Stephen Fry: Héroszok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nincs olyan siker, ami ne követelné ki a folytatást. Stephen Fry a görög mítoszok után a nem kevésbé érdekes görög héroszokkal – vagyis ezeréves szuperhősökkel – folytatta a humorba pácolt mitológia tolmácsolását. S talán még vérbőbb, még angolosabb iróniával. Ha pedig minden jól megy, nemsokára a trójai háború is megelevenedik majd a sajátos elbeszélésében.
Mindannyian tudjuk, hogy a tüzet Prométheusz csente el az istenektől, és innen kezdve – ahogy Stephen Fry fogalmaz – az emberiség a saját kezébe vehette a sorsát, felépítette városállamait, királyságait, létrehozta saját dinasztiáit. Még féltek az istenektől, de belül tudták, hogy „ők maguk sem kevesebbek náluk”. Vagyis beléptek a kamaszkorba. Igen ám, de a mítosz nem teljes. Hiányzik egy aprócska momentum. Arról ugyanis hallgatnak a beszámolók, hogy Prométheusz – vagy az emberiség egy kevésbé ismert pártfogója – mást is elcsent az olümposziaktól. Ami majdnem olyan fontos volt, mint a tűz. És ez nem más, mint a humor.
Nem mondom, hogy minden egyes élc vagy vaskos tréfa isteni eredetű a földön, de az angol humor egészen biztosan az égből hullott alá. Egyrészt nagyvonalú és szellemes, szókimondó, mégis elegáns, és a segítségével még azt a sztorit is megjegyezzük, amelyik amúgy hemzseg az idegen nevektől és a csak egyetlen sorban felbukkanó mellékszereplőktől. A népszerű angol humorista, író (a regényei is olvashatók magyarul) és színész, akit Károly, az amúgy sótlan walesi herceg Britannia nemzeti kincsének nevezett, szóval ő nem tett mást, mint meghálálta az isteni adományt. Méghozzá a lehető legfrappánsabb módon: bepácolta az ismert történeteket ebbe az iróniába, amitől bizony kaptak egy igen erőteljes – nem vajszínű! – árnyalatot, és ezt az istenek és kalandjainak népszerűsítésére fordította. Így végül is mindenki jól járt.
Arról, hogy mindez mennyire működőképes elegy, már a Mítosz című könyvében is megbizonyosodhattunk bő egy évvel ezelőtt, a siker pedig – nálunk is – folytatásért kiáltott. Szerencsére maradt még nyersanyag bőven, így az újabb könyvben új kor, új szereplők, a héroszok kerülhettek sorra. A korszak, amikor az istenek napjai már megvannak számlálva, sőt a puszta életük is egy halandó kezébe kerül a gigászok elleni csatában.
Tisztán emlékszem, hogy valamikor a May Károly– és az Agatha Christie-korszakom között kapott el a görög mitológia. Még őriztek valamit a mese varázsából, de már magyarázták, értelmezték a világot, és egészen lenyűgözött az istenek által vezérelt, gáncsolt, pártfogolt életutak színessége. Meg persze az örökös isteni rivalizálás. Csak a pocsék névmemóriám mentett meg attól, hogy úton-útfélen felvágjak a klasszikus műveltségemmel. Mert azt mégsem mondhattam, hogy amikor az az izé, az a mittudoménkrész elment arra az izé nevű szigetre, és megölte azt a kígyófejű izét, hát az valami remek! Fry frivolsága viszont új életet csempészett az ezeréves történetekbe, és most már boldogan mesélem Perszeusz történetét, ahogy Libüa partjai mellett megvívott Meduszával.
Persze kell ehhez az, ami már rögtön az első mondatokban megmutatkozik. „Zeusz ott ül a trónján. A menny és a föld minden létezője felett ő uralkodik. Héra pedig a nővére, egyúttal a felesége, ő felette uralkodik.” Ő az, aki a fogatlan Graiák kínlódásából (mert Perszeusz elvette az egyetlen fogukat és szemüket) frenetikus jelenetet varázsol csupa selypítéssel. Vagy aki Alkménével végre kimondatja azt, amire igazából mindig is kíváncsiak voltunk: milyen egy istennel és milyen egy fáradt férfivel szeretkezni. (Csak annyit mondhatok, hogy ezentúl jobban becsüljük meg az isteni jelzőt.) És aki Zeusz egy újabb furmányos kalandja kapcsán, mikor is aranyzuhatag képében hull Danaé ölébe, majd hatol be a lányba, képes ilyen lábjegyzetet odabiggyeszteni: „Fogalmunk sincs, hogy vajon Danaé élvezte-e a dolgot. Azt mondják, vannak olyanok, akiket már az aranyló vízpermet is… izé… felizgat…”
De nem csupán a buja részletek kapcsán üti le sorra a feladott labdákat, hanem szinte minden jelenetet képes felvillanyozni remek párbeszédekkel és profán hasonlatokkal, főleg a házastársak (Zeusz és Héra) közti momentumokból farag nagyon is ismerős, a saját életünk bármelyik napján visszaköszönő pengeváltásokat. És itt most nem erről van szó, hogy profanizálná a mítoszt, kéjelegve „lefordítaná” emberi nyelvre, vagy a másik divatos fordulattal élve „közel hozná” az olümposzi magaslatokat. Nem.
Vagyis a fordítás részben igaz, hiszen amolyan modern Hermészként valóban átülteti az isteni mondanivalót a mi nyelvünkre: csakhogy az ő humora nem lehúzza, hanem megemeli az egészet. Idézhetővé, átélhetővé, feleleveníthetővé teszi a legtöbb ember számára ma már holt anyagot. Többször rajtakaptam magam, hogy napközben fel-felnevetek, amikor eszembe jut egy-egy Héraklésszal, Orpheusszal vagy Thészeusszal kapcsolatos sztori. Persze kellenek ehhez a magyarul remekül gördülő, kristálytiszta mondatok (Kisantal Tamás fordítása) és a mindenre kiterjedő szöveggondozás.
Ez lesz az a könyv – a Mítosz mellett –, amit majd úgy tudok a cseperedő fiam kezébe adni, hogy nem kell hegyibeszédben bizonygatnom, hogy ez mennyire fontos, az európai, de talán a világ műveltségének is egyik alapja, rongy ember, aki nem tudja, hogy ki volt az a Hadész, hanem csak odanyomom és kész. Aztán majd az ajtó mögött hallgatózva nyugtázom, hogy időnként fel-felnyerít. És akkor majd magától értetődő módon tudunk dumálni a Kerberoszról és Prokusztrész furmányos ágyáról.
STEPHEN FRY legutóbbi művei: Mítosz; Hazudozó; A víziló.
