A világ szemmagasságban

Sajó László: Kell egy mosodás | Nyerges Gábor Ádám kritikája

Az elmúlt években Sajó László szinte észrevétlenül vált egyik legjobb tárcaírónkká. Az új kötetet is egy-egy látványosan kilógó, erőltetettebb darab kivételével csak jó szövegek alkotják. Csupa felnagyított kisszerűség, morzsák az élet svédasztaláról, kirúgott fűcsomók egy elfeledett focipályán. A múlt és a pusztulás finom jelenései.

Sajó László életműve láthatóan rétegesen alakul, nem igazán osztható nagy, elkülönülő fejezetekre, „korszakokra”. Rég nem találni benne jelentős stiláris vagy tematikai váltásokat, bár komoly hagyománnyal bír az a kritikai attitűd, amely ilyenkor az „újítást” kéri számon egy-egy oeuvre esetében, Sajó esetében viszont továbbra sem jelentkeznek a kiüresedés, a mechanikus önismétlés jegyei. Még akkor se, ha főbb témái meglehetősen szűkös, klausztrofób érzetű univerzumokat jelölnek. Legyen az (a főképp testi aspektusú) szerelem, foci vagy a mindenkori „kisember” szerény életlehetőségei, az irodalom, a sivár kulisszák: kis falvak, talponállók-restik, libalegelő jellegű stadionok, egészségügyi intézmények. Meg hát, maga a folyvást legatyásodó ország végtelen empátiával és jellemzően gúnymentesen, beleélten ábrázolt miliői.

Mindezekről már rengeteget elmondott korábbi műveiben. Írásainak a keserűség és kilátástalanság rapszodikus rezignáltsága, az örökös – nyelvi és attitűdbeli – játékosság adta a valószerűtlen vitalitással elegyülve a sajátos, csak rá jellemző, édesbús, keserédes (vegyes, mint a „gyümi”), összetett hangoltságát. Ez is lényegében állandó.

Mindezek fényében újra és újra kellemes meglepetés, hogy a nagyjából véges számú elemből és eljárásból összeálló, sajói mű(vek) és megszólalás nem homogenizálódik vagy érdektelenedik el, nem válik redundánssá.

Kiváltképp, hogy a friss mű, a Kell egy mosodás című prózagyűjtemény, ha merőben új minőségeket nem is mutat fel, részben mégis frissebben, újszerűbben hat az ezredforduló óta megjelent könyveinek sorában. Tematikailag nagy tömbökre oszlik, ezek azonban éppen eléggé széttartanak ahhoz, hogy sokszínű, soktémájú legyen a könyv. Ám egy, legfeljebb két lényegi kérdésben mégis, mélyen összefüggenek: hogyan élünk/éltünk, hogyan múlik el (bármi, bárki), ki/mi minden nincs már köztünk.

Sajó legemlékezetesebb prózáit éppen ez a tét, e kérdések súlyossága emeli el és különbözteti meg a tárca műfajának zömében – ha jól, ha rosszul sikerül – „egyszerhasználatos” jellegétől. A Kell egy mosodás jelentős része ilyen alkalmibb szövegeket tartalmaz, amelyek érdekesek első közlésükkor, és nem válnak teljesen érdektelenné kötetbe szedve sem. Még ha ez utóbbi gesztus fő indokoltsága sokkal inkább a tablókészítés szándékából, mintsem az egyes darabok emlékezetes voltából ered. Tematikailag, funkcionálisan és hangvétel szerint is széthúz a kötet egésze. Az abszolút szép- (és magas)irodalmi igényességű, megrendítő szövegek, a hangulatos karakterrajzok és -leírások, a lírai állapotjelentések utcáról, faluból, pályáról, kocsmából, illetve a kötet kvázi-függeléke (búcsúztató- és egyéb gyászszövegek) mind-mind össze is függenek, de hasonszőrűségüknél nagyobb mértékben különbözve ráncigálnak szét bármiféle lehetséges összetartó erőt.

