Volker Ullrich: Nyolc májusi nap | Daniss Győző kritikája
A könyv címében jelzett időszakban Németország nagy részét már nem a német politikusok és katonák uralták, de Berlinben még kemény-keserves harcok folytak, és nem hallgattak el a fegyverek az ország jó néhány más részén sem. A náci vezetők eközben biztonságosnak tartott építményekben, „fedél alatt” akarták-próbálták irányítani-intézni országuk és nem utolsó sorban a maguk további sorsát. Volker Ullrich a munkája zömét ez utóbbi történelemszeletnek szentelte, nem feledkezve meg a jelzett időszakot megelőző napokról és néhány villanásnyira az azt követő esztendőkről sem.
A „nyolc májusi nap” előtt, 1945 legutolsó áprilisi napján kétségtelenül a náci vezér öngyilkossága „vitte el a show-t”. A kötet az előzményekről szólva bemutatja, hogy a diktátor április derekán még álmodozott. Erre az álmodozásra hallgatva már nem tiltotta meg az olaszországi erők parancsnokának, hogy az amerikaiakkal valamiféle békemegoldásról tárgyaljon, tudatosan megsértve ezzel a tárgyalásokból kihagyott oroszokat. Tette ezt abban bízva – idézi Hitlert a szerző –, hogy „még két hónap, és kenyértörésre kerül a sor az angolszászok meg az oroszok között, én pedig azzal fogok szövetkezni, aki elsőként felajánlkozik”. De a felajánlkozás csupán hiú remény maradt. A nem sokkal korábban még oly magabiztos vezér össze is omlott. Április 30-áról Volker Ullrich már ezt idézhette tőle: „Hűtlen tábornokaim elárultak, a katonáim nem akarnak többé harcolni, én pedig erőm végére értem.” Öngyilkosságáról már napokkal előtte dönteni látszott. Megparancsolta, hogy holttestét égessék el, nehogy majd Moszkvában „mutogathassák”.
A várható számonkérés elől való szánalmas menekülését a náci propaganda hőstettként adta a világ tudtára. A még működő hamburgi birodalmi rádió így: „Führerünk, Adolf Hitler ma délután, a Birodalmi Kancellárián berendezett parancsnoki harcálláspontján, utolsó leheletéig a bolsevizmus ellen harcolva elesett Németországért.”
A kötet sok-sok korabeli idézete közül nem Hitler megszólalásai, hanem propagandaminisztere feleségének, Magda Goebbelsnek a mondatai a legmegdöbbentőbbek. Miután férjével elhatározták, hogy megválnak az életüktől, és hat gyermeküket is megölik, levelet írt hetedik gyermekének, az előző házasságából származó fiának: „Nem érdemes arra a Führer és a nemzetiszocializmus utáni világ, hogy benne éljünk, ezért hoztam ide a gyerekeket is (…) meg fogja érteni az irgalmas Isten, hogy őket is megváltásban részesítem.” És hozzátette, a sors soha nem remélt kegyének tekinti, hogy Hitlerrel egyszerre fejezhetik be az életüket (valójában egy nappal később harapták szét a ciánkális fiolát, és tettek vagy Hitler orvosával tétettek ugyanilyeneket az elkábított gyermekeik szájába).
A vezér halála után, a diktátortól megszabadulva – summázza a szerző – a náci vezetők, politikusok és katonák egyaránt „újragondolhatták a jövőt”.
Többen is úgy vélték – Dönitz főtengernagy, a Hitler által kijelölt utód is –, hogy a nyugati frontokon részkapitulációkkal el kell hallgattatni a fegyvereket, hogy minden erőt a keleti fronton, a szovjet csapatok ellen vethessenek be. Azért, hogy az ottani ellenállással időt nyerve minél többen menekülhessenek nyugat felé, és kerüljenek az angol, illetve amerikai erők fennhatósága alá. Ugyanezért Goebbels, nem sokkal az öngyilkossága előtt már a szovjetekkel kötendő különbékétől sem zárkózott volna el. De sem az angolszászok, sem a szovjetek nem akartak részbékéket kötni, egybehangzóan egyidejű és feltétel nélküli kapitulációt követeltek. És a kapituláció – ha gyakorlati okokból végül is nem egyazon pillanatban és nem is ugyanazon a helyen – május 7-én és 8-án meg is történt.
