Varga Kálmán: A gödöllői kastély századai | Vér Eszter Virág ajánlója
A kastély egykori igazgatója a Gödöllői Kastély Múzeum megnyitásának 25-ik évfordulójára új, az előző kiadásoknál teljesebb formában jelentette meg közösségi finanszírozással a kastély történetét bemutató, mára klasszikussá vált munkáját. Az érdeklődő most nem egyszerűen egy javított, hanem egy jelentősen kibővített és átdolgozott kiadást vehet kézbe a negyedszázados jubileumon.
Varga Kálmán célkitűzései között szerepelt a két évtized alatt végzett kutatásai, valamint az e tematikához kapcsolódóan megjelent új eredmények beépítése a kötetbe, amely a korábbiaknál jelentősebb számú képanyaggal is bővült. Műfaját tekintve – az aprólékos feltáró munkából fakadóan – rendkívül igényes tudományos monográfiák sorába említhető a munkája, miközben a kötetet stílusából fakadóan azon olvasók is élvezettel forgatják majd, akik az egykori uralkodói rezidencián tett látogatást követően szeretnének elmélyülni a kastély évszázadainak jelentősebb mozzanataiban.
A kötetet két fő egység alkotja: a kastély építéstörténetét bemutató első rész, valamint a Kastélybéli élet krónikája címet viselő folytatás, amelyben az épület lakóinak Gödöllőhöz kötődő életébe nyerhetünk betekintést. A nagy ívet ígérő áttekintés lehetővé teszi, hogy megismerkedhessünk a kastély építtetőjével, Grassalkovich (I.) Antallal, a 18. század egyik jelentős, köznemesi sorból grófi rangra emelkedő, kivételes karriert maga mögött tudó, s ez által kora egyik legtekintélyesebb magyar főurává váló gróf pályájával és családi életével. Az Újszerzeményi Bizottság vezetőjeként (1727-től) lehetősége nyílt jelentősebb birtokszerzésre is, és ennek következtében Pest megyében kívánt rezidenciát kialakítani, az ismét jelentőssé váló Buda és Pest közelségét igényelve.
Mayerhoffer András tervei nyomán 1735 után vette kezdetét a később stílusteremtővé váló kastély építtetésének első szakasza, ennek részeként adták át (1745-ig) a belső udvart övező, U alakot formáló háromszárnyú épületet, amely magában foglalta a főúri lakosztályokat, illetőleg a dísztermet is. A második szakaszban (1746–1749 között) a kastélyt további két szárnnyal bővítették, közöttük az északi szárnyban helyet kapó katolikus templommal.
A kötetben – kiemelt jelentőségéből fakadóan – részletesen ismertetett 1751-es uralkodói látogatás is e kialakításhoz kapcsolódik: Mária Terézia az otthonában kereste fel az ekkor már a Magyar Királyi Kamara elnöki tisztét, valamint a budai Királyi Palota újjáépítését is ellátó főurat. A későbbiekben – egészen 1771-ben bekövetkezett haláláig – folytatta a családi birtokközpont további bővítését.
A következő nemzedékeknek – talentum és szorgalom hiányában – nem sikerült megismételniük I. Antal bravúros teljesítményét. Fiúörököséről, II. Antalról hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vagyonszerző és rendkívül tehetségesnek bizonyuló apával ellentétben habitusa inkább a szakértelmet és képességeket nem feltétlenül igénylő udvari tisztségek betöltésére „alkalmas”. A birtokok gyarapítása, fejlesztése helyett jövedelmeit fényűző bécsi életének finanszírozására fordította, így a nem megfelelő gazdálkodás jelentős eladósodáshoz vezetett. A kastély építéstörténetét tekintve nevéhez kötődik – az Esterházy-családdal való versengésének megnyilvánulásaként – a barokk színház építése.
Utóda átalakítási munkálatai (például a fürdő kialakítása) részben betegségével hozhatók összefüggésbe. A kastély korszerűsítése, „modernizálása” mellett ezt szolgálta az Orangerie építtetése (az északi oldal utolsó szárnyaként), valamint a kert átalakítása is (a kor divatját követve a korábban létesített franciakert helyett angol tájképi formára). A gyermektelen III. Antal herceg a reformkori jelentős donátori tevékenységéről vált ismertté. Támogatása kulturális célok mellett (a Nemzeti Színház számára adományozott telket) emberbaráti programokra is kiterjedt alkalmazottai segítésével, gondozásával. Ez azonban a pénzügyek további ziláltságához vezetett. 1841-ben bekövetkezett halálával a családnak fiúágon magvaszakadt, és a hatalmas adósságok következtében több ízben is zárgondnokság alá helyezett birtokokat végül a leányági örökösök között osztották fel.
