Szalai András: Kis magyar snassz és neociki | Torma Tamás ajánlója
Fél évszázad gyűjtőszenvedélyén át néz vissza ránk a magyar buheravilág. A dizájncenterbe ojtott valódi magyar snassz. Az építész és művészettörténész Szalai András szemüvegén át a hazai valóság olykor életszerűbb az életnél is. Las Vegas egy garázsban, három különböző típusú és állagú villanyoszlop találkozása száz méteren belül, turistacsalogató Miska kancsók és a járda fölé kivezetett esőcsatorna. Önismereti kézikönyv a javából!
Inspirálóbbnál inspirálóbb teremtett szavak a címben, ráadásul a szerző barátja, Fábry Sándor ezt (a piliscsabai volt Pázmány bölcsészkampusz kapcsán) még meg is fejelte anno egy hasonlóan sűrű és szellemes kifejezéssel. És akkor rögtön itt is egy izgalmas fogalmi mátrix kaotikussal, neocikivel, dizájncenterrel.
Az építész és művészettörténész Szalai András több évtized alatt gyűjtötte össze azt a 850 fotót, amely ebben a különleges albumban szerepel. Alapos tanulmányok társulnak mellé és persze ironikus képelemzések. Számos építészeti országjárás hordalékaként gyűltek össze ezek a fényképek bodegákról, helyi érdekű épületekről, családi házakról és családi mellékesekről, üzletportálokról, műemlékekről. Aztán ebből az anyagból idővel kikerekedett egy képes előadás-sorozat.
Las Vegas egy garázsban, a köztéri bódé, mint az ideiglenesség ezer arca, három különböző típusú és állagú villanyoszlop találkozása száz méteren belül. A Pokol Csárda pokolábrázolása, családi kockaházból konyha és fürdőszobabolt – BEMUTATÓTEREM!) turistacsalogató Miska kancsók és a járda fölé kivezetett esőcsatorna.
A buherát és neocikit tulajdonképpen felfedezhetjük bárhol, buhera és neociki lesz minden, ha erre áll át a szemünk. Megfigyelhetünk apróságokat (lecserélt ablakok és kilincsek kaotizmusa, kerti díszek a törpéktől a művízesésekig), a közműrétegek tobzódását a már említett villanyoszlop-történelemtől (de van korszaktörténelme a korlátoknak, portálfestéseknek, ablakrácsoknak stb. is) az egymásnak ellentmondó, kisebb és nagyobb közlekedési táblák egy-egy oszlopon való találkozásáig.
De vizsgálhatunk így akár egy egész utcát is. Óbuda egyik – amúgy romantikusnak tartott – lejtősen kanyargó utcája például a kisvárosi jellegű egy- és kétemeletes házaival elvileg egységesnek tűnik, de elég néhány felújítás és az épületmagasságok, tetőtér-beépítések, ereszcsatorna- és ablakmegoldások már a civil kurázsi csodálatos összevisszaságával képesek meglepni. Egyik oldalon csinosan felújított századfordulós ház, vele szemben egy új, amelynek bejáratát posztmodern kavalkád veszi körül meztelen női szoborcsoporttal, rózsaablak-imitációval, kerámia oszlopfős és más stílidézetekkel. Ráadásnak pedig még egy velencei-szerű oroszlánocska is őrzi a bejáratot.
Miközben Szalai albuma környezet-önismereti kézikönyv, a magyar buheraépítészet látványa egyrészt kínos, másrészt azonnal felébreszti az esztétikai felsőbbrendűségünket. Olykor otthonosan magunkra ismerünk: az ízlésnyomor mögött felfedezhető a találékonyság is, az, ahogy ki tudunk/tudtunk fogni a hiánygazdaságon. Mindez elvezet egy nagyon érzékeny határvonalhoz is: honnan ciki még a neociki és honnan a civil találékonyság lenyomata? Meddig pusztán esztétikai dilemma és honnan jóval könnyebben megérthető szociológiai? A közterek mindenki számára ismerős káoszeklektikája kicikizhető esztétikai elfuseráltság, ugyanakkor a város mégiscsak egy élő organizmus, ami éppen így fejlődik. Véletlenszerűen tűnnek el belőle a régi dolgok és jönnek az újak, pusztul el szép és csúnya. Ugyanígy teremtődik egymás mellé az új és még újabb.
