David Attenborough: Egy élet a bolygónkon | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Hirtelen nem tudok fontosabb könyvet, jobb ajándékot elképzelni magunknak David Attenborough világos, szelíd, ám nagyon meggyőző hangon előadott gondolatainál. Mindenkinek el kellene olvasnia, aki szeretne még a gyermekei szemébe nézni. Miközben a változtatás bár sok lemondással jár, nem is olyan pokolian nehéz, mint gondolnánk.
Ha most megkérdezné az aranyhal, hogy mit kérek karácsonyra, akkor habozás nélkül rávágnám: élhető jövőt. A gyerekeink, vagy még nagyobb optimizmussal az unokáink számára. Most a járvány ideje alatt ugyanis hajlamosak voltunk elfeledni: ha nem változtatunk az életmódunkon, akkor a pandémia lesz a legkisebb baj, ami érhet minket. Szinte nosztalgiával fogjuk felidézni a karanténnal járó napokat, amelyek csupán átmeneti nehézséget hoztak az amúgy kényelmes életünkbe. Tudom, sokan ilyenkor már kattintanak is máshová, nem kíváncsiak a zöld mantrára. De hátha meghallgatják azt, aki talán a legérthetőbben mutatta meg egész generációknak, hogy miben áll a zavartalan természet ereje és jelentősége. A szépségéről már nem is szólva.
Méltán lett a világ legismertebb és legnépszerűbb természetfilmese az idén májusban 94 éves múlt brit David Attenborough, hiszen senki sem tudott olyan higgadt lelkesedéssel és hozzáértéssel beszélni a legtávolabbi tájak legjelentéktelenebbnek tűnő élőlényeiről is. Mivel klasszikussá vált tévésorozatai révén bejárta a világot, így szemtanúként, közvetlen közelről nézhette végig, hogy a felelőtlen emberi tevékenység milyen pusztítást vitt végbe. A nagy kérdés viszont most is változatlan: visszafordítható-e a folyamat? Még pontosabban: meg akarjuk-e fordítani? Ami meg nem jelent mást: szeretnénk még élni? Az Egy élet a bolygónkon alapállítása ugyanis világos és támadhatatlan: a bolygó megmentése egyben az emberiség megmentését is jelenti. Nincs más alternatíva, nincs másik lehetőség. Ez egybecseng Lányi András filozófus kijelentésével, amit a lapunknak adott interjújában fogalmazott meg: az ökológiai politika nem környezetvédelem, hanem önvédelem.
Nem akarok sokkolni senkit a statisztikai adatokkal, hiszen pontosan tudjuk, hogy mekkora a baj. Elég lesz egyetlen dolgot felvillantani. Attenborough 1937-től, tizenegy éves korától kezdi el mesélni a hiteles szemtanú nézőpontjából a hanyatlás történetét. Ebben az évben a Föld népessége 2,3 milliárd főt tett ki, a légkör szén-dioxid-tartalma 280 milliomodrész volt, és a bolygó érintetlen területeinek aránya 66 százalékra rúgott. 2020-ban, ahol a szemtanú elbeszélése, és a könyv első része véget ér, már 7,8 milliárd főre duzzadt a lélekszám, 415 milliomodrészt tett ki a légkör szén-dioxid-tartalma, és 35 százalékra zsugorodott az érintetlen területek aránya. Aki ennél is megdöbbentőbb adatokra vágyik, az bőven hozzájuthat ebben a részben. De most szólok: a szikár tényeknél alig van kiábrándítóbb olvasmány. Viszont tényleg rajtunk múlik, hogy mindezt a rövidlátó ember nekrológjaként olvassuk-e vagy sem.
A második részben arról beszél, évtizedekre lebontva, hogy ha így haladunk tovább, akkor mi vár ránk. Ez sem a legkönnyebb olvasmány, hiszen nem lesz olyan olvasó, aki az előrejelzéseket nem vetíti majd ki a gyermekei életére. Arra, hogy mit hagyunk rájuk nyomasztó örökségként.
A mellkasra nehezedő nyomást a harmadik rész enyhítheti, ahol a teendőkről és a pozitív példákról beszél. Szerencsére itt már visszatér az óvatos és bizakodó remény. (Rossz hír, hogy egy közelmúltbeli kutatás kimutatta, hogy „az emberiség természetpusztító tevékenysége felerészben a népesség leggazdagabb 16%-ának javát szolgálja”, vagyis azoknak fűződik a legkevésbé érdeke a változáshoz, akik a leginkább tehetnének érte.)
Addigra már vélhetően kívülről fogjuk fújni, hogy a biodiverzitás (sokszínűség) a kulcsa mindennek. Ha a fajok drámai csökkenését nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani, akkor máris megvehetjük a popcornt a katasztrófafilmünkhöz. Csak pár gondolat: egy életre le kellene számolni a közgazdaság alapvetésével, hogy minden (jólét, boldogság, kényelem) csak a kényszeres növekedéssel érhető el. És semmi sem fontosabb az aktuális GDP lehetőleg minél nagyobb értékénél. Jó példa: Új-Zéland már nem ennek alapján méri az ország gazdasági sikerességét. Megalkották a maguk indexrendszerét, amely sokkal több és hosszabb távon ható körülményt vesz figyelembe. A másik igen fontos teendő a világ, és köztük a tengerek visszavadítása. Például a halászatban (a túlhalászás az egyik legégetőbb probléma) védett tengeri övezeteket kell kialakítani, ahol a természet zavartalanul teheti a dolgát. Jó példa: a Palau Köztársaság radikális szigort léptetett életbe a halászat terén és ma már a tovagyűrűző hatás jóvoltából „folyamatosan megújuló halállománnyal ajándékozzák meg a szomszédaikat is”.
Attenborough parabolája is világos: ma mindannyian Pripjaty lakói vagyunk, és bizakodva bámuljuk az ablakunkból is jól látható Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőművet (Csernobil), a kényelmes életünk zálogát. Mélyen talán mi is érezzük, hogy mi történhet velünk, ha egy napon a reaktorok felmondják a szolgálatot, ha az emberi hiba beteljesedik, de valahogy elhessegetjük a gondolatot. „Kényelmesen, elégedetten éldegélünk a magunk által magunkra idézett katasztrófa árnyékában.” Viszont: most még van idő leállítani a gyilkos reaktort. Most még van alternatíva – ezt támasztja alá a könyv majd minden mondata. Hacsak nem akarunk értelmetlenül hősködni a sugárzó romok felett.
DAVID ATTENBOROUGH legutóbbi művei: Egy ifjú természettudós történetei; Utazások a világ tulsó felére; A madarak élete.