A kastély új tulajdonosa 1850-től báró Sina György lett, aki befektetési céllal vásárolta meg az ingatlant, illetve a hozzá kapcsolódó birtokot. Fia, Sina Simon a magyar arisztokrácia köreibe tett sikertelen integrálódási kísérletét követően végül 1864-ben egy belga banknak értékesítette. A következő tulajdonosváltás a kastély történetének királyi időszakát jelenti. A magyar állam 1867-ben vásárolta meg az épületegyüttest és a környező birtokokat, amelyből koronauradalmat létesítettek, használatra pedig átadták az államfő részére. Az Andrássy-kabinet célja a koronázási esküben ígért intenzívebb magyarországi jelenlét vonzóbbá tétele volt az uralkodópár számára. Céljuk egy, a fővároshoz közeli pihenőrezidencia kialakítása volt, amely a közjogi, politikai, és reprezentációs szerepkörrel bíró Budai Palotával szemben informálisabb közeget, a meghívottak köréből fakadóan pedig családiasabb légkört jelentett.
E tényezők tették különösen kedveltté Erzsébet számára a rezidenciát. A királyné udvarhölgyének naplóbejegyzése szerint nemcsak úrnőjére, Ferenc Józsefre is jótékony hatással bírt a bécsi életükre jellemző etikett által formalizált életvitel „lazulása”, természetesebb formája. „A ház repedésig tele, remekül érzi magát és nagyon jót tesz neki, hogy itt emberek között van, Isten szabad ege alatt, és látja, hogy itt az emberek fesztelenül mozognak az örökös hajlongás nélkül, s ő maga is emberként érezheti magát és egyszerűen, közvetlenül viselkedik közöttünk”, állapította meg 1878 őszén Festetics Mária (akinek visszaemlékezéseiről itt írtunk).
Az uralkodópár rendszerint az őszi szezonban tartózkodott Gödöllőn, a kastélyhoz tartozó birtokok vadban gazdag környéke és a jó terep alkalmassá tették mind Ferenc József vadász-, mind Erzsébet lovagló szenvedélyének kielégítésére.
Amellett, hogy az uralkodócsaládban kialakult konfliktus miatt a királyné esetében egyfajta menedékként szolgált, a bécsi udvarban nem szívesen látott családtagjainak vendégfogadására is ideálisnak bizonyult. A családi ünnepek megülésének egy része is (Erzsébet név- és születésnapja, karácsony) e rezidenciához kötődik. Néhány rövidebb látogatást követően a királyi pár első ízben 1868 őszén – a csecsemő Mária Valériával – időzött itt hosszabban.
A kastély életében – más lakhelyeikhez hasonlóan – cezúrát jelentett Rudolf trónörökös 1889 januári öngyilkossága. Erzsébet ezt követően a birodalom határain kívül keresett lelki és fizikai fájdalmaira enyhülést. Felesége halála után (amelyről itt olvashat) az uralkodó a korábbi boldog családi élet emlékét idéző helyszíneket lehetőség szerint szintén kerülte a későbbiekben, így Gödöllőt is egyre ritkábban kereste fel, amely látogatások rendszerint már csak a vejeivel folytatott vadászati tevékenységre korlátozódtak.
Az uralkodóváltás a gödöllői rezidencia háttérbe szorulását tekintve nem jelentett változást, IV. Károly hosszasabbra tervezett kastélybéli időzésének végül az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. október 26-ai összeomlása vetett kényszerű véget. A kormányzói időszakban a kastély ismételten fontossá vált, az államfő fővároshoz közeli pihenőrezidenciájaként. Horthy Miklós és felesége az uralkodópár korábban használt lakosztályait foglalták el, szobáik berendezésében egyszerűségre törekedve. A jelentősebb változást a háborús viszonyok következtében létesített bunker, valamint a kormányzó tengerész múltjából fakadóan a kastélykertben épített medence, illetve az ehhez emelt fürdőház jelentett némileg látványosabb átalakítást.
A második világháború idején harci cselekmények ugyan nem okoztak kárt az épületegyüttesben, ellenben a bevonuló német, majd orosz katonák jelentős pusztítást vittek véghez a javak elhurcolásával, illetve megsemmisítésével. A szerző figyelme a 20. század második felére, valamint a felújítási munkálatokra és a múzeum alapítására is kiterjedt, ennek során személyes tapasztalataiból is merített. A háború utáni periódus állagromlását a kastély nem megfelelő hasznosításából fakadó funkcióváltás jelentette.
A főépületben (műemléki környezetben) szociális otthont létesítettek, a korábbi gazdasági épületekbe pedig a szovjet katonaság kirendeltségei költöztek. Varga külön alfejezetet szentel a kastély rehabilitációjának, majd az 1985-ben meginduló állagmegóvási munkálatoknak is. A helyreállítást követően munkája 1996. augusztus 17-én a főszárnyak átadásával, szimbolikus módon a múzeum megnyitásával ér véget.