„Miért írom ezt, lajstromozom a halottakat?”, vagy: „Az utolsó büfé is eltűnt a Közvágóhídról”, nem is szólva a beszántott focipályákról – summázza kötete és általában prózái lényegi kérdését Sajó. Mi célja van a veszteségek krónikájának? A válasz önmagában roppant egyszerűnek tűnik, és a költő Sajó László gyakran hangoztatott öndefiníciójával áll kapcsolatban: a szerző éppúgy „alanyi költő”, ahogyan prózaíróként is elkötelezetten a valóság megragadásának letéteményese. Mégpedig avégett, hogy életünk körülményei mind pontosabban rögzíttessenek, és ezek szilánkos tükröződésében legyenek láthatóvá létezésünk aktuális és mindenkori lehetőségei, határai. Önmagában persze e rögzítési szándék nem szavatol a katartikus eredményért; ezt mutatják a kötet gyengébben sikerült, erőltetettebb írásai.

Az, ami gyakran megrázó vagy megejtő, súlyos szubsztanciával tölti fel a könyv jelentékeny részét kitevő remek darabokat, az az empatikus, részvétteljes tekintet és viszonyulás. Ezzel illeszti egymás mellé a részeket. Minősít, mégsem deklarál, panaszkodik-kesereg, ám a legsivárabb képet adó leírásait is átragyogja az élet élvezetének – nem is annyira vágya, inkább szabályos programja. Az emlékállítás nemes és a leírt körülmények minden kisszerű jellege dacára is nagyszabású gesztusa mindig az eltűnő – vagy eleve nem is nagyon látható-hallható –, egyszeri ember szempontját érvényesíti és mutatja fel. Ez történik tárgyi körülmények, terek-helyek, tájak leírásakor éppúgy, mint épp csak megpillantott idegenek vagy személyes ismerősök említésekor. „Hosszú hétvége volt, május elseje kedd, hétfő is munkaszüneti nap. […] Volt idő a meghalásra, másnap nem kellett dolgozni”, olvassuk a kötet egyik szívszorító írásában.

Külön érdemes foglalkozni a könyv első ciklusával, annak is az első felébe került rövidprózákkal, amelyek a családi és személyes múlt és jelen – a tőle megszokhatóan direkt és finomkodás, szépítgetés nélküli – képeit tárják a szemünk elé. Ezek relatív újszerűsége, frissessége abban rejlik, hogy mind a tárgyaltak, mind pedig a megszólalás személyes közelsége még a szerzőtől megszokottnál is inkább zavarba ejtő. Végtelenül kockázatos játék ez, amelynek keretében például a költő életkörülményeivel, mindennapjaival ismerkedik meg az olvasó.

A zavaró avagy magánérdekűsége miatt érdektelennek ható privatizálás (a későbbiekben erre is találunk azért példát, mondjuk, egy félig teljesített biciklitúra és iszogatás-sütögetés leírásakor) vagy a hatásvadász önsajnálat tartományai érintésnyi közelségbe kerülnek épp úgy, mint valamiféle kedélyes züllés vágánsromantikájának eleve nem túl hiteles, nem is túl eredeti póza. Ha nem a jelenkori magyar irodalom egyik legjobb ízlésű stilisztája egyensúlyoztatná ezeket az elemeket a patikamérlegen, abszolválhatatlan volna visszás megoldások nélkül a feladat. Sajónak azonban sikerül.

A kötet elejére és vége felé rendezett, kisebb-nagyobb bravúrmutatványok sora emlékeztet és húzza alá: Sajó László, szinte észrevétlenül vált egyik legjobb tárcaírónkká. Persze ezt már előző kötete anyaga is híven demonstrálta, a mostani azonban jóval látványosabban, meggyőzőbben és sokszínűbben. Nézzük akár azt, ahogyan Sajó László a tárgyi kultúra, az öröklődés aktusa mentén ír, rezignált szépséggel, evokatív erővel a családjáról (Apám cipője). Majd pár oldallal később (Kimeríthetetlen anyag [lomtalanítás]) lényegében ugyanezen metódust követve szól merőben másként, szürreális, tudósításjellegű felsorolás által napjaink magyar átlagnyomoráról (bármiféle morális szónoklat, erőltetés vagy szociopornóba hajlás nélkül), egy lomtalanítás elemeit és apró cselekvéseit feljegyezve.

