Vámos Miklós: Dunapest | Benedek Szabolcs kritikája
A Pozsonyi út 38-40. és egy félrehallás a titkos motorja Vámos Miklós új regényének. Félmúlt és jelen, férfiak és nők: olyan találkozási pontok, amelyek tán még a cselekménynél is fontosabbak ebben az emberszagú szövegben.
A szomszéd asztalnál idősebb pár ült. Ősz hajúak voltak és mindketten elegánsak. A nőn kosztüm, a férfin vajszínű öltöny. Egy kalap is le volt téve az asztal sarkára: a férfié, színben és formában az öltönyhöz passzolt. Ahogyan ők is a környezethez. Art deco vagy art nouveau, netán Bauhaus? A hozzáértők biztos meg tudják mondani, pontosan melyik stílus jegyében tervezte az épületet (azaz épületegyüttest, hiszen két házról beszélünk) kevéssel a második világégés előtt Domány Ferenc és Hofstätter Béla. A galambősz pár mindenesetre olyan volt így, a teraszon, a háttérben a kávéházzal, mintha egy régi, színezett, mégis nagyon eleven és élő képeslapról lépett volna elő.
Ez enyhe képzavar, hiszen, mint említettem, asztal mellett ültek. A pincér viszont nagyon is előlépett – belülről, a pult mellől.
– Szép napot. Mit hozhatok önöknek?
A nő biztató mosollyal a vele szemben ülő férfira emelte tekintetét.
– Fagylaltot szeretnénk – válaszolta amaz.
A pincér (vagy felszolgáló?) bólintott. Nem volt már nyár, benne jártunk az őszben, ám napsütéses délutánon bármikor jólesik a fagylalt.
– Milyet parancsolnak?
A férfi a nőre nézett, aki mosolygott rendületlenül. Most még jobban, ahogy a férfi az asztalon átnyúlva megfogta a kezét.
– Színes fagylaltgombócokat kérnénk. Magára bízom, milyenek legyenek. Minél több szín.
A pincér (felszolgáló?) biccentett.
– Rendben. Akkor két nagy adag színes fagylalt. Italt parancsolnak?
– Ásványvizet. Szénsavmenteset. És ne legyen túl hideg. A fagylalt bizonyára úgyis az lesz.
Most a férfi mosolygott. A nő kuncogott.
– Azonnal hozom.
Követtem a pincért a tekintetemmel. Minden stimmel. A helyiség L alakú, a bejárathoz közel süppedős kanapék, kicsit arrébb székek és asztalok, a galéria is megvan, na meg a terasz. Balra a Szent István park, egyébként pedig fölénk borul az egyszerre modern és patinás épületegyüttes. Amelyet nem mellesleg én is Vámos Miklós révén ismerek (a szerzővel itt olvashat interjút). Holott laktam a környéken, jártam is erre nem egyszer, a kávéházat is láttam, ám először akkor léptem át a küszöbét, amikor VM ide beszélt meg velem egy, a mostanihoz hasonló őszi délutánra találkozót.
Elfogódottan és kissé félszegen foglaltam akkor az egyik kanapén helyet. Amikor a telefonban VM megkérdezte, ismerem-e a Dunaparkot, és én zavartan azt válaszoltam, hogy nem, rögtön kaptam is némi fölvilágosítást arról, hogy mire készülhetek. A kávéháznak és a vele szoros szimbiózisban álló egykori bérpalotának ugyanis története van. Na de melyik háznak ne volna Budapest belvárosában története? – tehetnénk föl a jogos kérdést. A pesti oldal nagyobbik része nincs másfél évszázados, mégis megélt háborúkat, forradalmakat, rendszerváltozásokat, járványokat, és számtalan hol sírós, hol nevetős, hol tragikomikus emberi sorsot. A hosszúra nyúlt 20. század kegyetlenül beleégett az utcákba és az épületekbe.
Természetesen nem kivételek ez alól a Pozsonyi út 38–40. szám alatti házak sem. Az épületegyüttes – vagyis nevezzük inkább mostantól az egyszerűség kedvéért épületnek, szóval az épület egyik oldala a Margitszigetre és a budai hegyekre, egy másik a Szent István parkra, egy megint másik – Bächer Iván gyönyörű kifejezését kölcsönözve – Újlipóciára néz. Története pedig a kezdetektől fogva irodalomért kiált. Báró Hatvany Lajos építtette, a hatvani cukorgyárat tulajdonló Hatvany-Deutsch család sarja, akit az üzleti életnél jobban érdekelt a szépírás, ezért harmadmagával megalapította a Nyugat című irodalmi lapot, és bár megpróbálkozott a tollforgatással, a magyar irodalom történetébe leginkább költők és írók mecénásaként véste bele a nevét.
Báró Hatvany utolsó éveiben maga is az épület lakója volt, annak északi felében élt, a 40-es számot viselő lépcsőházban, amelynek lenyűgöző fotója Vámos Miklós új regényének borítóját is díszíti.
De ugyancsak itt lakott mások mellett Szép Ernő és Heltai Jenő. Vámos Miklósnak pedig most is van itt egy kisebb lakása, melyet afféle műteremnek használ. (Erről többet is megtudhatunk a könyv utolsó fejezetéből, ami nem mellesleg arról rántja le a leplet, hogy hol és miként fonódik egymásba a regényben valóság és fikció. Spoilerezni viszont, bár mi tagadás, könnyen ráállna a kezem, nem fogok.) Meglehet, a Dunapest egy része is ebben a lakásban született.
