J. M. Coetzee: Fogaskerekek | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Huszonegy szerző, köztük Márai Sándor íróportréját és a háttérben mozgolódó kort rajzolja meg a dél-afrikai származású, de Ausztráliában élő, Nobel-díjas Coetzee. Az ezredforduló után született esszék nem csak tágasságukkal és okos gondolatmeneteikkel bilincselik le az olvasót, de azzal is, hogy pontos kézzel tapint rá a gyenge pontokra.
Adósságot törlesztek a mostani ajánlóval, hiszen J. M. Coetzee esszéi (kritikái, íróportréi) majdhogynem az oldalunk indulása óta ott feküdt a terebélyesedő könyvhalom valamelyik pontján. Hol a tetején, hol középen, hol pedig – némiképp csüggedten – a legalján. Tudtam, hogy meg fogom írni, ahogy ő is tudta, hogy egyszer majd kézbe veszem. Vannak ilyen ki nem mondott, ám annál erősebb barátságok.
Azt hiszem, az átlagolvasót kicsit mindig meg kell győzni arról, hogy miért éri meg ezt a novellánál is mostohább műfajt, ezt a végképp irodalmi – tehát a rémült magyarórákat idéző – valamit, az esszét olvasni. Nem véletlen, hogy a Fogaskerekek előszavát jegyző Derek Attridge is ezzel kezdi: a meggyőzéssel. Illetve azzal a költői kérdéssel, hogy miért is érezne késztetést valaki arra, hogy egy alapvetően regényeket író szerzőtől elolvassa az asztalról lehulló forgácsokat vagy a szerkezetből kihulló fogaskerekeket? Nos, azért tarthat számot fokozott érdeklődésre a más szerzőkről szóló szövegek, mert így látható, hogy „miként próbálja megérteni pályatársait egy író, aki hivatása élgárdájához tartozik, és nem kritikusként kommentálja műveiket, hanem olyan emberként, aki ugyanazzal a nyersanyaggal dolgozik, mint ők”.
Magyarán egy író leginkább akkor mutatja meg önmagát (ars poeticáját, krédóját, elfogultságait és gondolkodását), amikor másokat elemez. Hiszen azok révén kicsit mindig magáról beszél: ízlésről, fogékonyságról, előítéletről és tájékozottságról. Arról nem is beszélve, hogy a voltaképpen olvasónaplóként funkcionáló szövegek hány olyan könyvhöz vezethetik el a gyanútlan olvasót, amellyel eredetileg nem is akart volna összebarátkozni.
Coetzee szerencsére nem ismeretlen a magyar olvasó előtt. Legfontosabb regényei mind olvashatók magyarul, és a 2003-ben neki ítélt Nobel-díj is jelentősen emelte presztízsét itthon és külföldön egyaránt. Igazából nem is európai, és nem is amerikai szerző: élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte, regényei fele is ott játszódik. Most épp Ausztráliában él. Talán ezért is különösen érdekes – és ezért válik igen vonzóvá a könyv a magyar olvasók előtt – hogy miként látja ő Márai Sándort. Aki A gyertyák csonkig égnek újkori „reneszánsza” miatt kerül a látóterébe. 1998-ban az olasz bestsellerlisták élére ugrott, Németországban 600 ezer példányban kelt el, és az „elveszett, majd újra felfedezett mester” az angolszász világban is jelentős sikereket ért el.
Ennek titkát azonban könnyű leleplezni: „nehezen cáfolható, hogy ez a siker nagyrészt a népszerű romantikus regényeket idéző elemeknek köszönhető”, annak a karikaturisztikus – Márai önmagát is szereti így nevezni: „polgár voltam (ha karikatúra is) – giccsrétegnek, amelytől a szerző ugyan elhatárolódik, „de el is fogadja, mint elkerülhetetlent”. Az ítélete azonban bár árnyalt, mégis egyértelmű: „a regényformával kapcsolatos felfogása ódivatú”, így Márai „regényírói érdemei csekélyek”. Vagyis igazából nem áll messze attól az értékítélettől, amit az itthoni recepció is gondol a polgár. Meg is jegyzi, hogy „a magyarok körében” széles körű a konszenzus, hogy az íróra főként a naplói miatt fognak emlékezni. Őt is leginkább az életből ellesett „sztorik” villanyozzák fel, amelyekben úgy bővelkednek a naplók és a visszaemlékezései.
Ugyanakkor már az is nagy szó, hogy végig komolyan veszi Márait: elolvasott tőle mindent, ami angolul fellelhető, ismeri az életúját, s bár kicsit másként (szigorúbban) ítéli meg a „vallomásokat” is, a szimpátiája nem tagadható. Ugyanilyen lebilincselően izgalmas, amikor Walt Whitman portréját megrajzolva arról elmélkedik, hogy a kora és késő viktoriánus korszak olvasói miként olvasták, hogyan értelmezték a heteroszexuális és homoszexuális erotikától fűtött verseit. Röviden: bölcsebben, mint mi. „Hiszen létezik egy bizonyos, hallgatólagos konszenzuson alapuló, kifinomult viszonyulás az élet dolgaihoz: egyszerűen elfogadjuk őket annak, aminek látszanak.” Ezt a bölcsességet, mondja ő, nevezhetnénk akár tapintatnak is. Bár kellett ehhez az is, hogy akkoriban egészen máshol húzódott a szakadék: nem a hetero- és homszexualitás között, hanem a „szenvedély és érzékiség, a magas rendű és alacsony rendű érzések, szerelem és kéjvágy” között. Vagyis, ha a két férfi között magas rendű szerelmi kapcsolatot feltételeztek, akkor az nem képezte faggatózás tárgyát. Főként nem a részletek.
Az olvasót hamar elragadják az esszék tágassága. Ami akkor is a szövegek sajátja, ha nem portrét rajzol, hanem konkrét könyvből indul ki. Márquez regénye (ez is megkapja finoman a magáét), a Bánatos kurváim emlékezete kapcsán például a japán író, Kavabata Jaszunari és Cervantes kerül elő, pontosabban az idealizálás mibenléte, felhajtó és lelombozó ereje. Egészen káprázatos gondolatmenet. Günter Grass regényének (Ráklépésben) az elemzése pedig előhívja a német emlékezetpolitika egyik legkényesebb kérdést: van-e joguk a németeknek arra, hogy – például a Wilhelm Gustloff példátlan tragédiája nyomán – magukat is a háborús áldozatok közé sorolják. És ezzel megszegjenek egy tabut, feloldják az elfojtás magukra erőltetett kényszerét.
A Fogaskerekek Szieberth Ádám tolmácsolásában így lesz egy igazi kirándulás a könyvek világába 21 szerző (meg aki ezek kapcsán szóbak kerül) révén. Olyan higgadt és tájékozott idegenvezetővel, amilyenről mindig is álmodtunk.
J. M. COETZEE legutóbbi művei: Jézus iskolái; Jézus gyermekkora; Alkonyvidék.
