Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája
A népszerű lengyel írónő 2018-ban Nemzetközi Man Booker-díjat nyert regénye olyan, mint egy óda az utazáshoz. Pontosabban a folyamatos úton levés fontosságát hangsúlyozó utazáspszichológiához. Az új ember immár nem a stabil és mozdulatlan lény, hanem a nyughatatlan, aki a világegyetem végtelenségét éli át két állomás között. És közben a saját határait is átlépi.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Az 1962-ben született Olga Tokarczuk az irodalmi Nobel-díj 2019-es elnyerésekor már erősen várományosa volt az elismerésnek. Bieguni című könyvének angol fordítása egy évvel korábban a Nemzetközi Man Booker-díjat söpörte be, a regény itthon idén vált elérhetővé, Hermann Péter fordításában. A Nyughatatlanok olyan világlátással ismerteti meg az olvasót, amelyet megtapasztalva teljesen érthetővé válik, hogy miért is tartott számot ez a könyv az élénk nemzetközi érdeklődésre.
A regény épp annyira olvasható sok, töredékes szálat gombolyító nagyregényként, mint többnyire önállóan is működő novellák és leírások szorosan összefüggő gyűjteményeként. A műfaji meghatározásnál ugyanakkor sokkal hálásabb feladat rácsodálkozni ezeknek a szövegeknek a kötőanyagára, amelyet talán a téren és időn felülemelkedő szabadságérzettel lehetne a legközvetlenebb módon körülírni. Tokarczuk történeteinek figurái egytől egyig olyan alakok, akik minimum a róluk szóló fejezetek erejéig, többségükben viszont valószínűleg azokon túl is képesek létezni a minket körülvevő, civilizáltnak mondott világ keretein kívül.
Ezek a külső szem számára többnyire megdöbbentően szélsőséges létformák. A 17. században élt híres sebész, Philip Verheyen például azzal válik ilyenné, hogy saját amputált lábát hordja magával, boncolja fel és vizsgálgatja élete végéig. De radikalitása szempontjából hasonló figura az Annuska névre hallgató ukrán nő is, aki egy nap teljesen váratlanul elhagyja háborúból nemrég hazatért férjét és gyógyíthatatlan beteg fiukat, hogy az aluljáróban megismerkedhessen egy különös, hajléktalan külsejű nővel. Vagy ott van Blau doktor, aki egyszerre kutató és fotós, utóbbi funkciójában pedig – közös megegyezéssel – úgy fényképez le meztelen fiatal lányokat, hogy a rögzítés idejére ő maga is pucérra vetkőzik.
A látszólagos radikalitás mögött azonban minden esetben olyan emberi életek húzódnak, amelyekben ezek az elsőre szélsőségesnek tűnő elemek teljesen természetesek, ami pedig ennél is fontosabb, hogy külső és belső konfliktusoktól egyaránt mentesek. Ezekben az alakokban olyan tiszta naivitás uralkodik, amellyel képesek kiszűrni a világ felesleges zajait a saját történéseik teréből. A már említett Annuskának például a metrón utazva kerül a kezébe az újság: a hírek egy anorexiában elhunyt fiatal lányról, terroristákról, partra vetődött bálnákról, pedofilokról szólnak, vagyis pontosan olyan szerepet és funkciót töltenek be, amit a hírektől megszoktunk.
Az Annuskával szorosan azonosuló elbeszélő mégis így kommentálja az olvasottakat: „Valami nem stimmel ezzel az újsággal, nyilván hamisítvány, átverés. Mindegyik elolvasott mondat elviselhetetlen, fájdalmas. Annuskának könnybe lábad a szeme, és könnyei nagy cseppekben potyognak le az újságra. A selejtes papír azonnal magába szívja őket, mint az itatós.” Vagyis minden, ami a külső megfigyelőnek természetes és megszokott, ebben a létállapotban épphogy természetellenesnek és szokatlannak hat.
Ezeken az intuitívan szabad, egyes szám harmadik személyben követett figurákon túl ugyanakkor van a könyvnek E/1-es megszólalója is. Ő az az utazó, aki a világ legkülönbözőbb pontjait járja be, és miközben hol vonatokon, hol repülőkön, hol pedig szállodákban bukkan fel, sokkal racionálisabb módon világít rá – egyúttal megtapasztalja ő maga is –, hogy mi is az a nyughatatlan létállapot, amely ennek a könyvnek a legfontosabb eleme. Ez pedig nem más, mint az, hogy valaki folyamatos mozgásban van, amelynek tudományos, ám viszonylag prózaian elmagyarázható megközelítését az utazáspszichológia foglalja magába.
