Jessica Bruder: A nomádok földje | Papp Sándor Zsigmond
A nagy amerikai ingantlanlufi kipukkanása óta tízezrek hagyták hátra az otthonukat, hogy újkori nomádokként vándoroljanak parttól partig Amerikában. Mindig oda, ahol épp munka van. Jessica Bruder lebilincselő riportkötete az ő életüket mutatja be, és azon cégeket, amelyek hasznot húznak ebből. A könyv alapján Oscar-díjas film is készült.
Sokunknak a lakókocsikról a szabadság, a véget nem érő nyaralások vagy a békés nyugdíjas évek jutnának eszébe. Egy álom: oda megyünk, ahová akarunk, és addig maradunk, amíg jólesik. A tévében olyan dokusorozatokat is lehetett látni, amelyekben jómódú nyugdíjasok luxuslakókocsikra cserélték le az ingatlanjaikat, hogy azzal járják be a világot. Nos, az Egyesült Államokban egy ideje, pontosabban a nagy ingatlanválság óta van ennek egy jóval prózaibb verziója is: a modernkori nomádok, akik a lakhatás már nem kifizethető költségei miatt kényszerültek erre a „vándorcigány” életre.
Jessica Bruder három évet és 24 ezer kilométert szánt rá, miközben parttól partig, a mexikói határtól Kanadáig követte őket, hogy bemutassa nekünk ezt a régi-új életformát. Az újságíró fő témái a szubkultúrákat és a kitartást járták körbe, ez utóbbira szüksége is volt, mert a nomádok élete még messziről nézve sem hasonlít a luxusra, bár a szabadság érzetéből még csepegtet valamit.
A számukat nem könnyű megbecsülni, mert parodox módon a folyamatosan úton levőknek is lakniuk kell valahol hivatalosan, ezért a nomádéletet élők papíron észrevétlenül olvadnak bele a lakosság többi részébe. Pár adat azért igen beszédes. Warren Meyernek, a mintegy háromszáz utazómunkást alkalmazó vállalat elnökének egész listája van azokról, akik munkalehetőségre várnak.
Amikor a listán lévők száma elérte a 25 ezret, a további feliratkozókat már el kellett utasítani. De mivel legtöbben a párjukkal jönnek, „valószínű, hogy körülbelül 50 000 ember jelentkezik 50 állásra”.
A gazdasági válság kipattanása előtt, 2008-ban még nyugdíjas-találkozókra kellett járnia, hogy könyörögjön az ott lévőknek, hogy dolgozzanak a cégnek.
Csakhogy azóta kipukkant az amerikai ingatlanlufi. 2011-ben mintegy 1,2 millió ingatlan került végrehajtás alá és 24 százalékkal nőtt a lakókocsik iránti kereslet. Vagyis jóval többen kényszerültek erre az életre, mint ahányan korábban el tudták volna képzelni. Don Wheeler például fénykorában 100 ezer dollárt költött egy évben, mára viszont megtanult kijönni heti 75 dollárból, és egyike azoknak, akik az Amazon raktáraiban (CamperForce) vállal szezonmunkát. A szállítással foglalkozó cég csúcsidőszakban mintegy kétezer utazómunkást vesz fel, hogy a karácsony előtti három-négy hónapban napi 10-12 órát dolgozzanak 11,50 dolláros munkabérért, és a számukra biztosított hatalmas lakókocsi-parkolókban éljenek.
A legtöbben a hatvanas, hetvenes éveiket tapossák, de sokan úgy vélik, hogy nyolcvanéves korukban is dolgozni fognak még. Ők azok, akik az országot járva keresik az éppen adódó szezonális munkákat.
Ők üzemeltetik a több száz kempinget és lakókocsiparkot, ők árulják a sütőtököt az út mentén felállított bódékban, ők ellenőrzik a mérföldeken át kígyózó földgázvezetékeket, szedik a cukorrépát és működtetik a vidámparkok körhintáit. Hosszan lehet sorolni a hasonló idénymunkákat, amelyek a nomádokra épülnek, akik elvégzik ezeket az alulfizetett, és mind fizikailag, mind lelkileg igen megterhelő munkákat. Számos elnevezés is született rájuk a nomádok mellett: autós csavargók, utazók, a gazdasági válság napszámosai, amerikai menekültek, modern gyümölcsszedők vagy gazdag hajléktalanok.
Ez utóbbi persze kicsit pontatlan, ők inkább háztalanoknak hívnák magukat, hiszen van tető – rendszerint máshonnan kiszuperált, folytonosan javítgatott lakókocsik – a fejük felett, csak a benzin árát kell megkeresni valahogy. Persze nem ők az elsők a történelemben. Már a római légiókat is követték a munkát keresők, ők élesítették a kardokat és javítgatták a páncélokat. Vagy épp ekhós szekereken követték a Nyugat felé tartó telepeseket, de az ő elődeik voltak a vándorbádogosok is. A változás csak annyi, hogy a szekerek helyét a viszonylag modern lakóbuszok, vagy egyéb alkalmatosságok vették át. Vagyis ők a technobádogosok.
Jessica Bruder könyvének egyik főszereplője a hatnannégy éves nagymama, Linda May, aki kempingvezetőként egészíti ki a jövedelmét a nyári hónapokban.
Csakhamar kiderült, hogy a romantikusnak hitt munka, hiába hirdetik amolyan fizetett táborozásként, a festői táj ellenére kemény, a vécék napi háromszori takarítását is tartalmazó meló.
A szerény, saját maga csinosítgatta, szűk lakókocsi, valamint a munka minden nehézsége és kiszámíthatatlansága ellenére – bármikor kirúghatják őket vagy csökkenthetik az amúgy sem túl acélos bérüket – a nomád élet még mindig hordoz magában valamit a szabadságból. Egyrészt maga mögött hagyja a hiteltörlesztések terheit és a lakhatás drasztikusan emelkedő költségeit, miközben a bérek változatlanok. Másrészt pedig az „újdonságok és lehetőségek okozta felvillanyozódást”, a „bármi lehet” érzetét nyújtja, vagyis olyan meglepetéseket a mindennapokban, amelyek előre nem kalkulálhatók. Persze ennek meg is kell fizetni az árát.
A könyv alapján remek film is készült (A nomádok földje), amely tavaly három Oscart is ért: a legjobb film, a legjobb rendező (Chloé Zhao) és a legjobb női főszereplő (Frances McDormand) kategóriájában győzedelmeskedett. A végig lebilincselő riportkötet igen olvasmányosan (Dranka Anita fordítása) mutatja be az új nomádok életét, egy másik Amerikát, amely szinte láthatatlan, és amelyről oly keveset tudunk. Közben képet kapunk az olcsó és kevés ellenállást kifejtő munkaerőforrást ki- és felhasználó vállalatokról, köztük az Amazonról, a kaliforniai kempingeket üzemeltető cégekről, amelyek különösebb kontroll nélkül foglalkoztatják őket, és eljutunk Észak-Dakota cukorrépaföldjeire is.
Áldozatok és túlélők. Reménykedők és épphogy boldogulók. Önkéntes száműzöttek, akiket nem tudott végképp rabul ejteni a fogyasztói társadalom, mert idejében leléptek. Steinbeck modernkori szereplői.
