J. A. Doudna – S. H. Sternberg: Meghekkelt teremtés | Palugyai István kritikája
A jó hír, hogy a génszerkesztés módszerével már idegen gén bevitele nélkül is lehetséges úgy átformálni a genetikai alkotórészeket, hogy egy öröklött betegséget megelőzzünk. A felfedezésért 2020-ban kémiai Nobel-díj is járt. A rossz hír pedig az, hogy vajon mit kezdene egy ilyen isteni lehetőséggel egy olyan ördögi ember, mint Adolf Hitler.
Vannak a tudománytörténetnek olyan hősei, akik felfedeztek valami nagy dolgot, de miközben a mindent legyőző tudásvágy fűtötte őket, még nem gondoltak bele, hogy mit kezd majd felfedezésükkel az emberiség. És bizony volt, amikor később nem az sült ki a dologból, mint amit tiszta lelkesedésükben elképzeltek. Vagy épp az események vettek tőlük független, számukra erkölcsileg vállalhatatlan fordulatot. Gyakran egy-egy tudós feltámadt lelkiismerete – akár saját védelmükben is – társadalmilag fontos akciókat, írásokat, könyveket szült.
Ilyen volt a nukleáris láncreakció úttörőinek sorsa is. Az ötlet atyját, Szilárd Leót bántotta az elméletén alapuló atombomba létrehozása, és fellépett az erre épülő fegyverkezés ellen, ahogy a Manhattan-terv igazgatója, Robert Oppenheimer is megpróbált szembeszállni a részben általa létrehozott fenyegetéssel. A washingtoni hadügyminiszternek tartott jövendölésszerű beszámolójában kifejtette, hogy az atombomba következményeként a jövőbeli háborúk lehetetlenné válnak, mivel használatuk a világ pusztulásával járna.
Ez a lelkiismeretfurdalás ihlette Jennifer A. Doudna és Samuel H. Sternberg most megjelent könyvét, a Meghekkelt teremtést is. Doudna 2020-ban a génszerkesztés néven ismert módszerért megkapta a megosztott kémiai Nobel-díjat a technika másik úttörő hölgyével, Emmanuelle Charpentier francia kutatóval együtt. Ez az eljárás első hallásra messze nem jár olyan végzetes következményekkel, mint egy atomháború, de akiben felrémlenek Aldous Huxley Szép új világának genetikailag szelektált emberei, azonnal beleborzong a gondolatba.
Merthogy a génszerkesztés – szakmai rövidítéssel a CRISPR – olyan módszer, amellyel minden eddiginél pontosabb módon lehet formálni az örökítő anyagot. Nem kívülről bevitt, más élőlényekből kiemelt génekkel, hanem a saját géneken belüli variálással, kiemeléssel, átszabással. Ráadásul a technológia viharos gyorsasággal terjedt el az egész világon, és ma már minden laboratóriumban jelen van, viszonylag kis befektetéssel bárhol elvégezhető a génszabászat. Ép ésszel a technológiáról elsőként annak haszna juthat az eszünkbe, így voltak ezzel a felfedezők is. Hiszen így gyógyíthatóvá válhatnak azok az örökletes betegségek, ahol egy adott mutáció vagy hibás DNS-szekvencia (bázissorend) áll a kóros elváltozás mögött. Ilyen esetekben a CRISPR elvileg képes visszafordítani az adott mutációt, vagy a sérült gént egészséges szekvenciával helyettesíteni.
Mivel a génolló könnyen megtalálja a célzott területet az örökítő anyagon és kijavítja a hibát, a módszer alkalmazását túlzott várakozások előzték meg.
Ma már alig van olyan betegség (az Alzheimer-kórtól a rákig), amellyel kapcsolatban ne említenék meg, mint lehetséges terápiás megoldást. Pedig sok olyan kór van, amelynél nem egyszerű megtalálni az okokat, vagy mert nem csupán az öröklődésre, vagy nagyon sok gén hibájára vezethető vissza, esetleg genetikai és környezeti okok kombinációja alakítja ki. Ilyen esetekben a génszerkesztés egyelőre még nem használható. Ráadásul – bár folyamatosan javítanak rajta – a CRISPR pontossága még mindig nem százszázalékos. Ezért, bár a szerző szerint a befektetők több milliárd dollárt költenek el a génszerkesztéssel foglalkozó biotechnológiai startup cégek gründolására, érdemes visszaemlékezni a korábbi géntechnológiai módszerek iránti felfűtött várakozásokra, melyeket kissé lehűtött az, hogy mindmáig nem váltak tömegessé.
Ezzel szemben a mezőgazdaságban már léteznek könnyebben elérhető módszerek. A kutatók a precíziós génszerkesztés segítségével olyan háziállatokat, teheneket, juhokat, sertéseket és kecskéket „alkottak”, amelyek erősebbek, izmosabbak lettek, és ehhez szintén nem kellett kívülről idegen gént beültetniük a sejtjeikbe, csak egy, már eleve ott lévő működését gátolták meg. Képesek olyan sertéseket is „létrehozni”, amelyek emberi transzplantációra alkalmas szervekkel rendelkeznek. És ez csak néhány példa. Olyan növényeket termesztettek, amelyek egy gén kiütésével vagy korrekciójával ellenállóbbá váltak bizonyos betegségekkel szemben. Ilyen például a lisztharmatnak ellenálló búza, vagy a nem barnuló krumpli, és a példákat hosszan lehetne még sorolni.