A kötet fejezetei ezekhez a napokhoz kötődnek. De ettől szerencsére nem különült merev szakaszokra a történeti folyamat. Ullrich sokszor átlépte az önmaga szabta logikai szigorúságot (inkább látszatszigorúságot). Az adott nap főeseményéhez bőséggel illesztett esetleg kevésbé fontosnak számító meg akár nem is aznapi mozzanatokat. Így eleveníti fel, hogy az Olaszországban küzdő hatszázezres (!) német hadseregrész már április 29-én letette a fegyvert. És így említhette meg, hogy amikor a Münchent fanatikusan védő Paul Giesler elrendelte a város főfolyója, az Isar hídjainak felrobbantását, a feladattal megbízott utászcsapat egyik tisztje „elszabotáltatta” a parancsot. A szerző ügyetlensége vagy a történelem buta fintora, hogy a hídrobbantó nevét olvashatjuk a könyvben, a hídmentőét nem (és belénk nyilallhat, vajon miért nem akadt hídmentő a mi folyóinkon).
Nem mindenki tudta és talán ma sem tudja mindenki, hogy Berlin német katonai parancsnoka egy héttel a kapituláció előtt fegyvernyugvásról tárgyalt a város nagy részét már elfoglaló szovjet erők megbízottjával, és ennek eredményeként utasította is csapatait a harcok beszüntetésére. Megtudhatjuk a kötetből (megint felidéződhet egy magyar emlék), hogy a harcok szüneteiben nem egy éhező berlininek elő kellett merészkednie az óvóhelyről, hogy vágjon egy-egy darabot az utcán heverő lótetemekből.
Azt sem felejti el a szerző, hogy a háború utáni német állam – egy ideig két német állam – későbbi vezetői már a háború utolsó heteiben visszatértek kényszerű emigrációjukból, bujdokolásukból, hogy a valamelyes ellenállással otthon próbálkozó társaikkal kikérjék-kivegyék részüket az ország háború utáni életének alakulásából-alakításából. És leszögezi, hogy a béke beköszöntével nagyon sokan hangoztatták: a német lakosságból senki sem volt náci, a koncentrációs táborokról pedig még csak nem is hallottak.
A szerző több nap eseményeinek felidézésekor is vissza-visszatér arra, hogy a kormányzást Hitler halála után és már Berlinen kívüli „állomáshelyein” fenntartó Dönitz is magáénak vallotta a „nyugaton béke, keleten a menekülés érdekében harc” elvet, mert benne is ezer fokon izzott a szovjetellenesség. Ebben egyetértett vele a civilek zöme is.
A német városokat tavasszal elfoglaló, oda bevonuló nyugati csapatokat a lakosság jobbára lelkendezve fogadta, a Vörös Hadsereg egységeitől pedig rettegett.
A félelemnek gyakran súlyos oka volt, hiszen a szovjet katonák – a szerző nem mulasztja el megemlíteni, hogy esetenként a szülőföldjükön tapasztalt korábbi német atrocitásokat mintegy megbosszulandó – nem kímélték a polgári lakosságot. Öltek, raboltak és megerőszakoltak félmillió nőt (hozzátéve, hogy 190 ezer további nemi erőszaktétel az amerikaiak, 50 ezer a franciák és 45 ezer az angolok számlájára írandó).
Ullrich dicséretére szól, hogy a „nyolc nap” jó néhány pillanatának, mozzanatának szálát nem ejti el. Megtudhatjuk például, hogy némelyik náci vezető a fogságba esése előtt vagy után, halálos ítéletének kihirdetése előtt vagy után maga is szétharapta a ciánkális kapszulát. Mások börtönbüntetésük kitöltése után a polgári életben folytathatták életüket. Különös története volt Hitler megégett tetemének. Sokszor vizsgálták, sokféleképpen próbálták azonosítani, míg végre a hitelesnek mondott maradványokat 1970-ben szovjet akaratra elégették, a hamut pedig folyóba szórták. Különös – és napjainkig befejezetlen – történet a Hitler szorgalmazására összevásárolt, de inkább összerabolt műkincseknek a kötetben több oldalt kitevő históriája. Az alkotásokat a vezér terve szerint a Linzben felépítendő Führer-múzeumban helyezték volna el. Addig az esetleges bombázásoktól való félelem miatt Altaussee sóbányájában jelölték ki a helyüket. Az amerikaiak a műkincseket a rablóktól, rablásoktól megóvandó már május 8-án őröket állítottak a bánya elé, aztán évek hosszú során át kutatták az eredeti tulajdonosokat, hogy visszajuttathassák nekik az értékeiket, műkincseket – a szerző szerint a keresés még 2020-ban is tartott.
Ullrich munkájának gondosságát jól mutatja a majdnem félszáz oldalnyi jegyzetapparátus, alaposságát pedig a hatalmas bibliográfia és a pontos névmutató. A kötet tetszetős külleme a Gyomai Kner Nyomdát dicséri, a művet Kurdi Imre értő fordításában ismerhetik meg a magyarul olvasók.
