Wisława Szymborska: A növények hallgatása | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem tudom másként mondani: amilyen csendesen jelent meg, annyira megy ünnepszámba a Nobel-díjas lengyel költőnő, Wisława Szymborska új, magyar nyelvű válogatáskötete. Legutóbb 14 éve jelenthettük ki ezt. Talán ezért is ünnep. Az eltelt idő és a várakozás miatt. De ugyanígy benne van a szigor, a csak belül szavalható, nagy csöndek és a súlyos zárlatok is.
Nem is tudom, talán a szigora. Mert kell ahhoz valami emberfeletti, ám az alkotó felől nagyon is érthető szigor, hogy az 1923-ban született, és majdnem kilencven évet élt költőnő mindösszesen 252 (igen, megszámolták) verset írjon. Vagyis alkotói időszaka alatt (ez mintegy ötven esztendőt ölel fel) átlagban legfeljebb öt vers született évente. És olyan köteteket adott ki – messze nem kapkodva el –, amelyek még huszonöt költeményt sem tartalmaztak, olykor pedig csak 18-at engedélyezett a szigorúsága.
Hogyan lehetett ezt elérni? Egyrészt úgy, hogy eleve keveset írt. Miután megkapta a Nobel-díjat, figyelmeztet Csordás Gábor az utószóban (A rövidlátás dicsérete), ami pedig nem akármilyen visszajelzés volt a pályáján, a következő három évben egyetlen vers sem került ki a tolla alól. Mások úgy vélekednek, hogy írt ő jóval többet, csak épp azokat – még nagyobb szigorúsággal – nem jelentette meg. Ez egybevág azzal, amit a Jagelló Egyetemen tartott íráskurzusán mondott a leendő pályatársaknak: a költő legfontosabb eszköze a húzás, és lakásának legfontosabb bútordarabja a szemétkosár.
Ezért lehet az, mondta róla Marian Stala irodalomtörténész, hogy Wisława Szymborska „azok közé a költők közé tartozik, akik nagy verseket írnak, és nem nagy köteteket. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt húszegynéhány évben nem írt rossz vagy gyenge verset, nem írt érdektelent.” Ezzel a megállapítással nem is lehet nagyon vitatkozni, a magyar olvasó is érezni fogja, amikor kézbe veszi A növények hallgatása című válogatást, hogy egy idő után (ez akár két-három verset is jelenthet) mennyire el tud nehezedni ez a sűrű anyag, mennyire telítődik vele az olvasó.
Pedig van itt humor is, nem kevés. Igaz, hogy fanyar, és időnként fájóbban hat, mint a kiáltás. Például a Gyűlölet felütésében: „Nézzétek, milyen friss még mindig, / milyen jól tartja magát / századunkban a gyűlölet. / Milyen könnyedén veszi a nehéz akadályokat.” Vagy amikor azokról beszél, akik ügyesebben űzik az életet, akik pont annyit gondolkoznak, amennyit érdemes, perccel sem tovább, mert minden felesleges időben ott lapul a kétség, akkor így zárja a Vannak, akik című verset: „És amikor elbocsájtják őket a létből, / a munkavégzés helyét / a kijelölt kapun hagyják el. // Néha irigylem őket / – de szerencsére elmúlik”.
De ugyanígy telitalálat, amikor a lelkünkről elmélkedik (Valamit a lélekről), amely nincs velünk szüntelen s főként nem örökre: „Ritkán vesz részt / fárasztó ténykedéseinkben, / mint a bútortologatás, / bőröndcipelés / vagy hosszabb út megtétele szűk cipőben. // Kérdőívek kitöltése / és hússzeletelés közben / rendszerint kimenős.” Mennyire másként teremt ez a fanyarság mélységet, és mennyire másként Billy Collins elevenebb és felszabadultabb iróniája. Előbbi le sem tagadhatja ká európaiságát, termékeny kiábrándultságát, míg utóbbi fürdik abban a szabadságban, amelyet komolyan talán soha nem kérdőjeleztek meg. Előbb még nevetés közben is súlyokat cipel, utóbbi ráérős türelemmel építgeti tágas tréfáit.
Nem is tudom, talán amiatt is, hogy nehezen mondható. Annyi szavalóversenyen vettem részt fiatalabb éveimben (olykor, minek tagadjam, résztvevőként is), hogy telítődtem az efféle alkalmakhoz illő, pátosszal olajozott, váteszi aggodalommal élesztgetett költeményekkel. Azt figyeltem meg, hogy ebben a közegben olykor azok a versek is így viselkedtek, amelyeket nem a nagybetűs szavak fűtöttek, nagybetűsek lettek valahogy a kisebbek is. Szymborska versei anti-szavalóversenyekre valók, ahol inkább magukban mondják a verset a fellépők. Mikrofonhoz lép, s elkezdi, mondjuk, a Postakocsit odabent mormogva: „A képzeletem parancsára indultam útnak.” És akkor ilyen nagy csöndek telepednének a hallgatóságra. Ismerős, mégis megfejtésre váró csöndek.
Nehéz megmondanom, miért kedvelem ennyire Szymborska költészetét. Miért tartom szinte ünnepnek, hogy 1997 után megint egy válogatáskötettel lettünk gazdagabbak. Illetve miért ölelném meg legszívesebben Csordás Gábort, aki az új kötetnek is láthatatlan motorja és elkötelezettje (ahogy a másik két magyar nyelvűnek is volt). Az ő és Kellermann Viktória fordításában olvashatók a költemények. Az, hogy mennyire nem könnyű vállalkozás elhelyezni egy ilyen kötetet, talán a köztük eltelt idő, illetve az is jelzi, hogy a három könyv három különböző kiadónál jelent meg.
„Míg Miłosz a lét dicséretének szentelte egész költészetét, Szymborska kiábrándult, csalódott értelmiségi, aki pamfleteket ír a létezésről, a világról, a történelemről és az emberről”, jellemezte a két lengyel Nobel-díjas költészetét röviden a fent már idézett Marian Stala. És talán még a szerelemről is. Bár, mondjuk, Az első szerelem inkább tűpontos visszapillantás, érzelem nélküli, csöndes távolságtartás. „Egyetlen találkozásunk évek múltán / két szék beszélgetése / egy hideg asztal mellett.” És mégis képes valamire, amire a többi, a megéltek, a fontosak, az irányadó, nagy kapcsolatok nem voltak képesek: „elfeledve, / álmaimból is kivetve / megbékéltet a halállal”.
Hát akkor itt a válasz: az ilyen bizsergetős zárlatok miatt veszem elő újra és újra a könyveit.
WISLAWA SZYMBORSKA korábbi művei: Kilátás porszemmel; Csodák vására.
