Philipp Gut: Ítélet a gonosz felett | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Lebilincselő könyvében a Weltwoche című magazin szerkesztője a második világháború borzalmaiból talán túl sokat is látott Ben Ferencz életútját követi végig. Aki fiatalon sorsjegyeket hamisított, a második világháború végén a német háborús bűnösök után kutatott, majd főügyész lett az egyik nürnbergi perben, hogy aztán a jóvátételek ügyében tárgyaljon szívósan. Egész életében az igazságért dolgozott, és nem ő tehetett róla, ha a gonosz néha kihúzta a húrokból a fejét.
Nem lennék jó főügyésznek. De szívós tárgyalónak sem. Egyszerűen nem tudnék uralkodni az érzelmeimen. Az igazságtalanság és cinizmus olyannyira felháborít, hogy a valóság helyett nekem igazából csak a hollywoodi film való, amelynek belátható végén a gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket. Csakhogy a történelem nagyon ritkán hömpölyög az álomgyári filmek logikája mentén. Ugyanezt érezhették azok a nácivadászok is, akik saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást (történeteikről itt írtunk bővebben).
Olvasom például, hogy mennyi kitartással, elszánt alkudozással, fáradhatatlan meggyőzéssel és kacskaringós kerülőutak révén préselték ki a német konszernekből azt a jóvátételt, amelyek nem kevés hasznot húztak a második világháború alatti jogtipró rendszerből. Konkrétan abból, hogy több ezer kényszermunkás (a rabszolgáknál is alacsonyabb státuszban) robotolt ezen cégeknél, ahogy a nürnbergi bírák is megállapították, a „megsemmisítés árnyékában”. A nácik terve egyértelmű volt velük kapcsolatban: elhasználni és elégetni. Már a nürnbergi enyhe ítéletek is előrejelezték, hogy nem lesz könnyű megállapodni a felelősökkel: a huszonhárom vád alá helyezett igazgatóból csak kilencet találtak bűnösnek csoportosan elkövetett fosztogatásért és csak ötöt a rabszolgamunka kihasználásáért.
Ezen előzmények fényében kell jóvátételt kicsikarni az áldozatokat képviselő szervezetnek és az egyik fő tárgyalónak, a magyar (erdélyi) származású Ben Ferencznek. Csakhogy az I. G. Farben, a Krupp, az AEG, no pláne a Siemens és a Rheinmetall nem igazán akar fizetni, és végképp nem akarja elismerni sem a jogi, sem a morális felelősségét. Sőt próbálja úgy beállítani, ha már mindenáron fizetnie kell, hogy azt valójában önként és amolyan nagyvonalú gesztusként tegye meg az áldozatok felé. Miközben a valódi kifizetés ráadásul szinte eltörpült az akkori zsíros üzletek és felfoghatatlan bevételek mellett, és kevesen kaptak belőle végül a szenvedésükhöz képest aprópénzt. (Nem csoda, hogy sokan visszautasították a kártérítést, mert ragaszkodtak hozzá, hogy „szadistáktól” ne fogadjanak el pénzt.)
Ben Ferencz kijózanító végkövetkeztetése nem is lephet meg senkit: „Még az a kevés vállalkozás is, amelyik valamennyit fizetett, olyan körülmények között tette, amelyek jól mutatták, hogy a motivációjuk nem az egykori kényszermunkások megsegítése, hanem sokkal inkább valami számukra mutatkozó haszonszerzés lehetősége volt.” Tényleg ez lehet az igazság, fészkelődik az olvasó a székében. (Éric Vuillard esszéregénye, a Goncourt-díjas Napirend pont a 24 leggazdagabb német nagyvállalat igazgatóinak titkos találkozójával indul, mikor is 1933. február 20-án pénzügyi támogatásukról biztosítják a frissen hatalomra jutott Hitlert – erről itt írtunk bővebben. Hűségük később el is nyeri a maga jutalmát.)
