Pietro Marcello: Martin Eden | Papp Sándor Zsigmond kritikája
A 19. század fordulójának Amerikája helyett az 1970-es évek Olaszországában játszódik Jack London legkiforrottabb regénye Pietro Marcello interpretációjában. Így legalább kiderül a történet időtálló, az anakronizmusokon pedig túl lehet lendülni.
Kamaszkorom egyik meghatározó olvasmánya volt Jack London regénye. Nem emlékszem pontosan, hogy akkor még csak kacérkodtam-e az írással vagy már komolyabban mocorgott bennem valami, de az biztos, hogy elemi erővel hatott rám a semmiből jövő, majd csúcsra törő, végül saját akaratából újra a semmibe távozó alkotó pályaíve. Mondhatnám, hogy én is valami hasonlóra vágytam, de nem igaz, inkább valahogy úgy gondoltam: bezzeg én elbírtam volna a sikert, nem ábrándultam volna ki a világból. Innen is látszik, hogy nem értettem teljesen a regényt.
Pietro Marcellót ez a vád nem érheti. Sőt ő talán túlságosan is érti. Merész húzással kivette az eredeti környezetéből és idejéből a regényt (a 20. század fordulójának Amerikája) és az 1970-es évek környéki Olaszországába helyezte, méghozzá a szegényebbik, déli felébe. Ez egyrészt remek ötlet, hiszen így meggyőződhetünk arról, hogy a történet időtálló, cseppet sem veszített érvényességéből, ugyanakkor helyenként nagyon zavaróak voltak a regény világától teljesen idegen (a film világába és idejébe viszont illeszkedő) zenei betétek. Az archív felvételekkel és egyéb bejátszásokkal (idézetekkel) való játék már nem törte meg annyira a varázst, bár itt is akadt egy-kettő, amelynek anakronisztikussága kissé kizökkentett. Ilyenkor mindig figyelmeztetnem kellett a regényért rajongó énemet, hogy a szolgai adaptációnál nincs unalmasabb a világon, és Marcello azt tette a Martin Edennel, ami a legjobb volt neki: leporolta, újrafényezte.
A munkásosztálybeli műveletlen matrózra egy nap rámosolyog a szerencse. Megmenti egy tisztes polgári család sarját a megalázó veréstől, ezért hálából meghívják magukhoz és ebédre marasztalják. Edenre hirtelen rázúdul egy egészen más élet, annak megannyi csodás velejárójával: zene, képzőművészet, irodalom és mindennek foglalata, a szépséges Elena Orsini. Nem csoda, hogy azonnal beleszeret a lányba, és ez az érzelem hirtelen rávilágít megannyi gyengéjére: bárdolatlan és nyelvtanilag is helytelen beszédére, faragatlanságára (teli szájjal zabál az asztalnál), vagyis arra a szakadékra, amely közte és a művészet megtestesítőjének látszó lány között tátong. Hihetetlen akaraterővel elkezdi képezni magát, hogy minél gyorsabban eltüntesse a szakadékot, a gyarapodó tudás viszont egy újabb éhséget hoz elő belőle: író szeretne lenni. És a sok erőfeszítés egy nap meghozza a maga gyümölcsét.
Martin Eden sorsa a paradicsomi példázatra rímel: a leszakított alma és a vele járó tudás összeférhetetlen a korábbi vakság boldog-békés állapotával. Mert aki már lát, az nem csak a szépséget, de annak tökéletlenségét, gyarlóságát is látja. Nincs tökéletes lény, nincs tökéletes alkotás, nincs tökéletes befogadó. És nincs tökéletes szerelem, csak kompromisszum. Egy forradalmárnak viszont épp ez áll a legrosszabbul: egy író vagy megváltoztatja a világot az írásaival, vagy adja fel. Mert a világ szilánkos, öntelt és igazából nem is lehet hozzá másként viszonyulni, mint megvetéssel és undorral. És innen már nincs visszaút, illetve csak egy: ha újra megvakítja magát.
A Martin Eden Jack London talán leghíresebb és legkiforrottabb, önéltrajzi elemeket is bőven tartalmazó regénye még annak ellenére is, hogy a harcias elveit is megtaláló írót kissé már ügyetlenebbül ábrázolja. (Ez a filmben is hagy némi kivetnivalót: Eden sajnos írónak sokkal jobb, mint szónoknak.)
A siker miatt már 1914-ben megfilmesítették a regényt, majd 1979-ben tévésorozat készült belőle. A színes, hangos játékfilmre majd negyven évet kellett várni.
A főhőst alakító Luca Marinelli a velencei fesztiválon a legjobb színésznek járó elismerést hozta el, és azt kell mondjuk, nem érdemtelenül. Bár a fordulópont után, amikor Eden már egyre elviselhetetlenebbé válik az őt egyre kevésbé értő környezete számára, messze nem olyan árnyalt és finom a játéka, mint korábban. Harsányabb gesztusokkal dolgozik, sokszor túloz, és emiatt a befutott Eden jeleneteinek legtöbbje igen teátrális, híján van annak a feszítő drámának, amely a teljes talajvesztést vezeti fel.
Marcello Martin Edenje csak az utolsó harmadában tűnik az indokoltnál is hosszabbnak, amikor kissé körülményesen alapozza meg az immár sztáríró végső döntését. Talán itt is jól jött volna egy kis csöndesség, árnyaltabb megközelítés, ami a film első felét jellemezte. Persze kérdés: lehet-e a végső összeomlást árnyaltan ábrázolni? Ám mindezek ellenére az alkotás remek bevezető Jack London világába, és még most is azt gondolom róla, amit kamaszkoromban: minden leendő írónak kötelező, mielőtt nekivágna a Parnasszusnak.
(MARTIN EDEN, olasz-francia-német romantikus dráma, 129 perc. Rendezte: Pietro Marcello. Szereplők: Luca Marinelli, Jessica Cressy, Vincenzo Nemolato. Írta: Maurizio Braucci, Pietro Marcello.)
