Inger-Maria Mahlke: A szigetek | Papp Sándor Zsigmond
Amikor 1919-ben a tenerifei banánkereskedő villájában éjfélkor a jövőre koccintanak, halvány sejtelmük sincs, hogy mi minden vár rájuk a sok vihart megélő Spanyolországban. Ritkán áruljuk el egy ajánlóban regény végét, amely inkább az eleje: Mahlke nagy ívű és fordulatos műve ugyanis 2015-ből tolat vissza diktatúrán és polgárháborún át ehhez a reménykeltő pillanatig.
Azt, hogy milyen kihívással és tanulságokkal jár visszafelé elmondani egy történetet, illetve lepergetni egy életet, nagyjából már Scott Fitzgerald elbeszélése óta (Benjamin Button különös élete) tudjuk. Érdekes módon az erős alapötlettel rendelkező szövegre – Benjamin egy rendellenesség folytán aggastyánként születik és csecsemőként hal meg – igazából David Fincher négy Oscar-díjat is kiérdemlő filmadaptációja irányította rá a reflektorfényt. A megfordított narrációban rejlő lehetőségeket is inkább a mozgókép használta ki, és főleg thrillerek esetén.
Ilyen volt Christopher Nolan korai remeklése, a Memento, illetve Gaspar Noé realisztikus drámája, a Visszafordíthatatlan. Ám ezek jobbára csak rövid időintervallumot öleltek fel: egy, vagy pár nap történetét. Nem véletlenül: egyrészt nem könnyű fejben átállni, előzményként felfogni a végkifejletet, amelyet leginkább csak a történet eleje világít meg teljes súlyával, másrészt sokkal könnyebb elveszni a másként működő utalásrendszerben.
Inger-Maria Mahlke regénye is erre a szerkezetre épít, annyi különbséggel, hogy a történet sokkal nagyobb ívet jár be, hiszen 2015-től indulva érkezik meg 1919-be, mikor is a banán- és paradicsomkereskedő villájának szalonjában éjfélkor a vendégek a jövőre koccintanak. Az, hogy a történetünk szempontjából miért fontos ez a dátum, természetesen nem mondhatjuk el, bár a regény nem kifejezetten csattanóra épül, sokkal inkább a hömpölygő időről (egy hosszabb emberöltő) mesél. És ez az emberöltő talán egyik században sem járt együtt annyi viharral és nyugvóponttal, kacskaringóval és zsákutcával, mint a 20. században. Még akkor is, ha ez eseményeket Európa pereméről, a Kanári-szigetekről követjük nyomon.
De hát a spanyol történelmet sem hagyta érintetlenül az elmúlt évszázad megannyi őrülete. Bár egyik világháborúban sem vett részt az ország, itt is dúlt véres, a második világégés előjátékának tekinthető polgárháború, majd a Franco-féle diktatúra sötét árnyéka borult a napfényes vidékre. Egészen a hetvenes évek közepéig, amikor a diktátor halála után elindulhatott a lassú demokratizálódás. A szigetek cselekménye mögött ott vibrálnak mindezek az események, és a több nemzedéket átfogó családregény szereplőit is kényük-kedvük szerint dobálják.
A regény elején (végén) a jómódú, arisztokrata felmenőkkel rendelkező Bernadotte család tagjait látjuk. Az idejét főként ivással agyonütő családfőt, Felipét, aki sutba dobta történészi karrierjét, és kedvenc klubjában mereng családja messze, egészen a konkvisztádorokig nyúló, nem mindig dicső történetén. Anát, aki a konzervatívok színeiben a politika megszokott üzelmeibe is belekeveredik, illetve a lányukat, Rosát, aki a madridi képzőművészeti egyetemet hagyja ott váratlanul, hogy hazaköltözzön a kissé már lelakott tenerifei rezidenciába.
De még náluk is érdekesebb karakter a 95 éves Julio (Ana apja), aki egy irgalmas nővérek által fenntartott idősotthonban él, illetve annak portása is egyben. A kerékpárversenyekért rajongó, kissé magának való öregúr „az egyházat megveti, de az apácákat kedveli”, és már-már rutinos szemmel nézi végig az asilóba bekerülő idősek sorvadását. Kapuőrként semmi sem kerüli el a figyelmét, miközben egy-két elejtett megjegyzésből kiderül, hogy nem akármilyen életet tudhat maga mögött…
A hamburgi születésű Mahlke viszonylag későn, harminchárom évesen debütált első regényével (Silberfischchen – Ezüsthal), de már ez sem maradt visszhang nélkül: a bemutatkozás is díjak kísérték. Eredetileg jogászként végzett a berlini egyetemen, majd a kriminológiai tanszéken dolgozott. Az irodalom, az írás persze más korábban is érdekelte, 2005-ben például Herta Müller szerzői műhelyén vett részt – remek ízléssel választott, hiszen Müller négy évre rá Nobel-díjas szerző lett. A szigetek a negyedik regénye, s ebben már egész írói arzenálját felvonultatja: a német szerzőtől kissé szokatlan témaválasztást és a kihívásokkal teli szerkezetet, amely egyszerre szilánkos és epizodikus, ám mégis kirajzolja a huszadik század tablóját.
A szigetek apránként adja ki a maga zamatait, nem biztos, hogy rögtön behúzza az olvasót, ha az túl lendületes kezdésre számít.
Lassan építkezik, kissé távolságtartóan mutatja be a szereplőit, ám amikor felveszi az utazósebességét, és elkezdi belakni a maga választotta teret és időt, akkor már nehéz letenni. Akkor már vele tolatunk a történelemben. Okos és pontos regény Mahlke műve (Fodor Zsuzsa fordítása), talán kicsit jobban hat az intellektusra, mint a szívre, de ezt messze nem rosszallóan mondom. Már azért sem, mert A szigetek igazi élményt rejt a türelmes és szokatlanabb (de nem radikális és túl merész) megoldásokat kedvelő olvasóknak.