Itt is felmerül az aggodalom, hogy mennyire fogják a génszerkesztett növényeket és állatokat a sokak ellenérzését kiváltó GMO-khoz hasonlóan elutasítani.
Utóbbiak – az általános meghatározás szerint – rekombináns DNS technológiával létrehozott, tehát génbeültetéssel idegen fajok génjeit tartalmazó élőlények. Ez a génszerkesztésre nem igaz, s jóllehet a milliók által évtizedek óta használt GMO-k egészségügyi kárát tudományosan nem igazolták, a közmegegyezés a használatuk kapcsán máig hiányzik. A CRISPR-technológia ezzel szemben a meglévő gének apró módosításaival operál, ráadásul létezik „heg nélküli” génszerkesztés is, mikor is a beavatkozásnak semmi nyoma nem marad a genomon. Ennek ellenére már a génolló ellen is megindultak a tiltakozások, és Doudna attól tart, hogy ha ez folytatódik, a társadalom nem fogja tudni kihasználni a felfedezése által nyújtott lehetőségeket.
Persze a dolgok itt is többoldalú megközelítést igényelnek. A könyv például azt a hihetetlenül izgalmas potenciált is megemlíti, amely a génmeghajtás néven ismert technika és a génszerkesztés párosításán alapszik. A génmeghajtás arra ad lehetőséget, hogy bizonyos új géneket a hozzájuk társult tulajdonságokkal soha nem látott sebességgel, megállíthatatlan láncreakció gyanánt vezessenek be egy populációba. Ezt a módszert a génszerkesztés tette a gyakorlatban is alkalmazhatóvá, és már ki is próbálták a maláriaszúnyogokon, méghozzá úgy, hogy sterillé tett nőstényszúnyogokat terjesztettek el. Ha a módszert a mindennapokban is bevetnék, elvileg megszüntethetnék a maláriát.
Csakhogy itt már nagyon vékony a mezsgye a veszély és a haszon között. Ezért maguk a kutatók is kidolgoztak olyan megoldásokat, amelyekkel elméletileg hatástalanítani lehetne az ámokfutó módjára meghajtott géneket. Elméletileg.
Mert a legelővigyázatosabb tervezéssel sem lehet teljesen kizárni azt, hogy az ilyen gén kicsússzon az ellenőrzés alól, és felborítsa az ökoszisztéma egyensúlyát.
Mások „génbombának” is nevezik ezt, hiszen fegyverként is felhasználható az emberi szervezet vagy az élelmiszerforrások ellen.
A legnagyobb ellenállás azonban a csíravonalba történő beavatkozással szemben alakult ki, és a szerző erkölcsi vészjelzője is ennél a pontnál kezd villogni. Eddig ugyanis olyan testi sejtek genomjában szabdalt a génolló, amelyek csak az illető élőlény életén belül ható változásokat eredményeztek. Ám ha az ivarsejtek DNS-ében végzik a szerkesztést, az a következő generációkra is hatással lesz. És itt írják le a szerzők az egész könyv egyik kulcsmondatát: „Fogalmunk sincs ugyanis arról, hogy rendelkezni fogunk-e valaha is olyan szellemi és erkölcsi képességgel, amelyek alapján genetikai sorsunkat a kezünkbe vehetnénk.” Emiatt gondolják úgy, hogy itt kéne (egyelőre) megálljt parancsolni a génszerkesztés alkalmazásának.
Csakhogy az ember nem ilyen óvatos, és a kérdés csak az, hogy hol és mikor fogják ezt a határt átlépni. Szervezhetnek akárhány konferenciát az aggódó tudósok, bevezethetnek magukra nézve kötelező moratóriumot, biztos lesz valaki, akiben nem dolgozik majd az erkölcsi iránytű. Doudna egyik rémálma az, hogy egy kollégája megkéri, segítsen valakinek a génszerkesztés elsajátításában, és amikor odaviszi az illetőhöz, kiderül, hogy Adolf Hitler az.
És lőn: a génszerkesztést már használták is emberi embriókon 2015-ben Kínában: a kutató nyolcvanhat, eleve nem életképes magzatot használt a kísérletekhez. A kísérlet széles körű felzúdulást váltott ki, és nemzetközi elutasításhoz vezetett. Viszont adódhatnak olyan helyzetek, amikor valóban a csíravonal szerkesztése lenne az egyedüli módja annak, hogy egy gyermek genetikai betegség nélkül jöjjön a világra. Egyszóval rengeteg dilemma van a CRISPR alkalmazásával kapcsolatban, mindezekről szintén szó esik a könyvben.
A Meghekkelt teremtés első része a legnehezebben olvasható, ahol Dudna arról az útról ír, amelyen eljutott a felfedezésig. A módszer valóban nehezen érthető és a szerző inkább tudós, mint ismeretterjesztő, az olvasó itt sokszor már elveszti a fonalat a biokémiai lépések és a kísérletekben részt vevő tudósok sokaságát olvasva, amit a szerintem a nem igazán használható rajzok sem segítenek, de aztán jön a jobban érthető és társadalmilag relevánsabb rész, ahol a tudományos és társadalmi következményekről olvashatunk. A Meghekkelt teremtés igazából egy jelentős, felfedezéséért a kézirat elkészülte után Nobel-díjat kapott tudós útjának kordokumentuma. Kíváncsi lettem volna, mennyiben változott volna a mű, ha a stockholmi elismerés után írta volna meg.
