Gavin de Becker: A félelem adománya | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ki ne látott volna olyan romantikus amerikai filmet, amelyben a visszautasítást nem ismerő férfi tűzön-vízen keresztül megszerzi magának a vonakodó nőt? Vagy olyat, amelyben a kitartó főhős, minden figyelmeztetés ellenére eléri célját? De miben különbözik ez a valós életben bekövetkező zaklatásoktól? Gavin de Becker könyve egyrészt segít a válaszok megtalálásában, másrészt meggyőzően érvel amellett, hogy a romantikus énünk helyett a félelmeinkre és az intuíciónkra hallgassunk.
Kelly, a huszonhét éves fiatal nő előérzete ellenére megengedte egy szimpatikus fiatalembernek, hogy segítsen összeszedni a szétszakadó zacskóból szétguruló konzerveket a lépcsőházban. Majd azt is, hogy segítsen neki felcipelni a szatyrokat. Majd a segítőskész és udvarias férfit beengedte a lakásába. Nem kellett volna. A férfi háromórás tortúrának vetette alá, miközben megerőszakolta. És vélhetően meg is ölte volna, ahogy a korábbi áldozatát is, ha Kelly megőrizve lélekjelenlétét (pontosabban hallgatva a benne feltámadó páni félelemre), át nem menekül a szomszédjához.
Ez az a pont, amikor sokan legyintenek: ilyen vagy az amerikai filmekben (vagy az ottani valóságban) történhet meg, vagy másokkal, akik messze nem olyan elővigyázatosak, mint mi. Akik vonzzák a bajt. Az állítás első fele nagyjából igaz is, hiszen az Amerikai Egyesült Államok egészen elképesztő számokat produkál. (Csak két adat a sok közül: az utóbbi két évben – írta a szerző 1997-ben – több amerikai halt meg lőfegyver által, mint amennyi az egész vietnami háborúban, illetve az országban egyetlen óra leforgása alatt 75 nőt erőszakolnak meg.) A második viszont teljes mértékben hamis. A félelem adományában erre hívja fel a figyelmünket Gavin de Becker, aki szakértőnek számít az erőszak előrejelzése és kezelése terén.
Egyik legmegdöbbentőbb állítása, hogy az a tudás, amelyre ő számtalan áldozat figyelmes meghallgatása és a közös mintázatok tanulmányozás révén eljutott, az bennünk is ott van. Méghozzá az intuíció révén, amely képességet az állatoknál (pl. kutyáknál, macskáknál) szinte istenítünk, magunkban viszont a logikus gondolkodást előtérbe helyezve vagy a megfelelési kényszernek az udvariasság szabályaira hallgatva elnyomunk magunkban. Ahogy Kelly is tette a fenti esetben.
„Mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik tudatos döntés eredményeképpen nem foglalkozik a természetes túlélés jelzéseivel – sőt, szándékosan figyelmen kívül hagyja őket.” A legmegrázóbb eset China Leonard története, akit az intuíciója a műtét előtt figyelmeztette: mondja le a beavatkozást. Ha hallgatott volna magára, gyermeke ma is élne, és a nyers modorú, felületes aneszteziológus miatt nem hal bele egy rutinbeavatkozásba.
Az erőszakos ügyek kisebb részében (mintegy 20 százalékban) idegenek jelentik a veszélyt, az esetek zömében azonban ismerősök zaklatnak, vernek, erőszakolnak vagy épp ölnek meg minket. Kollégák, elbocsátott alkalmazottak, házastársak, barátok vagy elhagyott partnerek. A könyv java része épp itt tud segíteni leginkább a magyar olvasónak: hogyan vegyük észre a baljós jeleket munkahelyen, párkapcsolatban vagy csak néhány randevú után. Hogyan fedezzük fel, ha a mi gyermekünk lép az erőszak (zaklatás stb.) útjára, mielőtt a rendőrség csengetne be hozzánk a felfoghatatlan hírrel. Miként hallgassunk a félelmeinkre, az intuíciónkra, amikor az helyettünk is dolgozva „felfedezi” az aggasztó, a megszokottól eltérő viselkedést, amelyet a logikus gondolkodás viszont hajlamos ignorálni, és tagadni a veszélyt. Mert velünk ez nem történhet meg.
De, nagyon is megtörténhet.
A könyv számos olyan esetet mutat be, amely vélhetően már meg is történt a barátainkkal, rokonainkkal, ismerőseinkkel. És mi is bármikor sorra kerülhetünk.
A félelem adományának egyik legérdekesebb része, amikor a kitartás (ami állítólag minden sikere elengedhetetlen része) és zaklatás közti különbséget elemzi. „Amerikában a szívós állhatatosság kicsit olyan, mint a pizza: eredetileg nem mi találtuk, de erősen a kultúránk részévé tettük”. És nem arról szólnak az amerikai romantikus filmek egy része (például a kultfilmnek számító Diploma előtt Dustin Hoffmannal), hogy a visszautasítást meg nem halló, azt semmibe vevő ostromló előbb vagy utóbb elnyeri a választottja kegyeit? És nem ugyanezt mondják az üzleti életben, a karrierben is?
(Jelenet a Diploma előtt című filmből)
Pedig a zaklatás képlete sem különbözik sokkal a fentiektől. Olyan férfiakról van szó, „akik nem fogadják el a visszautasítást olyan nőktől, akik nem tudnak nemet mondani”. Ugyanis a lányokat nem tanítják meg arra (például az iskolában), hogy teljesen rendben van, ha határozottan és egyértelműen szakít valakivel, míg a fiúkat arra, hogy a „nem” sosem jelent „talán”-t, de még burkolt biztatást sem. Ráadásul az sem vezet sehová, ha tízszer mondjuk el valakinek, hogy nem akarunk vele beszélni – ez ugyanis máris kilencszer több mint kellett volna. A reakció – udvariasságból vagy a zaklató dühének elkerülése érdekében – ugyanis életben tartja a zaklatást, az agresszor kis adagban ugyan, de hozzájut a drogjához.
Gavin de Becker műve valóban az egyik legfontosabb pszichológiai tárgyú könyv (Orosz Ildikó gondos fordítása), amelyet az utóbbi időkben a kezembe került. Praktikus tanácsai, remek észrevételei, a benne felidézett, felkavaró esetek (köztük az ő gyermekkori traumája) és kétségbevonhatatlan rutinja eléri, hogy szinte felfaljuk a könyvet. És olyakor vitázzunk is vele (főként amit a kitartás romantikus vonatkozásait illeti). Miközben tudjuk: bántóan igaza van.