A könyvön finoman hullámzik végig az iróniába csomagolt kritika. Ha azonban a tapló építészetben csak a taplót látjuk meg, akkor öngyilkosság közeli állapotba is kerülhetnénk – hol élünk mi? Érzi ezt a szerző is, ezért finom és olykor megengedő ez az irónia, de ő is tudja, hogy a buhera voltaképpen MI vagyunk.
Az albumot lapozva lehet nevetni, hüledezni, röhögni, de rá kell jönnünk, hogy nincs az a központi hatalom vagy erő, amely az ízlésgyomlálásban eredményre juthatna.
Személy szerint ezért vagyok enyhébb kritikusa a snassznak és neocikinek, és támad ugyanakkor némi bizonytalanságom a kötet elméleti megtámogatásával, mert szerintem a valóság mindennél erősebb – még az esztétikánál is.
Ez a mű az elmúlt fél évszázad Magyarországának felejthetetlen látlelete, a kis magyar snassz és neociki vizuális enciklopédiája. Azt idézi meg, amikor a buhera szelleme elszabadul, és minden szinten működésbe lép. Megrázó hatású környezet-kulturális és építészeti találkozás, akaratlanul is átállítja az agyunkat – pontosabban azt a bizonyos, korábban már emlegetett, fókuszált tekintetet…
A képanyag legalább ötven év vizuális lenyomata, és előzményeihez hozzátartoznak a szerző évtizedeken át folytatott gyűjtései, az újabb és újabb vidéki és városi felfedező túrák.
Majd a formálódó tanulságokból összeálló és hasonló címen futott környezetkultúra előadásai az utcai feliratoktól a portálokig, a spontán bódékultúrától a kisebb és óriási esztétikagikszerekig. Az élvezetes stílusban megírt, hatalmas ismeretanyagot megmozgató kötet alapmű építészettörténeti, de környezetkulturális értelemben is.
A címben szereplő két fogalom maga a téma. Nehéz őket egyszerűen értelmezni, de épp ebben a körülhatárolhatatlanságban rejlik az érdekességük. A némi rosszallást is kifejező snassz olyan dolgokra – dolgok kinézetére és cselekedetek eredményére – vonatkozik, amelyek esendőek, rosszul sikerültek, amelyek kapcsán olyan érzésünk támadhat, hogy „ez van, ezt kell szeretni”, most már mindegy, így sikerült. A snassz egyszerre jelent rosszallást, esendőséget és sikertelenséget, és valaminek – anyag, eszköz, készség, ízlés – vagy mindezek együttes hiányából sarjad ki és buherálással keletkezik.
A snassz valójában a kádári gulyáskommunizmus és a szocreál voluntarista szerelemgyereke, a „háztájis”, „kiskertes” hiányvilágában szökkent szárba és virágzott ki.
A snassz virága mindenütt ott virított a bérlakásokban, a hétvégi víkendtelkeken és a magánszférában ugyanúgy, mint a köztereken. A snassz televénye a hatvanas, hetvenes évek, vidéket és várost politikai erővel „szocialista típusú” környezetté alakító világában szaporodott el a legjobban. A fentiekből már eddig is érezhető volt, hogy a snassz alapvetően kelet-európai műfaj, de – nem szociológia, hanem szociálpszichológia dimenzióit tekintve – a Nyugattól sem esik olykor olyan nagyon távol. Persze tőlünk keletre és dél-keletre, a posztszocialista világ már egészen más liga.
A ciki szó tartalmában persze a rosszallás erkölcsi értelemben is benne foglaltatik, ahogy a szerző fogalmaz „ez azért már tényleg túlzás; ami sok az sok”. Míg a snassz tartalma mögött ott a hiány és a hiánygazdaság világa, a ciki tartalmában inkább a telítettség, a túlzás rejtőzik. És akkor a történelmi sorban jöjjön a legfrissebb fogalom, a neociki. Ez annyiban lép tovább a cikinél, hogy sokkal nagyobb hangsúly kap benne az újkeletű, újsütetű, mondhatni újdondász jelleg. Ciki ugyanis sok minden lehetett, de a neociki frissebb keltezésű, és azt bizonyítja átütő erővel, hogy világunkban a ciki a hardver minden változása ellenére is állandó szoftver marad. (Szintén a szerző szép szavával: a ciki posztmodernje, after-snassz.)
A címben szerepel egyébként még a „kis” és a „magyar” is – itt már irodalmi az áthallás. Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című műve jusson eszünkbe. Most talán elég csupán a mottót idézni: „A Trabant útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” A használati utasítás viszont a „magyar narancs” irányába is lendítheti a gondolatainkat: „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!”
