A tulajdonságok nélküli ember

Krahulcsán Zsolt: Biszku | Pető Iván kritikája

Hogyan lehetett egy alacsony iskolázottságú ember az egyik legnagyobb hatalommal bíró kommunista vezető Magyarországon? Milyen volt Biszku Béla, mint magánember? És milyen volt a rá bízott pozícióiban? Valóban benne volt egy Kádár elleni puccs előkészítésében? És miért érdekes mindez ma? Krahulcsán Zsolt, a korszak történész szakértőjének hiánypótló munkájából nem csak Biszku életrajzát, de a kor háttérpolitikáját is jobban megismerhetjük.

Biszku Béla azzal nemigen vádolható, hogy színes egyéniség lett volna. Nem voltak személyes hangú megnyilvánulásai, cselekedetei. Bár hosszabb ideig a Kádár utáni második embernek számított, alapjában véve párthivatalnok maradt, aki különösebb kreativitás nélkül képviselte, hajtotta végre a rá bízott feladatot. A rendszerváltás után hozzáférhetővé vált forrásokból, egyebek között az MSZMP vezető testületeinek ülésein elhangzott megszólalásaiból sem bontakozik ki semmi individuális, semmi, ami izgalmassá, érdekessé tenné személyiségét. Az egykori közhiedelem szerint Kádár Jánosnál merevebb, doktrinerebb figura volt, bár hosszú ideig ez inkább pozícióiból, mintsem megnyilatkozásaiból volt sejthető. Amikor néhányszor némileg kilógott a sorból, akkor is inkább úgy jellemezhető a helyzet, hogy nem tudta követni a párt cikcakkjait.

Magánéletében sem látható igazán érdekes motívum. Elfogadta a státuszával járó juttatásokat, de nem látszott és utólag sem derült ki, hogy hatalmával személyes célok érdekében visszaélt volna. A vadászat számára is a funkciójával együtt járó elfoglaltság volt, mintha a proletariátus nevében hatalmat gyakorlóknak ez evidens lenne – de ebben sem különbözött a kádári vezetés más, alacsonyabb sorból felemelkedett tagjaitól. A hozzá hasonló státuszúakon, az első kádári garnitúrán belül az némileg egyedivé tette, hogy ő aktívabban sportolt, mint elvtársainak döntő többsége, például teniszezett is.

Röviden: Biszku Béla tulajdonképpen érdektelen figura. Könyvnyi életrajzot is csak azzal érdemelt ki, hogy – mint a mű alcíme is jelzi – ő volt az 1956 utáni megtorlás idején a belügyminiszter.

Valamint ő élte meg a megtorlások időszakának vezető garnitúrájából, hogy – amikor a 2010-es évek elején formulát találtak a kommunista rendszer bűnei miatti felelősségre vonásra – megvádolják, bíróság elé kerüljön.

Az 1971-es születésű történész, Krahucsán Zsolt, éppen a fentebb leírtak miatt nehéz és nem túl hálás feladatra vállalkozott, amikor Biszku Béláról írt életrajzi monográfiát az Ablonczy Balázs és Müller Rolf által szerkesztett Modern Magyar Történelem sorozatban. Rögtön itt érdemes világossá tenni: ha nem is lehetett izgalmas olvasmánnyá varázsolni egy nagyobb részt színtelen életről szóló beszámolót, de korrekt, tárgyilagos mű született, amely a politikai ítéletektől függetlenül, árnyaltan tárgyalja „hőse” pályáját.

A szerző a biográfia részeként bemutatja Biszku származását, családi hátterét, ifjúkora iskoláit, csatlakozását a kommunista mozgalomhoz, 1945 utáni, 1956 előtti politikai karrierjét. A forradalom kezdetekor, egyébként Kádár János utódjaként, a budapesti XIII. kerület pártvezetője volt, innen került – egykor talán legismeretlenebbként – az 1956. november 4. után hatalmat gyakorló garnitúra csúcsvezetői közé. „Ki és milyen ember volt Biszku Béla?”, teszi fel a kérdést a szerző műve összegző zárófejezetében. Válasza itt az: egészen mást jelentett kortársainak, a kommunista hatalom birtokosainak, és egészen mást a megtorlások elszenvedőinek – és persze megint mást az utókornak. Ez így, valljuk meg, evidencia. Érdekesebb, hogy kortársai, elvtársai vagy akik egyszerűen csak az általa is megjelenített rendszer átélői voltak, de az utókor is egyaránt doktriner pártcsinovnyiknak látták és látják, és ezt a karaktert az életrajz is megerősíti.

