Anne Hart: Hercule Poirot titkos magánélete | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Vajon hogy nézne ki a krimiirodalom egyik legnevesebb nyomozója, ha valóban létezne? Ha tényleg lelépne a lapokról? A kérdésben rejlő játékosságot olyan komolyan vette Anne Hart, hogy majdhogynem kilencven Agatha Cristie-művet és számos interjút átolvasva maga rajzolta meg Hercule Poirot képzelt-valós portréját.
Lettero, 448 oldal, 3890 Ft
Bizonyos kardinális kérdéseket el kellett dönteni. A gyermekkorban például azt, hogy labancként vagy kurucként veszünk-e részt A Tenkes kapitányát megelevenítő játékban a poroló körül. Apámék generációjának meg az volt a mindig felmerülő vitás kérdése, hogy vajon a szőke vagy a barna énekes szebb-e az ABBA-ból. És amiben mindig, mindenkinek döntenie kellett: a csocsogó Miss Marple vagy a piperkőc Hercule Poirot az igazi, a mindent megoldó szupernyomozó?
Nálam ez nem volt kérdés. Agatha Christie-korszakomban egy ideig nem is voltam hajlandó olyan regénybe belefogni, amelyben nem a kis belga kereste a gyilkost. Csak az ő eszében bíztam, és nem akartam végtelen teázások mellett elkalandozó hölgyekről olvasni. De vajon milyen volt Poirot civilben? Hogyan nézett ki valójában, milyen volt a családja? Mikor született? Mit csinált az első világháborúban, amikor országát lerohanták a németek? Csupa izgalmas kérdés. Anne Hart minden nyomozót megszégyenítő aprólékossággal és szívóssággal eredt a kérdések nyomába. 33 regényt és 56 novellát, számost Agatha Cristie-interjút tanulmányozott át, hogy megadhassa a legadekvátabb válaszokat.
Egyik-másik alaposan meglepett, pedig azt hittem, elég sok mindent tudok a kis belgáról.
1923-ban a Sketch hasábjain
Az egyik leghíresebb portré 1923-ból való, és a The Sketch márciusi számában jelent meg. „Nem állt távol attól a figurától, ahogy én elképzeltem, írta később Agatha Cristie az önéletrajzában, »noha elegánsabb és arisztokratikusabb volt«”. Azokkal viszont már nem volt elégedett, akik a filmvásznon vagy a színpadon keltették életre világhírű figuráját (mind nagydarab színész alakította). Így aztán elkerülve a szereposztás körüli vitás helyzeteket és a csalódást, a könyvek színpadi adaptációjából inkább kihagyta a nyomozó alakját. Anne Hart egyébként úgy véli, hogy maga Poirot leginkább David Suchet közelmúltbeli nyomozóverziójával lett volna a legelégedettebb. Igazából az ő alakja égett bele mindannyiunk retinájába.
A legújabb mozifilmek kapcsán, amelyekben Kenneth Branagh bújt Poirot bőrébe, több szó esett a bajusz műalkotásokat idéző tökéletességéről, mint magáról az alakításról. Egyébként az sem volna rossz milliós kvízkérdésnek, hogy melyik műben hozta meg nyomozónk élete legnagyobb áldozatát, és borotválta le a bajuszát, hogy így járjon túl a bűnösök eszén. Vagy például tudták-e, hogy bár ő maga az esetei során sok képzelt rokont talált ki, hogy megoldja egy-két fontosabb tanú nyelvét, könnyen lehet, hogy valóban volt egy ikertestvére is. Akit – és most hódoljunk ismét a szülők klasszikus műveltségen alapuló névadási szokásai előtt – Achille-nek hívtak.
Vele lett volna a legelégedettebb – David Suchet
S bár Anne Hart könyve csupa játék, hiszen lépten-nyomon valósággá teszi a fikciót, mégis nagyon sok minden derül ki nem csupán kedvenc hősünkről, de szerzője zsenialitásáról is, illetve a korabeli Angliáról. Például igen érdekes az a rész, amelyben azt fejtegeti, hogyan érkezhetett meg a sebesült Poirot a megszállt Belgiumból Angliába, ahol annak idején igencsak meleg fogadtatásban részesítették a belga menekülteket. Természetesen maga Poirot sem volt hajlandó együttműködni a megszállókkal, és fontos szerepet töltött be az ellenállásban, így nem is volt kétséges, hogy el kell hagynia a hazáját, különben megölik.
Néha olyan komollyá válik a játék – valóságnak képzelni a fikciót – hogy nem egyszer kaptam rajta magam a könyv olvasása során, hogy valóban létező személyként gondolok a hősünkre, aki még – ha egymás mellé rakosgatjuk az életéről szóló elhullajtott megjegyzéseket – bőven száz fölött is képes volt csavaros ügyeket megoldani. A kanadai szerzőnő rámutat, hogy a közel hatvan éven át tartó húsz-huszonöt évnyi öregedést az írónő „olyan tehetségesen és olyan invencióval oldotta meg, hogy az Poirot egyik legvonzóbb tulajdonságává vált”. Meg különben is, teszi hozzá megnyugtatóan, felidézve egy olasz közmondást: egy férfi annyi idős, amennyinek érzi magát. Poirot időtlenségében viszont nincs okunk kételkedni, ilyen ételemben rászolgált a nevére: örökéletű hérosz lett maga is.
Inkább a bajuszáról beszélnek – Kenneth Branagh
Az Hercule Poirot titkos élete a legelvakultabb Cristie-rajongókat is kielégítheti, hiszen sorra veszi a keletkezés (a „születés”) történetét, családját, barátait és segítőtársait, otthoni és kinti életét, láthatjuk munka és a külseje karbantartása közben. Amelyet egyébként az angolok mindig is ellenállhatatlanul mulatságosnak gondoltak, és vagy fodrásznak nézték, vagy zongorahangolónak.
A könyv olyannyira meggyőzően vezet végig Agatha Cristie világán (Róbert Pál fordítása), hogy most már csak annak drukkolok, hogy a hazai kiadó ne álljon meg itt, hanem jelentesse meg Anne Hart másik „életrajzi” könyvét is, amely Miss Marple alakját veszi górcső alá. Jól elférnének egymás mellett a polcomon.