A cím onnan ered, hogy az egyik szereplő, egy Linda nevű francia, ám Angliában élő nő Dunapestnek érti félre fővárosunk nevét. A félrehallás több okból is szimbolikussá válik. Egyrészt ott a hullámzó Duna, ahol például kielboatozni lehet. (A szereplők meg is teszik. Ám nem kill boat, ahogy arra a szöveg is fölhívja a figyelmünket.) Továbbá jó mélyen magunkba szívni a víz illatát, és gyönyörködni a látványában. Amihez a Pozsonyi út 38–40. tetőterasza ideális hely. Volt idő, amikor az épületben menedékjogon élő lakosok csak innét élvezhették a távolabbi horizontok látványát és a friss levegőt. (Az eredeti tervek szerint a bejáratok a folyó felé estek volna. Aztán praktikus okokból megfordították a házat.) Másrészt itt a kávéház az épület földszintjén, galériájával és teraszával, nem mellesleg a könyv hangsúlyos helyszíne. Harmadrészt a Duna az újkori magyar történelem tragikumát is magában hordozza, hiszen a Szent István parktól nem messze lőtték a nyilasok a folyóba a megbélyegzett pesti zsidókat. Ami ugyancsak lényegi eleme ennek a több cselekményszállal és ténylegesen működő, mérnöki precizitással megtervezett regénynek, és nem csupán azért, mert ez a tragikus sors jutott osztályrészül Hofstätter Bélának is.
A filmszerű, plasztikus jelenetek logikus ütemben váltják egymást, a jelenből a múltba kalandozunk, aztán ahogy visszatérünk a mába, az is kiderül, hogy minek mi az oka, és hogy nemcsak az egykorvolt dolgok fonódnak össze szorosan mostani ügyekkel és problémákkal, hanem a történelem könyörtelen menete is emberi szenvedéllyel, csüggedéssel és tragikummal. Mindez pedig időről időre akkora hullámokat ver, amekkorákat a Duna két partja se bírna a mederben tartani.
A könyv premierjén, szeptember elején a szintén patinás New York-palotában Vámos Miklós azt mondta, hogy nem szeretne több történelmi regényt írni. Na de mitől lesz egy regény történelmi? Attól, hogy a múltban játszódik? Hogy megtörtént eseményeket dolgoz föl? Vagy hogy a történelemkönyvekből ismert figurák a szereplői? A Dunapestnél ezek a föltételek részben teljesülnek. Azért részben, mert, mint említettük, a cselekményszálak ide-oda ugranak az idősíkok között. (Jelen és múlt – vagy jelen és félmúlt? Egyáltalán, hol kezdődik a történelem? Meg lehet húzni a képzeletbeli időskálán egy vonalat, hogy ami az előtt történt, az már történelemnek számít?) Továbbá fikciós figurák keverednek valós szereplőkkel, például fölbukkan Carl Lutz és Raoul Wallenberg is, akiknek nem csak embermentő tevékenységükbe nyerhetünk bepillantást – a Pozsonyi út 38–40. svájci, a Szent István park épületei svéd oltalom alatt álltak –, hanem szerelmi életükbe is. Amiről jobbára nem írnak a történelemkönyvek. De mivel emberek voltak, érző emberek, joggal tételezi föl író és olvasó egyaránt, hogy volt szerelmi életük is.
Ha mindenáron jelzőt akarunk hozzácsapni, mondjuk bátran azt, hogy a Dunapest jó regény. Arról szól, hogyan fonják az emberi sorsok szövevényes szálait az érzelmek, a kapcsolatok és a történelem.
Nem is a cselekmény a lényeg, bár az sem mellékes, hanem a találkozási pontok a múlt (félmúlt) és a jelen, de még inkább az emberek, férfiak és nők között. Szép Ernő a világháború és zsidóüldözés sújtotta Budapestről írt Emberszag címmel megrendítő regényt. A Dunapest című regénynek is valós és hiteles emberszaga van. Ugyanolyan intenzív, akár a kávéillat, amely a Dunapark nyitott ajtaján keresztül kilibben a teraszra, és láthatatlan fellegek formájában elszáll a folyó fölé.
Az ősz házaspárhoz megérkezett a fagylalt. Tényleg minden egyes gombóc más színű volt. Hogy pontosan mennyi, nem láttam. Lehet, hogy ők se számolták meg. Az volt a fontos, hogy örültek egymásnak és az életnek. Vámos Miklós új regényének is ez az egyik végső kicsengése. Tragédiák kísérik azt az utat, amelyet az ember a földi lét során végigjár. (Már ha hagyják végigjárni egyáltalán). Az életben mindazonáltal mégiscsak van valami rendíthetetlen állandóság, ami arra késztet bennünket, hogy örüljünk neki. Hogy jól tesszük-e, azon is lehet gondolkodni a regény elolvasása után. Amelyből egyébként az is kiderül, mi a különbség pincér és felszolgáló között.
VÁMOS MIKLÓS legutóbbi művei: Legközelebb majd sikerül; Hetvenkedő, Az isten szerelmére