A Biszkuról beszélőket idézve a könyvben többször előkerül, hogy buta ember lett volna. A műből kibontakozó kép ezt nem igazolja. A polgári iskolában jó teljesítményt nyújtott, továbbtanulásra a háború előtt társadalmi helyzete miatt nem nyílt lehetősége, így szerény iskolázottságú maradt. Kádárhoz képest politikai fantáziája nyilván szerényebb volt, de életrajzírója úgy véli, jó ösztönnel igazodott el pártjában. Ennek nem mond ellent, hogy fiatalon pártalkalmazottá válva, majd magasabb pozíciókba kerülve gondolkodása, világszemlélete nyilván beszűkült, nem nagyon látott ki saját világából. Az életrajz világossá teszi, hogy Biszku kommunista hite őszinte volt, életét vezérlő nézetét akkor sem tagadta meg, amikor a rendszere már elbukott.

Akkor lett kommunista, amikor az kockázatot jelentett, bátornak mutatkozott 1944-ben csakúgy, mint 1956-ban – utóbbi akkor is igaz, ha a „rossz oldalon” állt. Mindenesetre 1956-os viselkedésének következménye volt, hogy Kádár beemelte a november 4. utáni pártvezetésbe, majd nem sokkal később belügyminiszterré tette.

Hitével együtt járt, és számára evidencia volt, amit a pártiskolákon tanult, miszerint a proletárdiktatúra a rendszer ellenségeivel szemben valóban diktatúra.

Miközben 1956 végén sok elvtársa még bizonytalankodott, ő vallotta: nem a szándékok, hanem a következmények minősítik a cselekedeteket. Ez a felfogás szintén alkalmassá tette arra, hogy a megtorlás belügyminisztere, majd 1957-től a párt vezető testületének, a Politikai Bizottságnak a tagja legyen.

Számára nem volt kétséges, hogy Nagy Imre és társai, valamint az „ellenforradalmárok”, akik kezet emeltek a kommunista rendszerre, bűnösök. Biszku miniszterként nem pusztán felügyelte a megtorlásért felelős szervezetek munkáját, hanem aktív szerepet is vállalt, egyebek közt rendszeresen egyeztetett a szovjet „illetékesekkel” például a Nagy Imre-per ügyében, és ő kért engedélyt a pártvezetéstől a nevesebb értelmiségiek letartóztatására. 1961-től, az előző évek munkájával megszerzett bizalom eredményeként addigi mentora, Kádár először miniszterelnök-helyettessé léptette elő, majd Marosán György lemondása után 1962-től a Központi Bizottság adminisztratív (fegyveres testületeket felügyelő), valamint a párt és tömegszervezeti ügyekért felelős titkárává tette. E poszton maradt nyugdíjazásáig.

A szerző tárgyilagosan, érdemi kommentár nélkül írja le a több mint kilencven éves Biszku ellen 2015-ben befejezett, bár a vádlott 2016-os halála miatt jogerősen lezáratlan eljárást. A könyv zárómondataiban tér vissza az ügyre, itt illeszti be azt a rendszerváltás utáni úgynevezett igazságtétel problematikájába.

Véleményét két megjegyzéssel érdemes kiegészíteni: a Biszku-per a szélesebb közvéleményből szerény érdeklődést váltott ki, holott feladata, kimondva-kimondatlanul, a kommunista rendszer bűneinek demonstrálása lett volna.

