Márton László: A kárpótlás | Demény Péter kritikája
Egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése adja Márton László új regénye gerincét. Ennek ürügyén pillantunk bele egy traumatizált család életébe és a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországába. De vajon lehet-e kárpótolni bárkit is az elvesztett életekért, a játszmákért, a kisebb-nagyobb gyűlölségekért? Vagy maradnak az emlékezés beválthatatlan terhei? A szép, szikár mű válaszai talányosak.
Kalligram, 200 oldal, 3990 Ft
Márton László szeret neveket vagdalni. Már a Ne bánts, Virág! című könyve is erre a naiv módszerre épült, és most, A kárpótlás megjelenésekor olvashatjuk, hogy Por Zsolt Porzsoltból lett. Ha beleereszkedünk a regénybe, megértjük, hogy miért van szükség erre: mert legalább ennek könnyűnek kellett lennie. Ám ha egy szereplőnek ilyen neve van, az még nem jelenti azt, hogy kétlelkűsége ne lenne bonyolult. Mindaz, amiben Por Zsolt felnőtt, egytől egyig borzalmas, és röviden úgy foglalható össze: az érzelmi zsarolások tárháza. Ki ezért, ki azért, de mindenki zsarolt mindenkit a családból, és együttesen zsarolták a gyermekeket, közöttük Por Zsoltot is.
Mindig velük, a gyerekekkel a legegyszerűbb, mert ők még nem tudják, miféle játszmákba kerültek bele, egyszerűen csak szeretetre vágynak. Felnövésük egyik legnagyobb keserűsége az lesz, amikor rájönnek, hogy játszmák szereplői voltak, és az már csak hab a tortán, hogy miféle játszmáké. Mindenki szeretetre vágyik, és megsérül, ha kiderül, hogy szó sincs semmiféle szeretetről. Attól a pillanattól nincsenek szülei, s a legnagyobb baj, hogy vannak. Hogy ki hogyan zsarolt, ez adja ki egyénisége mintázatát. A nagymama élete szenvedéseivel, az apa a gyámoltalanságával. Talán ez utóbbi a kártékonyabb, hiszen ő konfliktuskerülő, gyáván félrevonuló ember, aki azonban évente néhányszor minden látható ok nélkül agyba-főbe veri a fiát.
Szóval nem könnyű gyerekkor ez, és az életrajzi érintettségre már csak az artisztikusabb Márton-regényekénél – mondjuk a Jacob Wunschwitz igaz történeténél vagy a Testvériség-trilógiánál – jóval szikárabb stílusából is következtethetünk. A mondatok mindenféle Kleist-ség vagy barokkosság nélkül következnek egymás után, mintha egy Petri-passzust illusztrálnának: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.” Végül is érthető, hiszen a lendületes mondatoknak megvan a maguk veszélye, mondhatni hozadéka, és a korrektúrában már nehezen húzza ki őket az ember. Ám Por Zsolt maga is ilyen tőmondatos: akivel csak lehet, megszakítja a kapcsolatot, vagy minimálisra egyszerűsíti, és megpróbál élni a maga lelkifurdalásaival és ellentmondásaival.
A folyamat nehézségeit és a döntés konokságát jól érzékelteti a vissza-visszatérő ismétlés, amelyben a „többé” szó felbukkanását a megerősítés követi: „soha többé”. „Magda néni, amíg Por Zsolt eljárt hozzájuk, egyetlen témáról volt hajlandó beszélni, arról, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. // Ezt Por Zsolt évekig hallgatta, aztán egyszer közölte Magda nénivel, hogy nem akarja hallani többé. Soha többé. A következő látogatáskor Magda néni mégis kinyilatkoztatta, keserű szemrehányással a hangjában, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. Mire Por Zsolt elköszönt, és ezután nem lépte át Vékonyék küszöbét többé. Soha többé.”
Ha a szülők nem adnak támpontokat, pontosabban csak kezelhetetlen támpontokat adnak, akkor kénytelenek vagyunk felépíteni egy kíméletlennek tűnő világot, amelyben a saját törvényeink érvényesülnek.