Ugyancsak a kortárs magyar (rövid)próza csúcsteljesítményeiként hatnak az Apokrif evangélium groteszken tréfás, miközben szívszorítóan megejtő írásai.

Ahogyan például egy kőbányai nyugdíjasotthon vagy a karácsonykor is – az ünnepek idején az egyedül lévőknek – nyitva tartó kiskocsma közegébe kerülve lényegülnek át e miliők jellemző karakterei bibliai szereplőkké. Lásd: „Egyszeriben idegenrendészek és rendőrök sokasága vette körül az angyalt, és mert az nem tudta igazolni a személyazonosságát, visszatoloncolták a mennybe.”

Az ezekben visszaköszönő, karakteresen kelet-európai, kevert minőség rendre arany középutat talál a tárcákban. Ezzel összhangban a gazdagon illusztrált kötet fotóinak túlnyomó többségét készítő, a könyv vége felé ugyancsak elbúcsúztatott Burger Barna alkotásainak többségében is. Persze elkerülve a kusturicás sírvavigadás – e kontextusban túlzásnak ható – harsánysága és a minimalista (fekete-fehér) szocioláttatás gyakran közhellyé laposodó hatásvadászatának szélsőértékeit.

A magántörténet, -történelem sallangmentes, közvetlen és törékeny hangú, epizodikus (helyenként: egészen naplószerűen intim finomságú) megírása a kötetegész legjelentékenyebb teljesítményét és legizgalmasabb részét teszi ki. Olyannyira, hogy szinte bánhatja is az olvasó, hogy a futball és restik világánál „személyesebb érdekű” írások nem egy külön, rövidebb, koncentráltabb gyűjteményben kaptak helyet. Holott e két, persze csak többé-kevésbé, nem élesen elkülöníthető vonulat együttes szerepeltetése folytán mintha oda-vissza árnyékot vetnének egymásra a szövegek.

Egy-egy látványosan kilógó, gyengébb, erőltetettebb darab (különösen a covid- és karanténtapasztalatot tematizáló szövegek hatnak így, erőtlenül, össztársadalmi közhelyek nem túl eredeti megszövegezéseként) kivételével csupa jó szöveg alkotja a kötetet.

Azonban míg egyes darabok tárcaként, hetilap- vagy folyóiratközlések kontextusában hathatnak ugyan frissen, frappánsan, szórakoztatóan, a kötet abszolútértékét azonban már elmázolják. Olyannyira, hogy gyakran érezhetjük úgy, mintha egyszerre két könyvet olvasnánk: kimagasló tárcák, novellák gyűjteményét, amely elvegyül ezek relatív resztlijével.

Ennél azonban relevánsabb a tárcák általában vett, jellemző erényeiről szólni. E „szemmagasságban” szemlélt világ, a szegényebb-lepusztultabb közeg, a szegény és nem egyszer deklasszált emberek könnyed természetességgel, kedéllyel megfestett élete, a tárgyak, épületek, helyiségek sosem kitérőként elmesélt, félmúlt idejű (tegnapi) története-történelme, a stilizáltan is tűpontos (de sosem klisészerű) karakterrajzok mind-mind olyan vonások, amelyek újra és újra képesek felmutatni Sajó László prózaírói érdemeit.

Írói hozzáállásának fókuszáltan aprólékos alapbeállítottsága, mely olyasféle játékos „harsánysággal” keveredik, ami manapság inkább hat üdítő kivételnek, mint két-három évtizeddel korábban, mind a dagályosság, mind a sivárság veszélyeitől megóvja e töredékes látleleteket. Amikor arról olvasunk, hogy milyen az élet felesek, porlevesek, megnyugtató háttérzajként zümmögő tévéműsorok, rendelők és várótermek, állomások és büfék koordináta-rendszerében, még akár merőben más körülményeink felől is magunkra ismerhetünk. Mintha csak az arcképünk tükröződne egy szanatóriumi vagy kiskocsmai mellékhelyiség maszatos tükrében, félhomályban. Pont szemmagaságban.

SAJÓ LÁSZLÓ legutóbbi művei: Volt időnk; Gyomorkeselyű; Aszfaltangyal.