A vég kezdete

Octavia E. Butler: A magvető példázata | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Még három év és ott leszünk, ahonnan a kaliforniai sci-fi szerző híres disztópiája kezdődik. Az éghajlat gyökeresen megváltozott, a világot a fosztogatás kényszere és a túlélés mindennapos gyötrelmei uralják. A magvető példázata huszonhét évvel a megjelenése után kezd ijesztően aktuálissá válni, miközben csak reménykedhetünk abban, hogy a legrosszabb fordulatai megmaradnak a fantasztikus szintjén.

Néha egy-egy regény sorsa is lehet épp oly regényes és fordulatos, mint az, amiről szól. Az 1947-ben született Octavia E. Butler nem számított sikertelen szerzőnek, hiszen harmincegy éves kora óta az írásaiból élt, amit kevesen mondhatnak el a nívós szerzők közül. Az 1993-ban megjelent A magvető példázata (majd az 1998-as folytatása) jelentős, de nem kiugró sikert hozott: a második könyv Nebula-díjat (a sci-fi és fantasy műfaj egyik legrangosabb elismerése) érdemelt. Illetve a két regény között Butler – a tudományos-fantasztikum szerzői közül elsőként – megkapta a MacArthur Alapítvány rangos ösztöndíját, amely akkoriban majd’ 300 ezer dollárt jelentett.

A magvető példázata most, 2021-ben – három évvel a regény cselekményének kezdete előtt – viszont felkerült a New York Times bestseller listájára. Nem egyedülálló esetről van szó. Orwell 1949-ben megjelent regénye, az 1984 a címbéli dátum közeledtére került hat hónapig a legkelendőbb művek élére (erről bővebben itt olvashat), míg Atwood disztópiájának (A szolgálólány meséje) a Trump-adminisztráció adott nagyobb löketet (és szinte valamennyi klasszikus antiutópiának). A regényt felemelő hullám hozta el a könyvet a magyar olvasóknak is – a tavaly megjelent Xenogenezis-trilógia után.

Ahogy Orwell regényét bősz bólogatások mellett lehetett olvasni a nyolcvanas évek derekán, hiszen a vasfüggönyön innen majdhogynem teljesen valóra vált Nagy Testvér birodalmának szellemisége, úgy Butler disztópiáját is nehéz légből kapott fantasztikumként lapozgatni.

Ma ugyanis úgy érzi az ember, hogy napról napra közelebb sodródunk a klímaváltozástól sújtott, elembertelenedő világhoz. Mint a legtöbb antiutópiában most sem a külső fenyegetés (az éghajlat katasztrofális megváltozása) jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem az emberek. Azok, akikről ebben a helyzetben egyszerűen lehull a civilizáció máza, és csak a túlélés farkastörvényeire hallgatnak.

Lauren Olamina naplójából (2024 júliusa és 2027 októbere között vezeti) tudjuk meg, hogy az általunk ismert világ lassan, de biztosan sodródik a törzsiség felé. Azokat, akik még megengedhetik maguknak fallal veszik körül magukat, így próbálják megvédeni magukat az odakint tomboló erőszaktól. Mert a gyilkosság, a rablás és tolvajlás, a nők megbecstelenítése mindennapossá vált, a rendőrség igazából csak kullog az események után, tán csak azért vannak még, hogy jelenlétükkel némiképp megnyugtassák az áldozatok hozzátartozóit. Már ha maradnak hozzátartozók. Az új drog ugyanis pirománná teszi a fogyasztóit, így gyakran megesik, hogy egész házakat gyújtanak fel a bent élő családdal együtt. Autókat már rég nem hajt a benzin, de az erőszakot még szolgálja…

A megélhetés egyre drágább, főként a víz (egy nagyobb eső hat éve után öntözi meg a földeket), az élelmiszerek és a legalapvetőbb cikkek (a cipőtől a betört ablak pótlásáig) beszerzése olykor elemi terhet ró a családokra. Az átlagéletkor meredeken zuhan, s a jövő, bár a politikusok váltig azt ígérik, hogy visszahozható a 20. század bősége, egyre kilátástalanabb. Talán a távoli Észak kecsegtet némi reménnyel, de állítólag a kanadai határon mindennap lelőnek egy-egy normálisabb életben bízó menekültet, s a közbeeső államokba (Oregon, Washington) sem nagyon lehet legálisan belépni.

Történetük Los Angeles „gennyező sebétől” harminc kilométerre játszódik, ahol Laura a lelkész apjával, mostohaanyjával és négy féltestvérével, öccsével próbálja átvészelni a nehéz időket. Őket és még maroknyi családot szintén fal védi, de aki egy cseppet is járatos a disztópiákban az tudja – miként Csehov puskája –, hogy a falak csak azért szerepelnek ezekben a regényekben, hogy egy nap alaposan felforgatva a status quót, ledőljenek. Erre próbálja felhívni a figyelmet Laura is, de nem nagyon hallgatnak rá. A pánik és a félelem szava elnyomja a józan észt, miközben ő már a menekülésre készít elő magának túlélőcsomagot.

Butler regényére, ellentétben Kőhalmi Zoltán hasonló témát boncolgató művénél, Az utolsó 450 évnél (itt olvashat róla kritikát), cseppet sem jellemző a szelíd humor. A brutalitás olykor rémregényeket is megszégyenítő módon csap le bárhol és bárkire, és ezzel az állandó veszélyérzettel a lehető legkomorabb látleletek közé emeli a szöveget. A kaliforniai szerző az apokaliptikus hangulatot némi teológia-filozófiai fejtegetéssel oldja, Laura ugyanis saját vallás kidolgozásán munkálkodik (ez a Földmag, innen kerül egy-egy idézet/vers a fejezetek élére), ennek viszont nem az ótestamentumi Isten áll a középpontjában, amely „nincs ellentmondásban a világ jelenlegi állásával”. Laura Istene nem szuperember: „az én Istenem nem szeret, nem utálom, nem tart szemmel, egyáltalán nem ismer; én sem szeretem Őt, és nem is tartozom neki hűséggel. Az én Istenem csupán létezik.”

A gördülékeny és igen takarékos, ám erőteljes szövegből (Huszár András fordítása) talán csak a párbeszédek művisége lóg ki. Nehéz elképzelni, hogy két kamasz lány – túlérettség ide, világvége oda – ilyen jólfésülten beszélgessen az őket fenyegető veszélyről, azt meg különösen nehéz feledni, amikor az elbeszélőnek az új amerikai elnökről az jut eszébe, hogy „nem több emberbőre bújt lépcsőkorlátnál”. Úgy tűnik a globális felfordulás sok mindent kikezdett, de az irodalmi nyelvet még nem…

A jó hír viszont az, miként a gerincen szereplő római I-es is jelzi, hogy a magyar olvasónak nem kell sokat várnia a folytatásra.

OCTAVIA E. BUTLER korábbi művei: Hajnal; Átváltozás; Hibridek.