Gyurkovics Tamás: Akcentus | Benedek Szabolcs kritikája
Milyen ember is volt Lugosi Béla, Hollywood aranykorának emblematikus és megkerülhetetlen alakja? Gyurkovics Tamás regényben válaszol a kérdésre, amelyben a színész titkára meséli el a szerepeibe és narcizmusába belemeveredő sztár életét. Hol tényszerűen, hol pedig a képzelet segítségével elevenítve fel egy nem mindennapi karriert és korszakot.
Kalligram, 440 oldal, 4990 Ft
Tíz évvel ezelőtt, A vérgróf című regényem bemutatóján tudtam meg Saly Noémitől, hogy őt milyen kapcsolat fűzi, azaz fűzhette volna Lugosi Bélához. Mivel azóta másutt is elmesélte, én is elárulhatom, hogy majdnem a nagyapja lett, ugyanis a színész volt a nagymamája első férje. Közhelyes és hamis fordulat lenne, ha most azzal folytatnám, hogy mindjárt eszembe is jutott, hogy ez már önmagában véve regénybe kívánkozik. Utána is olvastam Lugosi nem hétköznapi életének, és megállapítottam: ha kevesebb is benne a vér (ellenben jóval több az alkohol), legalább annyira izgalmas, mint Drakula sztorija.
Gyurkovics Tamásnak nem ez az első, dokumentumokon alapuló regénye, az előző kettőben (Migrén; Mengele bőröndje) szintén keveredtek a valós események a fikcióval. Mégpedig megtermékenyítő módon, jól mutatva, hogy milyen az, amikor az élet nemegyszer önmagában is elképesztő fordulatokat hordozó dramaturgiája találkozik az eleven és kreatív írói fantáziával. Gyurkovics ezúttal is egy sajátos hangvételű, számos elemében különleges nézőpontot használó, az előző műveihez hasonlóan több pontjában is fiktív elemeket tartalmazó életrajzi regénnyel jelentkezett, jelesül Drakula egyszerre hírhedt és legendás megformálójáról.
A könyv megjelenését a színész születésének 140. évfordulójára időzítették. Persze, ahogy fentebb utaltam rá, már maga a nyersanyag is eleve ígéretes. Lugosi (eredeti nevén Blaskó) Béla Hollywood aranykorának – amelynek egyébként sok magyar részese, sőt alakítója volt – egyik fontos és a maga műfajában egyedi figurája. Köztudottan Drakula gróf szerepében lett világhírű. Egyébként már az 1931-ben bemutatott filmklasszikust megelőzően is játszotta a vámpírt, éspedig a Broadway-n futó színdarabban. Érdekes, hogy a figurának milyen sok magyar vonatkozása van.
Irodalomtörténészi vélekedések szerint az eredeti regény írója, egyben Drakula alakjának kitalálója, az ír születésű Bram Stoker felhasználta a mi Vámbéry Árminunktól hallott folklórmotívumokat a vérszívó szörny megformálásához.
Nem beszélve a történelmi Vlad Țepeșről, akinek köszönhetően Stoker a történetet Erdélybe helyezte. Maga Lugosi Béla pedig a Bánságból származott (innét, a szülővárosa nevéből ered az egyébként csak Amerikában fölvett művészneve), és Temesvár után Szegeden, Debrecenben, majd Budapesten játszott számos szerepben, Tell Vilmostól Othellóig. Ráadásul (ahogy arról Gyurkovics regényében is szó esik) az 1931-es Drakula-filmben az első mondatok magyarul hangzanak el, közvetlenül azt megelőzően, hogy Mr. Renfield – a regénybeli Jonathan Harkernek megfelelő figura – megérkezik Erdélybe.
