Sverker Johansson: A nyelv eredetéről | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egészen lenyűgöző az a tudás, amelyet a svéd tudós mozgat meg ahhoz, hogy az ősnyelv után eredjen. S miközben a tettes vagy tettesek után nyomoz, számos tudományterületről szedegeti össze a bizonyítékokat és indítékokat: a méhek táncától a kőbalta vizsgálatán át az emberi agy fejlődéséig. A kellő iróniával és alapossággal megírt könyv az ismeretterjesztés legjobb formáját hozza, és személyességével még azt is megnyeri, aki amúgy ódzkodna a nyelvi kérdésektől.
Néha tényleg csak azon múlik, hogy belefáradunk-e a válaszolgatásba. Egy átlagos gyerek négyévesen kezdi el egyik legfontosabb korszakát, amikor folyton azt kérdezi: „Miért?” Ezt kábé az iskola kezdésekor abba is hagyja. Addig az apa belefárad a válaszolgatásba, a gyerek meg a kérdezésbe, főként ha nem kap választ. Sverker Johansson édesapját keményebb fából faragták, és mindig volt ideje a magyarázgatásra. Így a fia sem fáradt bele a kérdezésbe, olyannyira, hogy ma is ez a legfontosabb tevékenysége. Kérdez, kutat, magyaráz.
Már gyerekként az őskövületekről, az űrről, az evolúcióról és a kozmológiáról olvasott, igaz, felnőttként kiruccant egy kicsit a részecskefizika területére is (doktori disszertációját a protonütközések során létrejövő leptonpárokról írta). Vagyis nem csoda, ha ma már olyan kérdéseken töri a fejét, amelyekre nem csupán az édesapja, de a legtöbb ember sem igen tudná a választ. Leginkább ugyanis a dolgok, a világmindenség eredete foglalkoztatja. Így jutott el az emberi lét egyik legizgalmasabb kérdéséhez: hogyan alakult ki a nyelv? (Sokat elárul a svéd tudósról, hogy a saját bevallása szerint „csak a móka kedvéért” iratkozott be egy esti tanfolyamra, amely a nyelvtudomány alapjairól szólt.)
Majd amikor elkezdte egyre mélyebben beleásni magát a kérdésbe, kiderült, hogy az effajta kérdések megválaszolásához igen széleskörű nyomozásra van szükség, mert a „bizonyítékok” és az „indítékok” számos tudományág területén szóródtak szét. Tehát aki ilyen fába vágja a fejszéjét, annak bizony egy polihisztor szemléletére van szüksége: lankadatlan kíváncsiságra és kiapadhatatlan tudásszomjra.
A nyelv eredetéről című könyv nagy erénye, hogy képes bennünk is felkelteni az ezirányú érdeklődést. Pár oldal után már a lehető legtermészetesebbnek vesszük majd, hogy Johansson könnyed, a humort sem mellőző kalauzolásában érintjük a filozófia, az evolúciós biológia, paleoantropológia, régészet, genetika, anatómia, etológia, neurológia, pszichológia és a szociálantropológia területét, és most tényleg csak a legfontosabbakat említettük. Ez persze első hallásra roppant ijesztőnek tűnhet egy laikusnak, a svéd tudós mindezt közérthetően, a nyomozás izgalmát végig fenntartva képes előadni, miközben hatalmas tudásanyagon szörfözünk át. Maga is jelzi, hogy nem képes minden területen „mélyfúrást” végezni, de a megmártózáshoz nálánál jobban senki sem ért.
Első lépésben áttekint néhány alapfogalmat a nyelvvel kapcsolatban (szófaj, morféma, szemantika és így tovább), felsorol néhány jelentős tulajdonságot (ezek igen fontosak lesznek a „tettes” megtalálása miatt, hiszen a megfelelő elméletnek a lehető legtöbb tulajdonságot meg kell tudnia magyaráznia), majd elmerülünk a különféle nyelvtanok világában.
A gyorstalpaló után már mi is képzett detektívekként vizsgálhatjuk meg az állatvilágban található első nyomokat.
A méhek táncát, a csalogány énekét, a tintahalak mintázatait, a cerkófmajmok és delfinek figyelmeztető hangjait. Vagyis a kommunikáció ezerféle változatát. Mint ahogy az is izgalmas kérdés, hogy vajon tudnak-e az állatok vagy a robotok (mesterséges intelligencia) nyelvet tanulni? És ha igen, mennyire. Illetve, nyelvnek nevezhető-e még az, amit megtanulnak vagy kifejlesztenek?
Abban biztos vagyok, hogy a magyar olvasókat nem kell különösebben meggyőzni arról, hogy az identitásunk szempontjából miért is fontos a nyelv eredetének kérdése. Hiszen kis túlzással a tízmillió nyelvész országa vagyunk, akik adott esetben ölre tudnának menni, hogy a finnugor elméletet kell-e elfogadni, vagy inkább a türköknél, suméroknál, japánoknál, kecsuáknál vagy etruszkoknál keressük-e a nyelvi rokonságot és identitásunk gyökereit. Talán ezért is volt jó olvasni a messziről jött ember – úgymint svéd – izgalmas és nyitott keresgélését, aki számba vesz minden konkurens és tudományos alappal rendelkező elméletet ahhoz, hogy jelezze, hogy hol nincs egyetértés a kutatók között, illetve elmondja a saját, nem mellesleg igen meggyőző verzióját. Ráadásul van elég humora ahhoz, hogy közben ne tűnjön mindentudónak és okoskodónak.
Az ősemberek és őskövületek, kőbalták és különféle régészeti leletek (valamint a sok-sok anatómia és evolúciós fejtegetés) vizsgálatán át vezet el az út odáig, hogy megtaláljuk azt a pontot, pontosabban időintervallumot, amikor valamelyik ősünk elkezdte használni az igen kezdetleges ősnyelvet, amely már jól elkülönült az állatok jelzéseitől. A nyomok a Homo erectus, a Neander-völgyi és a Homo Sapiens felé vezetnek, hiszen minden ősünk hozzátett valamit ahhoz, hogy a mai ismert nyelvek kialakulhassanak.
A nyelv eredetéről lebilincselő utazás a régmúlt korok mélyére, hogy ráleljünk az emberré válásunk idejére és mikéntjére, mindezt pedig – a könyv stílusát tekintve – kellő adag iróniával, szerénységgel és személyességgel. A kötet utolsó fejezetében kérdések és válaszok formájában még pontosan össze is foglalja a szövevényes nyomozás eredményét. Kicsit elmélkedik a jövőről is, amikor a gépi fordítás már olyan hatékonnyá válik, hogy teljesen mindegy lesz majd, milyen nyelven szólalunk meg.
Milyen nyelven tesszük fel a legfontosabb kérdést: „Miért?”
