Edward Glaeser: A város diadala | Péli Péter kritikája
Az emberiség akkor tesz igazán jót önmagának és a környezetnek, ha támogatja a nagy népsűrűségű városokat magasházakkal, tömegközlekedéssel és egyetemekkel. Ez Edward Glaeser nem kevéssé radikális javaslata. Ahogy a könyv alcíme is állítja, a város gazdagabbá, okosabbá, környezetkímélőbbé, egészségesebbé és boldogabbá tesz.
A város diadala című könyvében Edward Glaeser harvardi közgazdász nagyon határozottan és meggyőzően érvel a városi lét előnyei mellett. Persze már ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy mit is ért a város fogalmán. Történelmi példákként többek között Athént, Bagdadot és Nagaszakit említi – olyan városokat, amelyek kulturális és tudományos központok voltak a saját korukban. Megkülönbözteti továbbá a városok sűrűn lakott belső területeit, és a sokkal gyérebben lakott kül- és kertvárosokat. Glaeser érvelése szerint az emberiség jövőjére nézve mind a fejlett, mind a fejlődő világban a sűrűn lakott – konkrétan felhőkarcolókkal tűzdelt – városok jelentik a legjobb fejlődési lehetőséget úgy gazdasági, mint kulturális és környezetvédelmi szempontokból. Ha vezetőik, irányítóik helyes döntéseket hoznak, akkor a sűrűn lakott városok biztonságosak, virágzók, toleránsak, egészségesek, vidámak és inspirálóak tudnak lenni. Ez így már bátor kijelentés – ám Glaeser gondolatmenete többnyire megállja a helyét, még ha néhol pontosításra is szorul.
Glaeser 2011-ben írta a könyvét, a magyar olvasóknak kilenc évet kellett várniuk rá (a fordítás Borbély-Bartis Katalin érdeme). Ettől ugyan mondanivalója nem vesztette el a maga érvényességét, de ennyi év már önmagában is hozhat elég változást. 2011-ben például azt, hogy hány autó lesz Kínában 2020-ban, Glaeser egy 2009-es adat (akkor még 60 millióra rúgott) és a növekedési ráta alapján próbálja megjósolni, és úgy számolja, hogy akár 500 millió is lehet majd. A valóság ennél szerencsére egy picit visszafogottabb lett, az általam talált adatok szerint mára ugyan már megelőzte az USA-t, de épphogy: nagyjából 275 millió személy- és teherautó használja az utakat.
Kína azért is fontos Glaeser számára, mert ő is tudja, hogy a világ szempontjából – méreteik miatt – Kína és India fejlődési pályája még meghatározóbb lesz a jövőben, mint az Egyesült Államoké vagy Európáé. Nincs ugyan nevesítve, hogy kiknek szánta a könyvet, de a bőséges nemzetközi példák ellenére és a hangvétele alapján inkább tűnik USA-specifikusnak. Például amikor a szerző Detroitot emlegeti, gyakran csak a közigazgatási területet érti alatta (kb. 700 ezer fő), máskor pedig a sokkal nagyobb 4,3 milliós Metro Detroit vonzáskörzetet. Ez a fajta szóhasználat nemcsak hogy nem konzekvens, de az USA városainak közigazgatási viszonyait nem ismerők számára kifejezetten megtévesztő.
Glaeser tehát leginkább az Egyesült Államok kül- és kertvárosainak lakóit, illetve városvezetőit és törvényhozóit szeretné meggyőzni, hogy a nagy népsűrűségű, toronyházas városoknak van jövőjük, sőt, hogy szerinte csak ezeknek van. És természetesen örül, ha a világ más részein fejlődni vagy megújulni vágyó városok is tanulnak a könyvéből.
Ugyanakkor elfogult, hiszen az egyik legnagyobb, legnyüzsgőbb világvárosban, New Yorkban nőtt fel, és szülővárosa példáját folyamatosan fel is hozza.