A magyar színészt (rém)álmok várták
Tudjuk, hogy a jó alapanyag még nem garancia a minőségi ételhez, ahhoz egy alkalmas szakács is kell. Gyurkovics kitalált egy egyes szám második személyű elbeszélőt: Zazi a neve, fiktív alak, a regényben Lugosi titkára. Ez egyszerre jelent könnyebbséget és nehézséget a narráció szempontjából. Könnyebbséget azért, mert az objektívnak szánt történetmondás buktatóit és csapdáit így részben ki lehet kerülni általa. Azzal, hogy Lugosi személyét és életének históriáját Zazi nézőpontjából, az ő szűrőjén keresztül látjuk, nem kell tartani attól, hogy a szerző az elbeszélői hang kiszólásaival óhatatlanul is ítéletet mond felette, netán ítélkezésre készteti az olvasót – avagy ellenkezőleg: görcsösen igyekszik távol tartani magát ettől. Ilyesmiről szó nincs. Gyurkovics ezzel a megoldással lényegében – ha nem is a szöveg teljes egészében, de összképében és benyomásaiban – Zazi szájába adja, hogy ő maga mit gondol Lugosi Béláról.
Leginkább azt, hogy – mint az a könyv bemutatóján is elhangzott – főszereplője a valós életben egy ripacs volt, nem csupán a színpadon és a filmvásznon, hanem a mindennapokban is.
Összes megnyilvánulása – legyen szó akár szerelemről, házasságról, gyereknevelésről, politikáról, üzletről, egy egyszerű ebéd vagy vacsora elfogyasztásáról is – elsősorban szerepek szüntelen eljátszását jelentette számára.
Lugosi minden lépését árnyékként követő Zazi azonban a regény dramaturgiája szerint ismerheti hiú és – a magukat alulértékeltnek gondoló művészemberek szokása szerint – sértett munkaadója motivációit, és ennek megfelelően mozgathatja a szálakat. Időnként olyannyira észrevétlenül, hogy talán még maga a titkár számára sem derül ki, hogy az ő keze van bizonyos dolgok alakulásában. Ami megint csak a narráció kezére játszik: mi a kutatások fényében sem ismerjük Lugosi pályájának minden mozzanatát, Zazi azonban igen, és az ő sztorizásaival ki lehet tölteni az életrajz vakfoltjait.
Egész életében szerepet játszott…
Az efféle elbeszélői technika nehézsége ugyanakkor az, hogy miközben a fénycsóva folyamatosan a tekintetek, kamerák és vakuk kereszttüzében amúgy is fürdőzni szerető és azt igénylő Lugosi Bélára vetül, magáról az elbeszélőről jóval kevesebbet tudunk meg. Az ő élete és személyisége föloldódik a sztáréban, ami persze egy titkár esetében nem elképzelhetetlen. Amennyiben mindenáron meg akarunk nevezni hiányosságot a regényben, akkor az az lehet, hogy nem mindig és nem teljesen tisztázott, hogy miként viszonyul a narrátor a főhős egyes lépéseihez és megnyilvánulásaihoz. Másfelől viszont túlságosan is egy irányba mutat ez a kapcsolat.
A bemutatón elhangzott, hogy Zazi szerelmes a munkaadójába, úgyhogy az Akcentus szerelmes regénynek is tekinthető. Erre vannak is utalások kezdettől fogva a szövegben, igaz, nekem nem esett le egyből, aztán persze egyértelművé vált.
Az egyoldalú érzelmek magyarázatul szolgálhatnak arra, hogy Zazi egyfolytában, még a gondolataiban is Lugosira fókuszál.
Lehet, hogy mindez a szerelmi rajongáson kívül egyfajta – az adott korban ebben a relációban nagyon is indokolt – szemérmességet, továbbá a nagynevű munkaadó mellett különösen érzékletesen megnyilvánuló szerénységet is meg kíván jeleníteni. A titkár viszonylagos arctalansága ugyanakkor egyes epizódoknál mégiscsak hiányérzetet okoz.
… még a magánéletében is.
