Akikre rázuhant a vasfüggöny

Magdalena Parys: A mágus | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Sokan meséltek már arról, hogy a feldolgozatlan kommunista múlt hogyan határozza meg még mindig a jelent, ám kevesen tudták ezt olyan izgalmasan megtenni, mint a Gdanskban született, majd Nyugat-Berlinbe emigrált Magdalena Parys. A mágus egyszerre olvasható feszült kriminek, de legfőképpen a vasfüggönyön innen megölt és a rendszer által eltüntetett áldozatokra emlékezik. Amilyen fontos regény, épp annyira letehetetlen.

Egyre nehezebben tudom elmagyarázni a hétéves kisfiúnknak, amikor szinte keresni kell a tekintettel a Franciaországot Spanyolhontól elválasztó határsávot, hogy régen a határ pár országgal és egy teljes világgal arrébb még a félelem helyszíne volt. Akkor is gyomorgörcs volt az emberben, amikor hivatalosan mehetett külföldre elvileg kétévente, hogy vajon épp mit talál ki hatalma fitogtatásaként a határőr, de főként akkor volt mitől tartania, amikor úgy döntött, hogy a zöldhatáron keresztül hagyja el végleg a hazáját. Becslések szerint, írja Magdalena Parys regénye felvezetőjében, a vasfüggöny felszámolása előtt 4500 személy próbált a keleti blokkból Nyugatra menekülni a bolgár határon át. Nagyjából százan vesztették életüket a kísérletben, A mágus részben az áldozatoknak állít emléket, részben az akkori bűnök máig tartó hullámveréséről szól.

Amúgy meg egy vérbeli krimi hatását kelti. Alig jutunk el az ötvenedik oldalig, és már legalább három hullánk és gyilkosságunk van, köztük az a Gerhard is „kiszáll”, akit eleinte még főszereplőnek gondoltunk. De kezdjük az elejéről. A szűkszavú és titokzatos Prelúdiumból két dolgot tudunk meg: egy Bosewski nevű férfit halálra vernek valahol, és úgy tűnik, hogy az egyes szám első személyben beszélő narrátorra is hasonló sors vár. Majd megismerkedünk egy Frank Derbach nevű szereplővel, aki egy szállodában nagy üzletet készül kötni egy ismeretlen nővel.

Szerencsére az első fejezetben már tisztulni kezd a kép. Kiderül, hogy Bosewski lengyel mérnök volt, aki a kommunista hatalom kevés számú, de annál bátrabb ellenzékéhez tartozott, és a holttestét a bolgár–görög határnál találták meg. Egy Gerhard nevű fotós (a Spiegel munkatársa) kutat utána Szófiában 2010 táján családi érintettsége miatt, ám nem fogadják túl szívesen az érdeklődését. Pláne ezt nem, hogy tárgyi bizonyítékokkal, fotóval is rendelkezik.

Az igazság kiderítésében nagyot lendít a titokzatos Frank Derbach, akit viszont épp Gerhard szeme láttára tuszkolnak be egy autóba fényes nappal. De még arra volt ideje, hogy egy csomagot juttasson el a fotós szállodájába, amelyből kiderül, hogy a szálak a német politikai elitig vezetnek, egész pontosan egy Christian Schlangenberger nevű képviselőig, aki egyre feljebb tör a politikai ranglétrán.

Az igazságnak persze ára van. Gerhard is tudja ezt, és megpróbálja minél hamarabb elhagyni Szófiát, ám a múlt titkait minden áron védő erők lecsapnak rá: összeesik az utcán a reptére felé menet. Ám előtte a szálloda recepciósa segítségével még sikerül biztonságba helyeznie a bizonyítékokat. Aztán a brutálisan meggyilkolt Frank holttestét is megtalálják Berlinben egy romos házban, és akit az árulók módjára tettek el láb alól, úgy ahogy a maffia végezte ki a túl sokat beszélő tagjait Kolumbiában vagy Szicíliában. Az ügyet a kissé már kiégett, a munkájába belefáradt Kowalski felügyelő veszi kézbe.

Bár annak tűnik, A mágus se nem kémregény, se nem sorozatgyilkos krimi. A kommunista NDK sötét múltjáról mesél, mikor is az Állambiztonsági Minisztérium (közkeletű nevén: Stasi) együttműködött a bolgár határvédelmi szolgálattal. Ennek keretében pedig fizettek „a határőröknek minden Törökországba vagy Görögországba szökni próbáló keletnémetért, akit elkapnak élve vagy halva”. Ám még ennél is sötétebb akciókra vállalkoztak, a keleti blokk ellenzéki szereplőit (magyarokat is) korban igencsak népszerű bolgár nyaralásra csábították el, ahol vagy közlekedési baleset érte őket, vagy vízbe fulladtak, vagy szimplán eltűntek. Ezek az akciók a korszak „legjobban szervezett emberrablásai közé tartoztak” és a Mágus fedőnevet viselték. Mondani sem kell, hogy a szervezők és irányítók egyike sem szeretné, hogy mindebből bármi nyilvánosságra kerüljön.

A legfontosabb aktáknak már a berlini fal leomlása után nyomuk veszett, majd 2010-ben épp Christian Schlangenberger kezdeményezésére mintegy 20 millió oldalnyi iratot semmisítenek meg. A közvélemény ekkor ezt már elég egykedvűen veszi tudomásul, pedig messze nem igaz, hogy csupa értéktelen dokumentumról van szó. A megsemmisítés elől „kimentett” aktákkal remek politikai tőkét lehet kovácsolni, hiszen csupa befolyásos embert érintenek a kompromittáló információk.

A regény megtörtént eseményekre támaszkodik, hiszen 1989 után valóban több teherautónyi iratot tüntettek el. Amikor az irodai iratmegsemmisítők motorjai kiégtek a megterheléstől kézzel tépték szét a dokumentumokat. Összesen mintegy 45 millió papírlapot téptek szét mintegy 600 millió apró fecnire, amely most 16 ezer tömött zsákban várja a sorsát. S bár ez csupán a szorgosan dolgozó Stasi aktáinak 5 százalékát tette ki, mégis több százezer embert érintett. Nem véletlenül: az állambiztonsági apparátus mintegy hatmillió embert figyelt meg és 174 ezer besúgót alkalmazott nem hivatalos munkaerőkként.

A mágus a feldolgozatlan és el nem számolt múlt regénye, amely izgalmasan és kíméletlenül mutatja be egyrészt az áldozatokat, másrészt azt, hogy a rendszer működtetői pár évnyi bujkálás után hogyan kamatoztatták kapcsolataikat az üzleti életben, majd felbátorodva a politika régi-új porondján is. Mindez a magyar olvasó fülének is ismerős helyzet. Magdalena Parys több szálon futó, mozgalmas, olykor humorral is átszőtt műve (Pálfalvi Lajos fordítása) kellemetlen kérdéseket feszeget, de ezek megválaszolása nélkül soha nem fogjuk igazán megérteni a közelmúltat. Ahogy azt sem, hogy milyen mértékben befolyásolják ma is a jelent.