N. B. Jónsdóttir – E. Magnus: Hogyan éljünk izlandiul | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ideje lenne vigyázó tekintetünket Izlandra vetni. Mert megtudhatnánk, miért tartoznak rendszeresen a világ öt legboldogabb országa közé, miért világelsők a nemi egyenlőség tekintetében és az UNESCO miért ajándékozta Reykjavíknak az „irodalom városa” titulust. És akkor még nem beszéltünk a lélegzetelállító tájakról. Szinte biztos, hogy a gyönyörű bédekker elolvasása után sokan terveznek be majd egy kisebb-hosszabb izlandi látogatást.
Ha van reinkarnáció, akkor én izlandiként szeretnék újjászületni. Talán fel sem tűnne, hogy a nehéz és egzotikus nyelvet egy még nehezebbre és egzotikusabbra cserélném, hiszen az izlandit alig félmillióan beszélik a világon. Amibe talán az is belejátszik, hogy a legnehezebben elsajátítható nyelvek közt tartják számon: „Bonyolult nyelvtani szerkezeteivel, különös írásjeleivel, nyelvtörővel felérő szavaival már egyetlen helyes mondat megalkotása is egyfajta mentális akrobatikának tűnhet”. De mivel ott születnék újra, ez fel sem tűnne, a tapasztalat pedig – hogy rajtunk kívül senki sem ért minket – ismerős lenne.
Azt viszont roppant élvezném, ha egy olyan néphez tartoznék, amelynek két ilyen mondása is van az olvasással kapcsolatban: „Vak, akinek nincsen könyve”, illetve „Jobb mezítláb lenni, mint könyvek nélkül”. Mondják ezt egy olyan helyen, ahol nem süppedős, homokos tengerparton gyalogolnak az emberek örökös napsütésben, hanem cudar időjárásban és ősi lávamezőn. És bizony: az olvasás szinte nemzeti sportnak tekinthető a szigetországban. Egy friss felmérés tanúsága szerint az ott élők átlagosan havonta 2,3 könyvet olvasnak el, sőt – becslések szerint – minden tizedik izlandi maga is ír egy könyvet. Nem csoda hát, hogy az UNESCO 2011-ben az „irodalom városa” címmel ajándékozta meg Reykjavíkot. A magam részéről így képzelem az irodalom mennyországát.
Az ottaniak számára elképzelhetetlen, hogy új könyv nélkül ünnepeljék meg a karácsonyt, ez kábé olyan lenne, mintha nálunk csoki és sonka nélkül ülnénk meg a húsvétot.
Régi hagyomány, hogy mindenkire vár egy új kötet a fa alatt, sőt az izlandiaknak külön szavuk (!) is van a karácsonyi könyváradatra: (fonetikusan) jólabókaflód. Ráadásul az újdonságokat tartalmazó katalógust, amelyben műfajok alapján rendezik el az adott évben megjelent kiadványokat, minden háztartásba ingyen kiküldik!
Mindez a Hogyan éljünk izlandiul című könyvből derül ki, amelyet jómagam – szinte már majdhogynem igazi izlandiként – a Kultúra című fejezeténél ütöttem fel először. Jelen kötet megjelenését mi sem indokolja jobban, minthogy tavaly négy izlandi szerzőnek öt könyve is megjelent magyarul, ami a szigetország alig négyszázezres lélekszámához viszonyítva igen szép teljesítmény. (Stefánsson, Björnsdottir, Magnason és Birgisson regényeiről bővebben is olvashat nálunk.) De Izland más nyelvterületeken is hódít, ahogy komolyan kell venni most már a fociban és a kézilabdában is. Erről mi magyarunk is hosszan beszélhetnénk…
A nyelv azért is játszik kiemelt szerepet az ottani kultúrában, mert míg más országokban csodás templomok, cifra paloták és égbe törő katedrálisok adják a kulturális örökség reprezentatív példáit, itt ezek hiányában ezt a régi kéziratok, a sagák (pl. az Edda-ének) jelentik. Ezért is mondhatta Jón Kalman Stefánsson a lapunknak adott interjújában, hogy a „mi katedrálisunk a nyelv”. (Féltik is, ápolják is a nyelvüket, ezért jóval kisebb az idegen nyelvű behatás, a komputer szót például nem engedték annak idején meghonosodni, inkább kitaláltak rá valamit. A (fonetikusan) tölva szó szerinti jelentése nagyjából: számokkal dolgozó jósnő.)
Persze a régi kéziratokat nem mindig tartották olyan nagy becsben, mint manapság, hiszen volt rá példa, hogy ősrégi könyvek lapjaival tömködték be a házak falán tátongó lyukakat, vagy varrásmintához használták őket. Ma már persze egészen más a helyzet. A Nobel-díjas Halldór Laxness mellett ezek a borjúbőrre jegyzett, 13-14. századi eposzok jelentik Izland hozzájárulását a közös szellemi kincstárunkhoz.
Nagyon nehezen tudom elképzelni azt az olvasót, aki Nina Björk Jónsdottir vagy Edda Magnus könyve után ne tervezne egy kis kiruccanást ide. Nem csak az elképesztő tájak vagy kulináris élmények miatt, hanem a szabadtéri fürdőzés okán is, amely a mindenütt jelenlévő geotermikus energia miatt igazi hagyomány (ezekről is részletesen olvashatunk). Még akkor is megmártóznak a forró vízben, ha épp szakad a hó, sőt, akkor még inkább. (Amúgy is úgy tartják, hogy nincs rossz idő, csak nem öltöztél fel megfelelően.)
Imádják a vízben megbeszélni az aktuális politikai és társadalmi ügyeket, és egyáltalán nem ritka, hogy egy kormánytag itt folytat élénk vitát egy költővel, szakáccsal vagy vízvezeték-szerelővel.
Az uszodák sokáig nyitva tartanak, így a gyerekek a csobbanás után gyakran már egyből a pizsamájukat veszik fel.
A könyvből azt is megértjük, hogy miért kerül be folyton Izland a világ öt legboldogabb országa közé, a Világgazdasági Fórum miért jelöli világelsőnek a nemek közti egyenlőség szempontjából, és miért ők azok, akik derűvel képesek elfogadni parányi mivoltukat a tomboló természeti elemekkel szemben. Egy biztos: igen sokat tanulhatunk tőlük a tekintetben, hogy miként szemlélik magukat és társaikat, hogyan viszonyulnak a természethez, és miként voltak képesek legyőzni az életüket fenyegető természeti csapások jelentette katasztrófákat. Csak egy példa, a klíma miatt a zöldség és a gyümölcs ritka jelenség volt arra hosszú ideig: az 1930-as években csak úgy juthatott valaki narancshoz, ha az orvos felírta neki receptre, és még a hatvanas években is ritka karácsonyi ajándéknak számított az alma. Mára viszont igazi zöldségforradalom söpört végig Izlandon.
Ma már az üvegházaknak köszönhetően helyben termesztik azt, amit elfogyasztanak, és ők büszkélkedhetnek Európában – számarányosan – a legtöbb vegetáriánus étteremmel.
Rengeteg példát ragadhatnék még ki a könyvből, hogy miért érdemes más szemmel nézni erre a kis országra, amelynek már egyre több rajongója van szerte a világon. Ez a gyönyörű fényképekkel gazdagon illusztrált kötet (Bartók Imre fordítása) is fényesen bizonyítja, hogy messze nem lehetetlen úgy élni ezen a bolygón, hogy abba ne pusztuljunk bele, sőt úgy érezhetjük, hogy maradt még valami a földi paradicsomból. Talán még egy új szót is kitalálhatnánk erre.