Az elbeszélőmód másik nehézsége, hogy miközben a narrátor ismeri a regény szereplőit, az olvasó nem, vagy legalábbis nem azonnal ismeri fel, ezért Zazinak kell bemutatnia őket, úgy, hogy ez ne legyen didaktikus, és belesimuljon az elbeszélésbe. Azzal együtt, hogy a szöveg számtalan figurát fölvonultat – hiszen Lugosi a kontinenseken átívelő karrierje során rengeteg emberrel találkozott, és ezek a találkozások gyakran befolyással voltak az életére –, és nem mindig egyszerű követni, vagy észben tartani, hogy ki kicsoda, Gyurkovics sikerrel oldotta meg ezt a feladatot. A különféle alakok (legyenek akár valósak, akár fikciósak) életre kelnek Zazi szemüvegén keresztül. Működik a fordított linearitás is, hiszen visszafelé haladunk az időben, Lugosinak az első fejezetben leírt halála és temetése után ismerjük meg az előzményeket. Nem a maguk teljességében, hiszen a regény a színész amerikai életére és pályájára fókuszál. (Némi kitérővel, például egy brit turnéval, amelynek során Lugosi és köre Bram Stoker szülőhazáját, vagy legalábbis annak északi, az Egyesült Királysághoz tartozó részét is felkeresi.) A magyarországi eseményekről utalásokon és visszacsatolásokon keresztül értesülünk.
Így például arról, hogy a Drakula sikere egyben áttörhetetlen skatulyát is jelentett. Miközben Lugosi – ahogy a magyarországi színpadokon, úgy Amerikában is – Shakespeare-t szeretett volna játszani, mindkét parton horrorfilmek és más populáris klisék szerepeit osztották rá.
Valamint arról, hogy miért került ő is a mccarthyzmus látószögébe. (Ugyanazért, amiért el kellett hagynia Magyarországot, és ami miatt nem ő lett Saly Noémi nagypapája: vörös posztónak számító múltja, az 1919-es kommünben játszott szerepe okán. Igen, megint csak szerepjátszásról van szó.) Nem mellesleg arról is szó esik, hogy mennyire összetett és kétarcú, sőt több pólusú viszonyrendszer jött létre az amerikai magyar emigránsok és emigránscsoportok soraiban. Ez egyébként már önmagában megérne egy regényt. A szövegben felbukkanó és fölöttébb találó „hazafias gyűlölet” kifejezés magyarázatul szolgál arra, hogy más népek bevándorlóival ellentétben az amerikás magyarok miért nem élnek tömbökben és saját városnegyedekben.
Gyurkovics Tamás (FOTÓ: Népszava)
Gyurkovics nagyon alapos kutatómunkát végzett, könyvének jószerivel minden mozzanatában találunk az összképet gazdagító vagy árnyaló releváns információt, függetlenül attól, hogy a fikciós vagy a valós részt erősíti-e. Azt nem jelenthetjük ki, hogy a regénye alapján megszerettük Lugosi Bélát, aki például a családon belül elkövetett bántalmazásai okán kifejezetten ellenszenves figura is tud lenni. De hát filmjei többségében is negatív szerepeket alakított, a skatulya pedig ezek szerint nem csupán azokra, hanem a személyére is vonatkozott. Különben meg a regényt tekintve elég is, ha csak Zazi szerette, és ennek a könyvnek a lapjain elmeséli, hogy milyennek látta Hollywood legnagyobb magyar sztárszínészét. (Érdekes disszonancia alakul ki a titkár elfogult, szerelmes pozíciója és a szigorú tények között.) Lugosi pedig mintha tudatosan nem akart volna megszabadulni Amerikában a magyar akcentusától, ezzel is jelezve a pózba dermedt kívülállóságát, avagy az önmaga köré falakat húzó, nehéz természete okozta magányosságát.
A szerző harmadik regénye jól megírt és gördülékeny nyelvezettel rendelkezik, ám ennek fényében sem pihentető és nem is könnyű olvasmány, a számtalan sztori és a sok szereplő befogadása türelmet kíván. Viszont megéri a fáradságot. Hiteles és pontos látlelet egy kultikus figuráról, annak amerikai (és részben magyarországi) korszakáról, nem mellesleg a személyiség valódi arcát elrejtő pózok és szerepek terhelő súlyáról.
GYURKOVICS TAMÁS korábbi művei: Migrén; Mengele bőröndje.
