Roman Polanski: Tiszt és kém | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Hinnünk kell a globalizációban, mint a nacionalizmus ellentétében. Már csak azért is, mert a francia nemzeti ügyként kezelt Dreyfus-pert és következményeit egy lengyel származású rendező (igaz, Párizsban született) vitte vászonra egy angol könyvéből.

Roman Polanski és Robert Harris együttműködése nem mai keletű, hiszen már a 2010-es Szellemíró kapcsán is együtt dolgoztak, amely filmet szakmai elismerés és díjeső honorált. Így talán nem is lehetett kérdéses, hogy Harris 2013-ban megjelent azonos című regényét előbb vagy utóbb filmre viszik (a magyar olvasó elé 2016-ban kerülhetett a könyv a Gabo kiadó jóvoltából). Hiszen a mű már megjelenésekor vászon után kiáltott.
Töprenghetünk azon, hogy vajon miért kelti fel egy angol író érdeklődését a Dreyfus-ügy, de a film megtekintése és a könyv elolvasása után már egyértelmű a válasz: a történet egyszerre hordozza egy fordulatos thriller, kémhistória és dráma elemeit, vagyis pont azokat az összetevőket használta fel, mint amiket a Szellemíró is annak idején. Annyi különbséggel, hogy az a jelenben játszódó fiktív politikai dráma/thriller volt, míg a Tiszt és kém a 19. század végén történt eseményeket dolgozza fel, de a módszerek még a 21. század elején is igencsak ismerősök. A másik tanulság: az élet is képes legalább olyan jól bonyolítani a cselekményt, mint egy profi (szellem)író.
Talán csak egyetlen baj van Polanski filmjével: a túlságosan bőven mért filmidő. A majd két és fél órás alkotás ezért inkább csordogál, helyenként vánszorog, s láthatóan kiélvezi minden pillanatát, hogy korhű jelmezeket, aprólékosan berendezett szobákat és termeket, illetve külső helyszíneket mutogathasson ráérős alapossággal, hibátlan fényképezéssel. Egy szóval a film szinte beleszeret önmagába, a karakterekbe és párbeszédekbe, a drámai fordulópontokba, és úgy tűnik, a rendező a szerelemre hallgatva semmitől sem volt hajlandó megválni a vágószobában.
De mindez cseppet sem fogja zavarni azt, aki nem csupán felszínes történelemleckére kíváncsi, hanem igazi nyomozó módjára szeretné fölfejteni a szövevényes ügy minden szálát, plusz követni akarja a karakterek jellemének és életének alakulását. A kényelmes tempó e tekintetben kimondottan jól jön, hiszen nézőként van mit megemészteni az antiszemitizmustól, a kicsinyes játszmákon át a tudatos manipulációig a koncepciós perek egyik ősében.

A film vitathatatlan erőssége a színészek teljesítménye. Mind a saját antiszemitizmusával küzdő, ám az igazságot eltitkolni képtelen Georges Picquart bőrébe bújó Jean Dujardin, mind az ártatlanul meghurcolt Dreyfust alakító Louis Garrel kiváló, de ugyanúgy remek választásnak bizonyult az összes mellékszereplő.
Hitelesen elevenedik meg Zola, a hamisító Henry ezredes (Grégory Gadebois egészen parádés alakítása), illetve a szennyes ügy összes szereplője minisztertől a hírszerzés tisztjein át az írásszakértőig és az utolsó irodistáig, még akkor is, ha egy-kettő csak pár percet kap, mint a valódi kémet (Esterhazy) alakító Laurent Natrella. S bár a film nem tér ki, mert nem is térhet ki az ügy minden részletére, a következményeit jól érzékelteti: a megosztott országot, a pogromokat és a mindent elborító gyűlöletet. Talán csak Picquart szeretője, Pauline nem kap igazán hangsúlyos szerepet, mintha csak azért kellene, hogy az igazság bajnokaként fellépő Picquart alezredest se lássuk teljesen fedhetetlennek, illetve így bepillanthatunk a magánéletébe is.

Harris és Polanski érdeme viszont, hogy sikerült átmenteni a Szellemíró izgalmait ebbe a történelmi drámába is. A fordulatokat főként az élvezheti ki igazán, aki nincs tisztában az ügy mélységeivel, így a filmet akár egy izgalmas kriminek és tárgyalótermi drámaként is nézheti, hiszen az igazság apránként, bizonyítékról bizonyítékra tárul elénk, miközben betekintést nyerünk a korabeli kémelhárítás munkájába, amelyet ugyanúgy fogva tart a politika, ahogy majd fogja százvalahány évvel később is.
Így aztán a mai néző számára aligha van olyan lépése a hatalmat megtestesítő hatalomnak, amely meglepetést váltana ki. Az, ami megrendítette a jogállam tekintélyét a 19. századi Franciaországban mára mindennapos praktikává szürkült, miként a karaktergyilkosság is szinte már rutinszámba megy. Talán csak az okoz némi bizsergető elégtételt, hogy akkoriban még akadt olyan írói tekintély (Émile Zola), akinek nyílt levele (J’Accuse! – Vádolom) valóban előre lendítette az ügyet, még ha őt magát el is ítélték becsületsértés miatt (a börtönbüntetés elől végül Angliába menekült). Vajon ma melyik író/értelmiségi szava érne el hasonlót?
Érzékeny, lassú és alapos film tehát a Tiszt és kém. Az érzékenységét talán még fokozhatja az a tény is, hogy Polanski ma szintén számkivetett (jogerős bírói ítélet miatt nem mozoghat szabadon a világban), még ha nem is olyan mértékben, mint amikor Dreyfus raboskodott a világvégi Ördög-szigeten. Ám vélhetően legbelül ő is olyan rehabilitációra vágyik, mint amilyet végül – ha nem is maradéktalanul – a zsidó származású tiszt is megkapott. Ha ezt még nem is kapta meg, az alkotás sikere talán kárpótolhatta: a film fontos díjakat hozott el a César-gálán (a francia Oscar). Rendhagyó módon immár ötödik alkalommal kapta meg Polanski a legjobb rendezőnek járó szobrot, de a legjobb adaptáció kategóriájában is győzedelmeskedett. Mi csak annyit tehetünk hozzá: megérdemelten!
(TISZT ÉS KÉM – A DREYFUS-ÜGY, francia-olasz történelmi dráma, 136 perc. Rendezte: Roman Polanski. Szereplők: Jean Dujardin, Louis Garrel, Emmanuelle Seigner. Írta: Robert Harris, Roman Polanski.)