Bergsveinn Birgisson: Elevenélet-patak | Kácsor Zsolt kritikája
Gyönyörűségesen megírt, filozofikus és kalandos szellemi utazás a halál földjén, a 18. századi Izlandon. És történelmi regénynek álcázott szabadsághimnusz egy apokalipszis utáni és előtti korból. Avagy minden, amit tudni akarunk erről a rejtélyes izlandi szóról: Móðuharðindin.
Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor találkoztam először az izlandi irodalommal: több mint huszonöt éve, amikor Bernáth István fordításában egy kötetben megjelent két középkori izlandi saga: a Kopasz Grím-fia Egill volt az egyik, és A fölperzselt tanya a másik. Ezek nagyjából a magyar honfoglalással egykorú történetek, amelyeket a 12-14. században jegyeztek le, és irodalmian tömör, szófukar, minimalista stílusban tudósítanak mindenféle családi verekedésekről és más, mára már elévült garázdaságokról különböző középkori viking nemzetségek között. Elbűvölő olvasmányok, és – tudom, bebeszélem magamnak, de – ezek a sagák visszaköszöntek Bergsveinn Birgisson regényének olvasásakor is.
Nem azért, mintha Birgisson elbeszélői stílusa tömör, szófukar vagy minimalista volna (éppen ellenkezőleg, igen szépséges és költői mondatokat köszönhetünk a fordítónak, Egyed Veronikának, a végén majd példákat is hozok). Olvasás közben inkább a történelmi helyszín ringatott vissza a Kopasz Grím-fia Egill és A fölperzselt tanya világába: megjelentek előttem ugyanazok a fura, nem hétköznapi, Európán túli és mégis inneni kultúrából származó, különös nyelven beszélő és hallgató alakok, amilyeneknek az izlandiakat az ember képzeli.
A hallgatás amúgy közös bennük: Birgisson izlandi figurái sem túl bőbeszédűek – még szerencse, hogy az elbeszélés főhősévé egy Magnus Aurelius Egede nevű, nem izlandi tudóst választott, aki 1784-ben érkezik a szigetre annak érdekében, hogy egy tervezett kitelepítés érdekében felmérje az ország területét. Magnus Aurelius Egede ugyanis szerencsére sokat beszél és szerencsénkre kíváncsi a korra, amelyben él.
Az Elevenélet-patak történelmi regénynek tűnik, annak minden műfaji sajátosságával. Hiszen a műfaj főbb jellemzői szerint adott egy híres történelmi esemény, amelynek vázára a szerző a szöveg szálát felfűzi, és ez az esemény nem más, mint az 1783 nyarától 1784 elejéig tartó izlandi vulkánkitörés. Mint ismert, ez a katasztrófa nem csak Izlandra, de Európára és Észak-Amerikára nézve is rettenetes következményekkel járt: a szigeten sok ezer ember meghalt, több tízezernyi állat elpusztult, a kitörés következtében a légkörbe került füstös köd pedig úgy beborította az eget, hogy Európában és Észak-Amerikában visszaesett a hőmérséklet, kifagyott a termés. (A regény olvasása közben az interneten keresgéltem háttérinformációk után, és megtudtam, hogy a „füstös köd” leírására külön szót is alkottak izlandiul, ami ilyen gyönyörűen néz ki ezen a fura nyelven: Móðuharðindin – ejtsd: moduhardindin).
A vulkánkitörés olyan nyomort okoz a szigeten, hogy az Izland fölött akkoriban uralkodó Dánia kormánya azt látja a leghelyesebbnek, ha kiüríti az országot, azaz lakóit kitelepíti a kontinensre.
Magnus Aurelius Egede dolga az, hogy a felméréssel a kitelepítést segítse: jelentést (rapportot) kell készítenie a köznép állapotáról a királyi kamarás számára, míg koordinátaméréseket a Dán Tudományos Társaság megrendelésére. Ám Magnus Aurelius munkája az izlandi emberek között tartózkodva átlényegül: minél jobban megismeri ezeket a furcsa, a felvilágosult és művelt világ által degeneráltnak tartott embereket, a tudós a puszta föld (vagyis az anyag) helyett az embereket (vagyis a Lelket) kezdi fölmérni, föltérképezni, megismerni. Ez a fordulat az oka annak, hogy az Elevenélet-patak mégsem egy történelmi regény, hiszen a szerző a szöveget a csupasz történelmi kulisszák fölé képes emelni azáltal, hogy a főhős (és vele az olvasó) figyelmét a látszólag nyomorúságban, szegénységben, mocsokban és kilátástalanságban élő emberek felé fordítja.
És amikor a lélek fókuszát lassan élesre állítja, a főhős (és vele az olvasó) rádöbben, hogy a világ igazsága éppen fordított: a degeneráltnak tartott emberek nagyon is ép és egészséges elmével bírnak. Ha valami ebben a közegben degenerált, az nem más, mint a magát felvilágosultnak és műveltnek tartó hatalom. Magnus Aurelius Egede véres és kíméletlen belső szabadságharcot kezd saját magával, amikor ráeszmél, hogy ő, aki a szabad világ követének hiszi magát, igazából csak a vak hatalom eszköze. Azok pedig, akiket meg akar menteni, igazából nem szorulnak rá az ő segítségére, hiszen születésüktől kezdve a függetlenségükért és az életükért harcolnak, vagyis szabadsághősök.
A regény egészén áthúzódó filozófiai ív mellett az olvasó megkapja az „izlandiságtól” remélt egzotikumadagját is. Magnus Aurelius kíséretében mágikus tájakon járunk, pokolbéli szellemlényekkel találkozunk, a terített asztalról pedig megnyúzott és megfőzött fókafejek tekintenek ránk beesett szemmel, az itteni menü ugyanis leginkább főtt fókaorr, pörzsölt fókauszony, sózott fókaháj és föld alatt puhított (magyarán rothasztott) cápahús.
Birgisson gyönyörűséges képeket varázsol elénk többfajta értelemben is. Először is szépek, érzékletesek és professzionálisak a tájleírásai. Ám ennél jelentősebb az a kép, amit a jelenből a 18. századra vetít rá. Az a század a „vadember” felszabadításának lázában égett: a 18. századi európai (francia) irodalom és filozófia tele van azokkal a kísérletekkel, amelyek az embernek mint primitív természeti lénynek a felszabadításában (felvilágosult megváltásában) hisznek egy magasabb eszme, a társadalmi fejlődés jegyében. A szerző biztos kézzel játszik rá erre az európai szellemi alapra, miközben a saját magát felvilágosultnak, modernnek és progresszívnek tartó főhős érzékeny kontinentális orrát ugyanilyen biztos kézzel nyomja bele az izlandi sárba.
A magyar fordító remek munkát végzett, helyenként olyan érzésem volt, mintha Darvasi László nem evilági hangulatú, arany- és bíborszínben játszó, költői prózáját olvasnám. „Mintha a halál férgei csúsztak volna rajtam, de megölni nem tudtak, ahogy nem lehet elpusztítani a szelet sem. (…) Az igazság hangja ott van minden élőben – akkor is, ha az igazságról semmit nem tanult, ha nem ismeri a jogot. Ez a nagy Lélek adománya”. Ilyen szépséges gyöngyöket találni a főtt fókaorrok és pörzsölt fókauszonyok között. És igen, igen: valójában az igazság hangja szól ebből a gyönyörű regényből.
BERGSVEINN BIRGISSON korábbi műve: A fekete viking.