Az a kijelentése, hogy a „városban töltött gyermekkort számtalan érdekes emberrel és tapasztalattal való találkozás alakítja” kissé sután hat, mintha tán a kisvárosban vagy falun töltött gyermekkorra ez nem lenne igaz. A New York-i gyermekkor és a princetoni és chicagói egyetemek után Glaeser a Harvard professzoraként a kisebb, de még mindig világváros méretű Boston vonzáskörzetének lakosa volt 37 éves koráig.
Igen ám, de A város diadalát már Boston egyik kertvárosban írta, ami miatt szabadkozik is sokat. Érzi ő is, hogy vizet prédikál. A törvényhozókat és az adótörvényeket hibáztatja, amiért a kertvárosi létet olyan mértékben támogatják (olcsó benzin, lakásvásárlási hitelek, jobb minőségű alapoktatás), hogy még ő, a megrögzött városlakó és városokra specializálódott közgazdász is inkább a kertvárosba költözött. Ráadásul Bostonban, ahol azért a belváros is rendkívül komfortos szinte minden létező szempontból. Az nem egészen világos, hogy miként várja el másoktól a szerző, hogy ne így tegyenek, amíg a törvények és adókedvezmények mit sem változnak.
Pedig a példamutatás fontosságát nagyon is érti Glaeser, és sokszor visszatér ahhoz, hogy az USA jelenlegi, alapvetően kertvárosorientált berendezkedésével nem csak az a baj, hogy fenntarthatatlan a vele járó hatalmas energiafelhasználás és az ebből következő környezetszennyezés miatt, hanem mert így teljesen hiteltelen és képmutató az USA részéről azt elvárni, hogy a feltörekvő fejlődő országok (főleg Kína és India) ne ilyen példát kövessenek. Pedig jelenlegi tudásunk szerint, az USA életszínvonalának világméretű hajszolása – minden közgazdász és környezetvédő számára egyértelműen – totális katasztrófához vezetne földi létünkre nézve.
Szerencsére a nagy népsűrűségű városoknak Ázsiában nagyobb a hagyományuk és a népszerűségük, mint az USA-ban, így azért még van remény.
De a helyzet nem triviális, és rossz szabályozással könnyen elrontható. Glaeser egyik fontos negatív példája Mumbai (Bombay), amely évtizedeken át Angliát utánozta a magas épületek tiltásával. Ez persze nem állította meg a város növekedését, csupán a felfelé való növekedés helyett egy reménytelenül szétterülő város lett az eredménye, nagy távolságokkal, rossz infrastruktúrával és állandósult dugókkal.
A könyv egyik apró bölcsessége, hogy a hanyatló települések mind egyformák (veszélyesek, koszosak, unalmasak), azonban egy város nagyon sokféleképpen lehet sikeres. Pár mesterségesen alapított helységet leszámítva legtöbbször földrajzi adottságaiknak köszönhetik születésüket. Amint lakosságuk elér egy viszonylag magas népsűrűséget, onnantól kezdve a gyakori emberi találkozások felgyorsítják a gondolatok cseréit, és már-már mágikus fejlődési folyamat indulhat be. Ehhez az egyik legfontosabb dolog az oktatás támogatása, beleértve az alapoktatást, de különösképpen a felsőoktatást. Ha egy város a jövőjébe akar fektetni, akkor az oktatásba kell befektetnie, beszél haza már megint Glaeser professzor. Példái azonban rendkívül meggyőzőek, legyen az Boston, Bangalor, a Szilícium-völgy, Tokió vagy Szingapúr. Olyannyira, hogy bizony a fordítottja is igaznak tűnik: azok a városok (országok), amelyek nem fektetnek az oktatásba, azok a vesztükbe rohannak.
A szerző egyik legradikálisabb állítása, hogy megkérdőjelezi a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” kivitelezhetőségét.
Amikor a helyi környezetünket védjük, kontextusból kiszakítva, valószínűleg nem a globális jót keressük. Az, hogy kertes házat szeretnénk a családunknak, valójában környezetszennyezést jelent. Az, hogy az ideális klímával rendelkező Kalifornia nagyban korlátozza a fejlesztéseket, hogy megőrizze a helyiek számára a természetet, csak azt eredményezi, hogy ezek a fejlesztések a sokkal kedvezőtlenebb, forró levegőjű Las Vegas vagy Texas városaiban fognak bekövetkezni, ezzel jelentősen nagyobb globális károkat okozva. A javasolt helyi ingatlanfejlesztésektől megkövetelt sok száz oldalas környezettanulmányok ezt az aspektust sosem vizsgálják.
