Alig lehet megúszni

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

A magyar „vallomásirodalom” újabb megkerülhetetlen művel gazdagodott Térey memoárjával. Csak most nem egy kassai polgár, hanem egy cívis mesél szülővárosáról, kisemmizett és terebélyes családjáról, életútjáról. És persze a mindent átszövő hiányról.

Mondani sem kell, hogy nem azt a könyvet olvassuk, amit kellene. Az a másik hosszabb lenne, kidolgozottabb, kerek, szerzői egész, amelyben a hiány csak ott és akkor van jelen, ahol az írói szándék vagy a nyersanyag megköveteli. Ehelyett van ez, a torzó, a szilánkos, a félbehagyott, amelyben a hiány kontrollálatlan, előre tolakodó és kicsit mindent átíró. Viszont olyan erős szöveget eredményez, hogy időnként le kell tenni a könyvet, mert telítődünk, mert levegőhöz kell jutnunk.

Az első fejezet vége felé, amikor rájön, hogyan tudja kamaszként a mások sebzettségével, a világ traumáival eltakarni a maga sebeit, és némi kesernyés optimizmussal felkészülni immár a saját leendő katasztrófájára, amiről még semmit sem tud – nos, ezekből a mondatokból szinte teljesen kitörlődött a derű. Pedig eredetileg egész biztos, hogy ott volt. „Még az is lehet, hogy túlélem. Ha nem is mindent. Alig valamit lehet megúszni.”

Térey János 2019-ben bekövetkező halála igen termékeny és sokszínű életút végére tett pontot. Egy verseskötetet még véglegesíteni tudott (Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba), ám a nagy lélegzetű önéletírását, amelyből már részleteket közölt folyóiratokban, újságokban, és épp olyan izgalommal várta mind a szakma, mind az olvasók, már nem tudta befejezni. Ami elkészült, a számítógépében várakozott a kozmosz altábor elnevezésű fájlban, amelyet május 30-án 16 óra 52 perckor mentett le utoljára. Másnap szülővárosába, Debrecenbe utazott volna osztálytalálkozóra. Folytatta volna tovább a mondatot. (A könyv kapcsán itt olvashat interjút a Libri Kiadói Csoport igazgatójával, Sárközy Bencével.)

Innen már minden rajtunk múlik.

Talán az a legjobb, ha fejben próbáljuk összeolvasni a kettőt: a tervezett és hátrahagyott memoárt. Lapról lapra, mondatról mondatra. A hiányzó rések kitöltésében sokat segíthet az életmű ismerete, interjúk, baráti beszélgetések, elejtett szavak, bár az is sok helyen érződik, hogy sok minden örökre elveszett. („Amit nem írok le, az elvész.”) A szerkesztői utószóban Nagy Boglárka pontosan eligazít a könyv keletkezésében: mi és hogyan került elő a hagyatékból, mi tekinthető az utolsó, a szerző által is jóváhagyott verziónak, illetve hol kellett belenyúlni a szövegbe, mi maradt töredékes stb. Persze Téreyt ismerve vélhetően a kész sem volt teljesen kész, hiszen ő utolsó pillanatig javítgatott, csiszolt, ahogy már a kész művei esetén is nyilván tartott minden kis hibát, felületességet.

De hogyan indít a regény!

Kevés olyan kortárs mű jut eszembe, amely ilyen bivalyerős indítással préselné bele a fotelbe az olvasóját. Talán Borbély Szilárd szintén önéletrajzi ihletésű regénye, a Nincstelenek. (Az már csak külön érdekesség, hogy Borbély neve fel is bukkan az első fejezetben, Apám karácsonya címűben, amely talán a legközelebb áll a teljességhez.) Nővére hathónapos korában félrenyel egy falatot a bölcsődében, és életét nem lehet megmenteni.

A tragédia szinte mindent átír a család életében: az apa belerokkan („nem bírt szabadulni a gyászától”), az anya munkába menekül, János pedig megszületik.

Ám valahányszor kimennek a szenteste előtti délutánon a temetőbe, mindig elfogja valami furcsa és nem alaptalan szorongás: „Anikó tulajdonképpen nekem segített megszületni a halálával, így vált az ő halála az én életem eseményévé. (…) Az ő életének záróköve az én alapkövem.” Mennyire hasonlít ez a lét-nemlét közötti fájdalmas billegés és örök lelkifurdalás Radnóti születésére, akinek élete ikertestvére és édesanyja halálába került.

És akkor még hol van az örökös küzdelem és szembenézés az apjával, aki – minden volt, csak példa nem a számára – mégis kivakarhatatlanul beleköltözik. Hiába próbál már kamaszként hosszú hajjal elkülönülni, leválni, rá kell döbbennie, hogy így csak önmagát veszti el. „Ha tetszik, ha nem, apámból is vagyok. Még a húszéves kori verseim »hivatalossága« és mérnöki zsargonja is tőle ered. Jobban ő vagyok, mint szeretném.” Pedig ő „nem a fölemelkedés, hanem a végleges alámerülés jelképe volt és maradt számomra”. Azért idézem ilyen sokat, mert ezek a kíméletlenül őszinte, metsző mondatok borzongatják meg oldalról oldalra az olvasót, aki néha már-már azt kívánja, hogy ne is pillantson ilyen mélyre. Pedig pont ez ad súlyt a Térey által felvetett – és valahogy az egész életművére vonatkoztatható – alapproblémának: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”

Térey János memoárja az ősz, de talán az év egyik legfontosabb könyve. Pontos rajza egy kisemmizett polgári nagycsaládnak, egy roncsolódó, ám mégis izgalmas, inspiráló városnak és környékének, egy életútnak (a leendő katasztrófának). Séta és fájdalmas (ám a derűt sem nélkülöző) önvallomás. Töredezettségében is teljes, szilánkosságában is megrengető. Mert minden mondata igazolta, hogy igenis elbírta a felhozott súlyt.

TÉREY JÁNOS legutóbbi művei: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba; Káli holtak; Őszi hadjárat.