Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A szakma egyik legjobb kulturális újságírója, az Index és a Magyar Narancs volt, a HVG jelenlegi munkatársa egy jól sikerült riportkötet után novellákkal jelentkezett. Csehov és Kafka egykori kisemberei, a modern világ magányos, önkéntes száműzöttjei keresik benne a boldogságnak nevezett illúziót. Ami néha csak a világvégével jön el.
A kötet címében szereplő kérdést teszi fel félszegen a Mellkas című novella szereplője a Tinder dobta nőknek, amikor elvileg révbe érne az esti randevú. A társkereső alkalmazás ugyanis ritkán szól a hosszú lelkizésekről, legtöbbször instant megoldást nyújt a két komolyabb kapcsolat közti magányosságra. A nők persze imádják antihősünk szótlanságát, azt nem a gátlásosságként értelmezik, hanem egy olyan férfit látnak benne, aki végre meghallgatja őket, így már aznap este meg is jutalmaznák a bájaikkal. És ekkor jön a kérdés – nem kevés bátorsággal.
Kovács Bálint első novelláskötetében sok ilyen magának való, valamilyen értelemben a közösség vagy a társadalom peremére szorult, szinte láthatatlanná váló antihőse van, akinek a szavait és gesztusait folyamatosan félreértik. Régebben kisembereknek vagy kishivatalnokoknak hívtak őket, Csehov és Kafka is őket tekintette a társadalmi mozgások lakmuszpapírjának, ma talán azokra tekintünk így, akiket nem fog be a közösségi oldalak radarja, akik nem elég fotogének ahhoz, hogy pár másodpercig érdemesek legyenek a figyelemre. Vagy ha mégis, akkor a társadalom nem kér belőlük. Ilyen a következő, Hús című novella homoszexuális Pétere is, aki attól való félelmében, hogy a világ és a családja nem úgy reagál a másságára, ahogy azt kellene, inkább lemond a szerelemről, és a méltósággal viselt áléletet választja: házasságot, három gyermeket, kamuflázst.
Nem véletlen, hogy ez a szöveg került ilyen kiemelt pozícióba (bár vannak a kötetben ennél erősebb, jellegzetesebb, váratlanabb darabok is), hiszen ennek ad aktualitást a jelenlegi hatalom rövidlátása. Így ma már az erről való beszéd is felér egy tiltakozással, a normalitás melletti kiállással. A kötet legvégén – szintén kiemelt pozícióban – már az alkotás és a művészet alapkérdéseit boncolgatja. A frissen végzett képzőművész igen nagy elánnal vág bele az életmű létrehozásába, ám ahelyett, hogy egyre másra kerülnének ki a kiállításra váró művek a keze közül, hosszú évtizedekig ül a fehér vászon előtt.
Végül restaurátorként kezd el dolgozni, mert valamiből meg kell élnie. Hatvanhárom évesen – hirtelen jött impulzusként – végül mégis elkészül a kép, amiről ő is tudja, hogy „egy festmény nem festmény, kiállításra, aukcióra vagy bármilyen széles körű elismerésre nem számíthat”. De miért lenne kevesebb az egyetlen darabból álló életmű annál, amelyben több tíz vagy száz középszerű sorakozik? Nem a tökéletesnek vélt mű megteremtése a cél, amely után – akár Örkény híres egypercesében, A megváltóban – az alkotó egy pillanatra Isten helyére léphet. Ott a regényét befejező író a vízen járhat, itt a festő meg kettéválaszthatná egy tó vizét (Üres vászon).
Van ennek a novellának egy ironikusabb, parodisztikusabb párja is: a Ha csak ennyi zeneszerzőjének egyetlen kézzelfogható sikere, ugyanis az ő muzsikáját hallgatják seggtörlés közepette az összes nyilvános klozetfülkében relaxáció és béllazító gyanánt. Vagy a Háttérbe tolt pódiumon játszó vonósnégyes zenészei, akiknek a válogatott koncerttermek helyett esküvők, céges rendezvények és bálok jutnak, hogy a koktélozás elegáns háttérmuzsikáját szolgáltassák. Ám ettől az ars poetica még mit sem változik: „A legtöbbet kihozni magamból. És letenni az elé, aki elé le tudom.” Csak a zárlat ad ennek némi vajszínű és ironikus árnyalatot. Mindhárom szöveg azt feszegeti tehát, hogy érdemes-e pragmatikum, szokásjog, sémákba illeszthető felszín felől közelíteni a kicsit mindig rendhagyó művészethez? Nem lenne érdemes újraértelmezni magunkban az oly sok külsőségtől függő siker fogalmát?
A kötet egyik legsikerültebb novellájában (A másik ember) egy szintén névtelen és magának való kitaszított válik az „apokalipszis turistájává”, a kataklizma szerencsés túlélőjévé, ám őt is annyira meghatározzák a régi életében szerzett sérelmei, a folyamatos félreértések és előítéletek, hogy inkább a totális egyedüllétet, és az ezzel remélt zavartalan boldogságot választja. Nem akar segíteni megállítani a világvége második hullámát. Csípős és jól megalapozott kritika ez, hiszen inkább vesszen a civilizáció, mintsem folyton mások méltatlankodásait hallgassuk annak kapcsán, hogy mit nem csináltunk jól. Szerencsére meg nem értett, magányos, alig jutalmazott hősei is révbe érhetnek olykor, megtapasztalva a nem csak világvégével járó boldogságot (Kórház).
Persze vannak olyan szövegek is, amelyek inkább az út- és hangkeresést tükrözik vissza. De így legalább kiderül, hogy sokkal jobban áll Kovács Bálintnak az Ismét nyersessége és megidézett közönségessége, mint a Szótlan túlhajtott, vershez közelítő líraisága. Sokkal jobban élvezhető a Réka kiszámíthatatlanabb nézőpontváltásai és így összetettebb szerkezete, mint a Füstíz iskolásabb fordulata, mely „a maga szemszögéből mindenkinek igaza van” közhelyét mutatja fel. És inkább hatott ránk a már említett Mellkas vagy Kórház finom belső utazása, mint az Őrizd vagy a Csak miatta egypoénos pszichologizálása, amely túl látványosan tolja elénk a történet „megfejtését”, megfosztva az olvasót a maradék titokzatosságtól.
A kötetben már ott van az eddig kulturális újságíróként, fontos lapoknál dolgozó Kovács Bálint írói hangja, amely a túlbeszéltségtől tart egy szikárabb, hidegebb, és sokkal jobban uralt elbeszélésmód felé, és amelyben már nem érezni, hogy egy hasonlattal vagy egy szóval midig több van a körmondatban. Egy olyan nyelv felé, amely már gondosabb, észrevétlenebb, és odafigyel az olykor kimondottan bosszantó szóismétlésekre is: „indulás előtt visszakapcsolta a három napja kikapcsolt internetkapcsolatot a telefonján” (Mérgezés). Vagyis minden benne van, amiért érdemes várni a következő kötetet.
KOVÁCS BÁLINT korábbi műve: Puszild meg.