Ezt a világot azonban kizárólag saját vérünkkel építhetjük fel, ezért kell olyan megátalkodottaknak lennünk. Mi sem szívesen adjuk meg az árat.
Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben szól, a kamera viszont Por Zsoltot kíséri. Ha netán nem érthető, amit mondok, gondoljanak a 19. századi nagyregényekre: Balzac vagy Dosztojevszkij mintha mindenkit figyelnének, mindenkinek a gondolatait, tetteinek mozgatórugóit értik. A kárpótlás elbeszélője Por Zsoltot érti a leginkább, mert a főszereplőt követi a legkövetkezetesebben. Éppen ezért a látszólag távolító elmélkedések sem csaphatnak be.
(FOTÓ: Földesi Bálint)
„Most, amikor idáig jutottam az életvesztés történetével, a járvány visszahúzódóban van. A rendszabályok és a korlátozások nagy részét feloldották. Még mindig kötelező maszkot viselni a járműveken és az üzletekben, de újra kinyitottak az éttermek és a strandok. Viszont az idős embereket, akik a hivatalos vélemény szerint leginkább ki vannak téve a fertőzésnek, továbbra is rossz szemmel nézik az utcán. Továbbra is tilos a kézfogás és a baráti ölelés. Én sem szorítok kezet a történet szereplőjével. Magamhoz ölelni végképp nem szeretném.” Akihez csak megfigyelőként van közünk, azzal szemben nem kell ilyen zord korlátokat felhúzni. A töprengésekre meg azért van szükség, hogy az elbeszélő levegőt kapjon.
A regény kerete egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése, melyet Por Zsoltnak kell végigcsinálnia. A jól kitalált keret mederben tartja a történetet, éppen annyit olvasunk, amennyit olvasnunk kell, és addig, amíg az elbeszélő elbeszéli a szereplő megfelelő életszakaszát: a maga szétzilált fejlődési regényét.
Másfelől persze metaforikus a cím, és azt sugallja: a kárpótlás igen sovány. Nem mellesleg a valóságban is: „Önnek már nem jár semmi!”, szögezi le szigorúan a hivatalnok a regény végén.
FOTÓ: Thomas Leuthard
A „soha többékkel” el lehet ugyan zárkózni a családtól, de mondhatni pusztán filológiailag: családunk tagjai velünk voltak, ők teremtették a történetünket, örököltünk tőlük ezt-azt, tulajdonságokat és viselkedési mintázatokat. Becsukhatjuk az ajtót, de mást nemigen tehetünk, hacsak magunkat is ki nem akarjuk zárni. A kárpótlás tehát minden értelemben merő fikció, önáltatás. Miközben azt hisszük, megteremtettük a magunk saját, önálló, független világát, a múlt egyre visszaköszön, és egyre keserűbbek a „soha többéink”, hiszen egyre kevesebbet jelentenek, lassan már bosszút sem lesz kin állni.
A kárpótlás szép, szikár kisregény. Nem úgy nagy családregény, mint a Harmonia cælestis, hiszen nincs meg az a kalandvágyó öröm, amellyel egy ilyent meg lehetne teremteni, nincs meg az a mindenre kíváncsi habzsolás, amely mindent mindennel egyenlővé tesz. Megvan viszont az a szűkajkúság, amely mindent nagyon is pengén akar ábrázolni. Talán ez maga a kárpótlás, az emlékezésnek ez a szikéje.
Hrapka Tibor borítója is ironikus a régi idők villamosával, amelyből emberek lógnak, a járművön felirat: „A boldogság madara”. Egy ilyen madár szárnyalt ott is, ahol Márton László regényét beszélte el az elbeszélő a szereplőről. De senki nem vágyik már egy ilyen madárra többé. Soha többé.
MÁRTON LÁSZLÓ legutóbbi művei: Bátor Csikó; Két obeliszk; Hamis tanú.
