Az elfeledett századelő

Sal Endre: Mi, magyarok a századelőn | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Körömportrék, mininovellák, színes villanások. Sal Endre válogatásában úgy elevenedik meg a századelő tiritarka világa, ahogy a történelemórákon sohasem. Világhírű szélhámosok, műgyűjtők, úttörők elfeledett sorsai kelnek életre ebben a sikerre ítélt, gyönyörűen megtervezett könyvben.

Sal Endrének az 51-es szám lehet a kabalája. Onnan gondolom, hogy az Újságmúzeum című nosztalgikus oldal alapítója, rutinos újságíró a mostani második könyvébe is 51 „szenvedélyes” történetet gyűjtött össze. Éppúgy, mint az elsőbe (Mi, magyarok), amely egy éve a karácsonyi időszak egyik slágerkötete lett, csak akkor „hihetetlen” történeteket válogatott össze a nagyvilágból. (A szerzővel itt olvashat interjút.) Olyan magyarok sorsát, életpályáját mutatta be, akiknek neve itthon méltatlanul került feledésbe, holott külföldön szép karriert futottak be. Nekik köszönhetjük többek között a színes televíziózást és az űrmenüt, vagy New York leghíresebb felhőkarcolóinak terveit.

És most itt az új válogatás, amely a századelő mindennapjaiba kalauzol el minket. Ebben már nem annyira a személyeken, mint inkább a kacifántos, sokszor tragédiába fulladó történeteken van a hangsúly, bár az előző kötet elve azért itt is érvényesül. Olyanokról is olvashatunk, akik kiváló, megható vagy épp úttörő teljesítménnyel rukkoltak elő (mint például az első magyar aviátor, aki le is tudott szállni a gépével; vagy az öngyilkosságot választó építőmester; illetve a monarchia seregének egyetlen szerecsen katonája), de olyanokról is, akik szinte láthatatlanul végezték a maguk fontos feladatát.

Mint például Weidinger bácsi, a bértapsolók lelkes vezére. Az egyik legismertebb divatház tulajdonosaként előbb csak beszállítója volt a Nemzeti Színháznak, ám egyszer az operaénekes, Benza Ida ingyenjegyeket nyomott a kezébe, azzal a kéréssel, hogy csak annyit kér cserébe, hogy a szerencsések lelkesen tapsoljanak. Így lett Weidinger bácsi a bértapsolók egész kis seregének a vezére. Ez alatt a 38 év alatt egy előadásról sem hiányzott, és többnyire a földszinten jelezte a karjával, hogy mikor kell erőteljesen tapsolniuk (a pontos időzítés miatt a próbákra is bejárt, és kívülről fújta a darabokat) a nézőtéren szétültetett embereinek. Úgy szól a fáma, hogy egyedül Fedák Sári és Blaha Lujza nem kért a hangulatfelelősökből, a többieknek viszont kifejezetten jól jött a támogatás.

A hatás ellenhatás elve alapján azonban nemsokára megjelentek a pisszegők is, akiket a túlságosan zavaró, mesterkélt tapsolók ellen vetettek be. De az egymással rivalizáló primadonnák is felbéreltek pisszegőket, ha túlságosan féltékenyek voltak a másik tapsviharára. Ma őket hívnánk trolloknak…

Érdekfeszítő olvasni többek között Molnár Ferenc gyermekkori barátjáról, aki Nemecsek Ernő karakterének lett a modellje. (Sokat elmond a karakter népszerűségéről, hogy 1963-ban perbe fogták Jezsek Józsika Ferencet, aki azt állította magáról, hogy ő az igazi. Ám az ál-Nemecsek hiába tartott korábban élménybeszámolókkal egybekötött dedikálásokat, a pert végül elvesztette.) Továbbá a magyar Rómeóról és Júliáról, vagy a nagyváradi mozi szenegáli portásáról, aki addig-addig kérvényezte, amíg az első világháborúban végre besorozták a magyar hadseregbe, hogy így védje hazáját.

A történeteket Sal négy tömbbe sorolta. Az Ármányba jobbára válogatott szélhámosok, sikkasztók, csalók történetei keveredtek, mint például az a segédőr, aki ládaszám lopott ki értékes iratokat a saját munkahelyéről, a Nemzeti Múzeumból, hogy végül ő maga vásárolja vissza azokat. A Szenvedélyben vagyonukat elherdáló arisztokraták, kémek és dívák kaptak helyet, illetve Mikos Gizella, aki kis híján Mexikó császárnéja lett volna, ha a forradalom nem söpri el I. Miksát. A Végzetben az életüknek önkezükkel véget vető „életuntak” szerepelnek (ez volt az öngyilkosokról szóló beszámoló rovat neve az újságokban), vagy a Volturno tragikus esete (a magyar Titanic), amelynek segítségére nem a Carpatia, hanem a Carmania érkezett meg. És végül a Hűség, a hazáját oly forrón szerető szerecsennel az élen.

A műfajt igazából Nyáry Krisztián kísérletezte ki még annak idején, a Facebook tiritarka népének szánt posztok, körömportrék, érdekes történetek formájában, amelyek egy pillanatra megállítják a céltalan görgetést. Ezekből fejlődött ki az a népszerűbbnél is népszerűbb kulturális és történelmi ismeretterjesztés, amely a lehető legszélesebb közönséghez juttatja el a kikutatott sorsokat, embereket, műveket. Soha nem hosszú, soha nem bonyolult, pár perc alatt elolvasható mininovellák ezek, amelyekből egy sosem elég. Bár egynémely elsőre talán jelentéktelennek vagy bulvárízűnek tűnik, a sok érdekességből, elfeledett históriából, izgalmas adalékból végül összeáll a korszak pontos tablója a maga eleven, könnyen felidézhető mivoltában – most épp a századelő. Néha sokkal átélhetőbb, vibrálóbb, mint bármely történelemlecke. Olyan jellegzetes történeteket kapunk, amelyeket később lelkesen adunk majd tovább a társaságban: És azt hitted volna, hogy…

A Mi, magyarok a századelőn ügyes ugródeszkaként szolgál tehát a valódi történelemhez, úgy is mondhatnánk, hogy annak zajos, színes váróterme. A könyv ugyanakkor a maga gyönyörű kivitelezésével, art decót idéző címbetűivel és tördelésével, képanyagával, szellősségével szinte kényezteti az olvasó szemét. Hogy még nehezebb legyen letenni.

SAL ENDRE korábbi műve: Mi, magyarok.