Ezzel a világméretű projekttel az elbeszélő a különböző repülőtereken találkozik, ahol az ezt ismerő tudósok magyarázzák el az irányzatot a várakozó utazóközönségnek: „Az utazáspszichológia az utazó emberrel, a mozgásban lévő emberrel foglalkozik, és ennek folytán szembehelyezkedik a hagyományos pszichológiával, amely az ember lényegét mindig állandó kontextusban, stabil helyzetben és mozdulatlanul vizsgálta […]. Úgy tűnik, az a tény, hogy a stabil emberről oly sok a nem meggyőző leírás, megkérdőjelezi a nem-relációsan értelmezett »én« létezését. Ebből következik, hogy az utazáspszichológiában bizonyos ideje felbukkannak bizonyos szuprematív eszmék, amelyek szerint nem is létezhet más pszichológia, mint az utazáspszichológia.” (Talán nem mellékes, hogy a szerző maga is pszichológiát végzett, és a krakkói mentálhigiénés klinikán dolgozott.)
Van abban valami zavarba ejtő, egyúttal mégis hálásan illetlen, ahogyan ez a könyv a fenti idézethez hasonló pillanataiban képes magyarázni önmagát úgy, hogy közben semmit sem veszít nagyszerűségéből és fontosságából: az egyes fejezetek mintha csak adalékokat jelentenének a lehetséges utazáspszichológiai vizsgálatokhoz. Vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy milyen az, amikor nem a leírható tulajdonságai, sokkal inkább a tettei mentén próbáljuk meg megismerni és meghatározni az embert.
Ez a látásmód több okból is kínálja magát arra, hogy eszköz legyen a világ sokszínűségére való rácsodálkozáshoz. Egyrészt azért, mert amennyiben a tetteinkről szabadon döntünk, úgy ennek megfelelően az utazáspszichológia érzékelései is folyamatosan változnak. Másrészt pedig azért – és erre nem egyszer hívja fel a figyelmet a regény –, mert a civilizáció eddig jelentős részben éppen arra a nem-relációsan értelmezett énmeghatározásra alapozta magát, amelyet az utazáspszichológia oly látványosan elvet. Amikor Annuska a metró zajában rácsodálkozik a hírekre, vagy amikor az E/1-es elbeszélő az útikönyvek kapcsán úgy fogalmaz, hogy „a leírás olyan, mint a használat – rombol”, akkor valójában az utazáspszichológiai létezés szemszögéből csodálkozik rá arra, amit a stabil világképeket feltételező civilizáció maga köré épített.
Ezt pedig érthetetlenül, fájdalommal, esetleg cinizmussal szemléli. Megdöbbentő, hogy mennyire jelentéktelen szerepe van eme könyv világában annak, amit médiának hívunk, továbbá a tárgyak és a birtoklás kultuszának. Utazásaik során a regény még azon szereplői sem nézik meg a laptopjukra vagy telefonjaikra érkező üzeneteket, akik társadalmi státuszuknál fogva megtehetnék. Talán egyetlen esetben fordul elő, hogy magát az utazást egy e-mail váltja ki: az Isten övezete című fejezetben szereplő ötvenes nő így kerül kapcsolatba első szerelmével, aki a világ másik végén haldoklik. Ugyanakkor itt is feltűnő az, amikor hősünk felfedezi, hogy a kor előrehaladtával egyre kevesebb dologra van szüksége az utazáshoz. „A tárgyak csak tárgyak”, állapítja meg.
Miközben tehát érezhetően az általa gerjesztett zaj ellenében beszél, a Nyughatatlanok mégis sokkal komolyabban veszi azt a feladatot, amit a közmegegyezés szerint a szórakoztató kereskedelmi média is a magáénak vall: kiragadni az embert a hétköznapok monotonitásából. Ennek a világnak a szereplői nem pusztán kiragadtatnak a hétköznapok monotonitásából, hanem alapjaiban kérdőjelezik meg azt a rendszert, amelyik ezt a monotonitást létrehozta.
OLGA TOKARCZUK legutóbbi művei: Hajtsd ekédet a holtak csontjain át; Bizarr történetek; Nappali ház, éjjeli ház.
