Álomgyár álmok nélkül

Ronan Farrow: Hollywood csúcsragadozója | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Több nő ellen elkövetett szexuális bűncselekmény miatt 23 évre ítélték Hollywood egyik nagyágyúját, Harvey Weinsteint. Ez korábban elképzelhetetlen volt, hiszen egyrészt elképesztő hatalommal és befolyással rendelkezett, másrészt mindent elkövetett az áldozatok elhallgattatásáért. Ez a könyv a lebuktatásának aprólékos története. Oknyomozás felsőfokon!

Vannak, akik kétszer írnak történelmet. Egyszer így, egyszer amúgy. És az utókornak (főképp a kortársaknak) meg fel van adva a lecke, hogy kit lássanak bele az előbb szeretett, majd utóbb – teljes joggal – meggyűlölt emberbe: a zsenit vagy a szörnyeteget. Harvey Weinsteinnel talán könnyebb dolgunk van, hiszen a tavaly huszonhárom évi börtönre ítélt producerbe egyre nehezebb belelátni azt a bátor filmest, aki segített tető alá hozni a Ponyvaregényt vagy a Szex, hazugság, videót. Két ikonikus mozit, amely sokunk ízlésére, világlátására igen nagy hatást gyakorolt.

A fillmmogul vezetése alatt készülő alkotások összesen több mint háromszáz Oscar-jelölést kaptak, rögzíti mindjárt a második fejezetben Ronan Farrow, „és az éves díjkiosztókon a filmtörténet szinte összes szereplőjénél több köszönetet mondtak neki. Csak Steven Spielberg előzi meg Weinsteint, Istent viszont maga mögé utasította.” Vagyis nem akárkiről van szó. Más kérdés, hogy a jelölések érdekében, derül ki ez is a könyvből, nem ritkán valóságos háború indult el, s ezt csak némiképp homályosítja el a tény, hogy valóban értékes alkotásokról van szó.

A Hollywood csúcsragadozója tipikusan az a könyv, amelyet nem könnyű megemészteni. Mondom másként: régi duma, hogy az, aki kedveli a virslit, jobban jár, ha nem nézi meg hogyan készül. Mert lehet, hogy azután már nem tudja majd olyan jóízűen elfogyasztani. Könnyen így járhat az a filmrajongó is, aki az Álomgyárat valóban az álmok gyárának, az Oscar-díjat pedig valóban minden elismerések elismerésének tekintette. Farrow könyve ugyanis bevezet a gyártósorra, ahol a különböző érdekeket darálják össze, és nem bánják, ha olyasmi is bekerül a masszába, ami nem odavaló: fájdalom, erőszak, trauma, hatalmi visszaélések.

Mint mondtam, Weinstein kétszer írt történelmet. Másodszor akkor, amikor világraszóló mozgalom indult el a korlátlan hatalommal rendelkező milliárdos piszkos ügyei kapcsán: a metoo-mozgalom. Amelynek átütő erejét és hatását jól mutatja az is, hogy 2017 végén a világ egyik legrangosabb magazinja, a Time ezt (pontosabban a kampányt kiváltó szexuális zaklatások áldozatait) választotta az „év emberének”. Az 56-os magyar szabadságharcos, a személyi számítógép (1982) és az ebola elleni harcolók (2014) mellé.

A könyv elolvasása után már mi magunk is érteni fogjuk, hogy miért (már ha eddig nem értettük). Azok az újságírók, akik nem riadtak meg Weinstein nem mindennapi befolyását és hatalmától, számos más akadállyal kellett szembenézniük: titoktartási szerzősédekkel, az áldozatok érő fenyegetésekkel. És ha még ez sem volt elég, akkor jöttek a lejáratások, és csupa olyan jól fizetett „szakember”, akiknek csak egy feladatuk volt: minden eszközt bevetve megőrizni a megbízó jó hírét.

Ezen felül a kevés és bátortalan megszólalónak azzal is számolnia kellett, hogy minden kiejtett szavával a karrierje alatt vágja a fát. Ezért állhatott elő az a paradox helyzet, hogy miközben a szakmában nyílt titoknak számított, hogy Weinstein zaklatja, fogdossa és meg is erőszakolja a feltörekvő modelleket és színésznőket. Miközben az ügyvédek csak széttárták a kezüket: annak a színésznőnek, aki szexjelenetet vállalt be a vásznon, szinte semmi esélye a bíróságon…

Ronan Farrow könyve egyszerre meséli el a tényfeltáró cikkek hátterét, az olykor igen aprólékos munkát kívánó nyomozást, illetve pontosan bemutatja a látszatot és a hazugságot fenntartó rendszert is. A falakat, amelyekbe ő és korábbi kollégái ütköztek. Mert előtte senki sem jutott el odáig, hogy megírja a sztorit: hiába érezték meg, hogy milyen horderejű történetre bukkantak, nem tudtát áttörni a hallgatás falát. Ráadásul Trump színrelépésével úgy tűnt, hogy most aztán végképp tort ül majd a nőket puszta tárgynak tekintő macsóság (lásd még: „ragadd meg a puncijukat és bármit megtehetsz velük”). De talán épp ez a gátlástalanság és hivalkodó hatalmi helyzet kellett ahhoz, hogy Rose McGowan (akit a rendszer ellehetlenített színésznőként) végre megtegye az első lépést.

Aki látta már Az elnök emberei vagy a Spotlight – Egy nyomozás részletei című filmet, az nagyjából már tudja, hogy néz ki egy egetrengető leleplezés, egy minden felfotgató oknyomozás története, amikor az igazság szinte letaglózó erővel kerül napvilágra (előbbi a Watergate-ügy kipattanását, utóbbi a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélések leleplezését meséli el). Filmben ez persze csupán két óra, és az ügyes dramaturgia miatt ez is elrepül, Farrow könyve (szinte borítékolom, hogy előbb-utóbb film lesz belőle) jóval aprólékosabban adja vissza azt az őrjítő türelmet és elszántságot, ami egy Pulitzer-díjat is kiérdemlő leleplezéshez szükséges. És ami megváltoztatja a világot a hozzáállást és mentalitást tekintve.

Emiatt eleinte kissé száraznak és kuszának (elég sok szálon indul el a történet) tűnik a könyv, rengeteg a név és csak úgy repkednek a magyar fülnek csak félig-meddig vagy egyáltalán nem ismerős tévéműsorok, producerek, háttéremberek nevei. Ám amikor a kép lassan kezd összeállni, úgy válik roppant izgalmassá és letehetetlenné ez a nem mindennapi munka. A maga heroikusságában, hiszen elképesztő bátorság, türelem és elszántság kellett szinte az összes szereplő részéről.

Igen jellemző az egyik nagymenő producer és a szerző közötti párbeszéd: „– Azt ajánlom, vigyázzon magára. Sokan védik ezt a fickót, és mindannyiuk számára nagy a tét. – Óvatos vagyok. – Nem értett meg. Azt mondom, készüljön fel minden eshetőségre. Szerezzen fegyvert.”

És még valami. A könyvnek különös fényt ad, hogy a szerző annak a Mia Farrownak a fia és annak a Dylan Farrownak az öccse, aki évek óta vádolják Woody Allent szexuális zaklatással, és amely ügyben máig nem látni tisztán (ebben a filmrendező önéletrajza sem segített különösebben). Ronan természetesen erre is reflektál a könyvben, hiszen ő az, aki érintettsége okán egyszerre kívülről és belülről szemléli mindezt. Küzdelme így lesz több az élete sztorijára hajtó újságírónál: mások igazságával a saját családjának is elégtételt szerzett.