De talán még sokatmondóbb az az eset, amikor a végig higgadt Ben Ferenczet is elhagyja a béketűrés. Amikor a gazdátlanul maradt zsidó temetők gondozása kapcsán a német tárgyalók kijelentették, hogy senki nem várhatja el, hogy „a német adófizetők a zsidók javára meghatározatlan terhet viseljenek”. (A zsidó vallási felfogás szerint egy sírhelyet nem szabad megszüntetni, vagyis azt gondozni kell. Normális esetben az ott élő zsidó hitközség látja el a feladatot.) Ekkor borult ki Ben: hiszen ez a „gond”, a temetők ügye fel sem merült volna, ha annak idején a németek nem üldözik el és nem gyilkolják halomra az áldozatokat. Majd a tárgyalóasztalra dobta a borítékban magánál hordott apró csontokat, egy kisgyermek kézcsontjait, amelyeket az auschwitzi megsemmisítőtáborban vett magához, és ezt kiáltotta: „Akkor ki fizessen? Talán ez itt?”
Itt az ideje, hogy lassan eláruljuk, hogy igazából miért is megkerülhetetlen szereplője ő Philipp Gut könyvének, az Ítélet a gonosz felettnek, ki is ő valójában. Többek között ő volt az, aki elsőként kezdte gyűjteni a náci háborús bűnösök ellen szóló perdöntő bizonyítékokat, és a felszabadító katonák után szintén elsőként ért a koncentrációs táborokhoz, hogy megmentse a borzalmakat igazoló dokumentumokat, valamint rögzítse az utókornak a felfoghatatlan mértékű borzalmakat. A könyvnek ez a fejezete erős idegzetű olvasót kíván. A nürnbergi főbűnösök pere után szintén ő volt az, aki 27 évesen főügyészként vitte a „bevetési csoportok” (Einsatzgruppe) ügyét. Keserű adalék az igazságszolgáltatásban hívő olvasónak, hogy a mintegy háromezer elkövetőből (konkrétan védtelen férfiak, nők és gyerekek gyilkosaiból) huszonnégy SS-vezetőt vádoltak meg. Azért ennyit, mert nem fért több a vádlottak padjára. Miközben Ben a kis számológépén egymilliónál abbahagyja a kivégzett emberek összeszámolását…
Kevés azt mondani, hogy lebilincselő könyv az Ítélet a gonosz felett, mert igazából senki sem szeretne ilyet olvasni. Maradna az utolsó, vak illúzióinál. Ám a Ben Ferencz életútját végig kísérő mű bizonyos szempontból kiábrándító olvasmány. (Már annak, aki nem úgy tudja olvasni, hogy a pohár félig tele van, hiszen sokakat igenis utolért az igazságszolgáltatás, sokan valóban megbűnhődtek, mint ahogy néhány embert valóban sikerült kárpótolni.) Olyan értelemben bizonyosan, hogy így működik a politika, ilyen zavaros utakon bolyong az igazság. Tanulságos az NDK-val annak megszűnéséig folytatott meddő és kockázatos tárgyalások sora, melyek célja az volt (lett volna), hogy ők is vegyék ki a részüket az áldozatoknak járó kompenzációból, hiszen a nácik által ellopott vagyon milliárdos nagyságrendben került az országba. Az NDK azonban majdhogynem végig ragaszkodott az „áldozat” szerepéhez.
Sok megdöbbentő történet (csak a töredékét tudtam visszaadni) övezi Ben Ferencz útját. És az elolvasása után még több kérdés kínozza majd az olvasót. Mert könnyen lehet, hogy mégiscsak annak az orosz katonának lehetett igaza a háború vége felé, aki azt tanácsolta a bűnöket összeíró Bennek: ha tudja, hogy mit műveltek az SS tagjai, akkor ne kérdezősködjön tovább, hanem egyszerűen lője agyon őket. Sem Ben, sem a legtöbb olvasó nem szeretne ilyen világban élni. Ám gyötrő az az érzés, hogy a valóságot nem az idealistáknak találták ki.