Ugyanezért érdekes, hogy bár a szerző a vádpontokat leírja, tragikomikus felhangjukat nem exponálja. Azt ugyanis, hogy a vádak között (melyek szerint felbujtóként, több ember sérelmére elkövetett szándékos emberölés háborús bűntettében vett részt) a Biszku közreműködésével született 1956 utáni megtorló intézkedésekkel szinte azonos súllyal jelent meg, hogy egykor, két esetben megvédte önkényeskedő alárendeltjeit (bűnpártolás), hogy nyilvánosan tagadta a kommunista rendszer bűneit, és hogy 13 darab lőszert találtak nála a házkutatás során.

Biszkut 1968 után a gazdasági reformmal szemben álló politikusok közé sorolták, megalapozottan. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, az MSZMP nem gazdasággal foglalkozó vezetői 1968 előtt nem fogták fel teljes mélységében, hogy mit is jelentenek a tervbe vett változtatások, így semmi meglepő nincs abban, hogy Biszkutól ebből az időszakból reformpárti szövegeket lehet idézni. Érdekes egyébként, hogy a szerző úgy véli, mára közhelynek számít, hogy a pártvezetés azért ment bele az 1968-ban bevezetett változtatásokba, hogy elkerülje a politikai reform szükségességét. Megvallom, én ezt a véleményt nem látom közhelynek, mi több, ebben a formában megalapozottnak sem.

Valójában a változtatásokat a gazdaság folyamatos működési zavarai váltották ki, a vezetés bizonyosan nem holmi politikai reformok helyett választotta a gazdasági reformot.

Ha viszont Krahulcsán úgy érti véleményét – amit a reformok kritikusainak egy része is képviselt –, hogy a piacgazdaság megteremtésének a politikai rendszer jelentette az akadályát, akkor ehhez az a megjegyzés kívánkozik: a Kínában és más ázsiai országokban bekövetkezett változások mára bizonyították, hogy a kommunista párt kizárólagos politikai hatalma és a kapitalista jellegű piacgazdaság, szemben a hosszú ideig élő hittel, összeegyeztethető.

A Biszku-életrajzhoz tartozik a könyv által részletesebben tárgyalt két, egymással összefüggő kérdés is. Egyrészt, hogy 1968 után a Biszku és más vezető politikusok által képviselt reformellenes álláspont hívei mennyire léptek fel szervezetten. Másrészt hogy mennyiben áll az a feltételezés, miszerint Biszku lett volna egy, az MSZMP vezetésében 1972-ben létező terv szerinti, Kádár elleni puccs esetében a kiszemelt utód. Tény, hogy a pártelitben a reform hívei és a „munkásellenzéknek” nevezett ellenfelei (utóbbiak onnan kapták nevüket, hogy a nagyvállalati munkásság érdekeire hivatkozva ellenezték a piaci jellegű hatások érvényesülését) a „pártszerű” frazeológia ellenére is világosan elkülönültek.

Szellemesen és valószínűleg lényegében reálisan adja vissza a tényleges helyzetet az a szerző által közölt, egykori bennfentes vélemény, miszerint mindkét csoportosulásnak Kádár volt a vezetője. A „munkásellenzék” szervezettségét illetően a szerző nem képvisel kategorikus álláspontot, de jelzi: az érintettek utólag is tagadták, hogy ilyesmi létezett volna, állították, hogy a pártvezetés reformok mellett elkötelezett hívei találták ki ellenfeleik szervezettségét. Hogy informális keretek között mennyire folyt egyeztetés, nem tudható, ugyanakkor az érintettek álláspontja, szemléletük összehangoltságra utal, bár politikai iskolájuk hasonlósága alapján szorosabb együttműködés nélkül is könnyen egybecsenghetett véleményük.

Ami a puccskísérlet teóriáját illeti, az életrajzíró ezt egyértelműen cáfolhatónak látja. Úgy véli, Biszku Kádár pozíciójának megerősítésében volt érdekelt, így puccskísérletről sem beszélhetünk. Ennél bonyolultabbnak látom az egykori viszonyokat, de e keretek között elég itt annyi, a könyv „hőse” pár évvel később, 1978-ban éppen a reformokhoz való visszatérés miatti aggodalma alapján került szembe Kádárral, és ezért nyugdíjazták, fosztották meg több lépésben minden érdemi politikai posztjától.

KRAHULCSÁN ZSOLT legutóbbi művei: Pártállambiztonság; A Párt belügye.