A könyv eredeti kiadása óta alig telt el kilenc év, és épp egy felhőkarcoló-építési láz közepette jelent meg, amelyek az egyébként is magas épületeiről híres New Yorkban azóta hihetetlen módon megszaporodtak. A 250 méternél magasabb épületek száma 7-ről 35-re nőtt, azaz megötszöröződött ez idő alatt. Még nagyobb a különbség, ha csak az ilyen magasságú lakótornyokat nézzük, és nem az irodaházakat. 2011 előtt mindössze egy 250 méternél magasabb lakóház állt New Yorkban, azóta épült még tizenkettő. Érdekes lenne szociológiai szempontból megvizsgálni, hogy ezek a magas lakótornyok tényleg támogatják-e az intenzív emberi érintkezést, ahogy azt Glaeser könyvének írásakor még remélte a sokkal alacsonyabb lakóépületekből kiindulva és általánosítva. E különösen magas épületek többségében ugyanis a lakásárak elképesztően drágák, és lakóik közel sem mondhatók hétköznapinak, még ottani mércével mérve se.
Egy másik változás, ami az elmúlt kilenc év miatt akár némi újraértékelést is felvethet: Glaeser axiomatikus határozottsággal állítja, hogy a nagy népsűrűségből adódó személyes érintkezéseket semmi sem válthatja fel. Ugyan már 2011-ben is elterjedt volt a mobiltelefon-használat és a közösségi média, ám ezek azóta robbanásszerű növekedést produkáltak. Érdemes lenne tanulmányokkal is megvizsgálni, hogy mennyire helyettesíthetők a város generálta szoros kontaktusok a technológiai újításokkal. A koronavírus 2020-as karanténos tapasztalatai és fejlesztései ebben is hozhattak változást.
A Glaeser által legalaposabban ismert New York és Boston példáin kívül a részletesebben megvizsgált városok között szerepel még – a teljesség igénye nélkül – Detroit, Houston, a Szilícium-völgy, London, Párizs, Bangalor (Bengaluru), Mumbai, Rio de Janeiro, Kinshasa és Szingapúr. Ezek bizony nem csak városok, de nagyjából mind ötmilliósnál is nagyobb metropoliszok. Talán az egyetlen említett kisebb város Botswana fővárosa, a pár százezres Gaborone. Igaz ugyan, hogy 2009 óta már a világ lakosságának több mint fele városlakó, de ezek túlnyomó többsége (80 százalék) nem ennyire sokmilliós világvárosokban él. E többségi városlakók számára nem is igazán van a szerzőnek túl sok mondanivalója.
A fejlődő világ városainak problémáival azért részletesen foglalkozik Glaeser. Az, hogy a szegények olyan feltűnően vannak jelen a harmadik világ városaiban, nem azt jelenti, hogy ők okoznák ezt a helyzetet. Hanem azt, hogy a városok vonzzák a vidéki szegényeket, mert egy ilyen település mindenkinek jobb életet tud biztosítani. Még szegénynek is jobb lenni egy városban. A nyomortelepek és az infrastruktúra hiánya mind olyan problémák, amelyekkel a mostani legsikeresebb metropoliszoknak is meg kellett küzdeniük valamikor.
London, Párizs és New York is volt koszos és veszélyes, a bűnözés és betegségek fellegvára. Ezeket minden esetben az infrastruktúra fejlesztésével lehetett megoldani, mint például az ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés. Az ilyen beruházások bár hatalmas erőforrásokat igényelnek, de még mindig sokkal egyszerűbb egy sűrűn lakott nagyvárosban megoldani a problémát, mint hatalmas távolságokat leküzdeni a gyér vidéken. Az alapellátások biztosítása után pedig a siker következő kulcsa minden esetben az oktatás. Ez olyan igazságnak tűnik, amelyet bármely kis- és nagyváros vezetősége egyformán megszívlelhet.
