Nagy Hajnal Csilla: Hét | Codău Annamária kritikája
A hetes szám körül forog az eddig versekkel jelentkező Nagy Hajnali Csilla első regénye: egy hetének történetét meséli el hét ember, hét antihős. Mindannyiukkal valamilyen fájdalmas dolog történt, amin nem tudnak túllépni, amit nem tudnak feldolgozni, így lassan belemerevednek az üresség érzetének különféle állapotaiba. Az élet csodás elviselhetetlenségébe.
Elsőre úgy tűnt, a regényt a „mennyire tönkrement ember vagyok” érzésben való kiúttalan kéjelgés mozgatja. Talán az első fejezet narrátorában, Annában van is ilyen attitűd az önmagára irányított cinikus figyelemben: „Csak kíváncsi vagyok, hogy ha volna valami bajom, mi lenne az.” De tulajdonképpen nehéz megítélni őt, akárcsak a többi szereplőt, annyira szűkös a valóságra irányuló perspektíva, amit az elbeszéléseikben nyújtanak.
Heten mesélnek egyheti rutinjukon keresztül önmagukról Nagy Hajnal Csilla szárazon Hétnek nevezett regényének egy-egy külön fejezetében. Azt, hogy együttesen miről mesél nekünk ez a hét ember, hol konkrétan nevén nevezik, hol a homályosságban, egy mélynek szánt gondolatban és a mindennapok folyamatában válik pillanatokra megragadhatóvá. Ürességről, fájdalomról, a létezés nyomasztó voltáról és a valóság azonosíthatatlanságáról, idegenségről, izolációról és kapcsolódási vágyról, megértési kísérletről és a kényszeres cselekvésekbe való beleragadásról.
Hogyan beszélhető el az üresség? A regény talál technikát a körülírására, a rutinokra épülő cselekményvezetés és szerkezet jó megoldás. Ahogyan annak kidolgozása is, hogy a szereplők sem a változást/változatosságot hozzák egymás életébe, hanem stabilizálják a fennálló körforgást. Sokszor úgy tűnik, nem is tanúsítanak valódi érdeklődést egymás iránt, máskor azzal tetszelegnek, hogy csak színlelik az érdektelenséget. Eldönthetetlen, hogy valóban akarják-e vagy sem megérteni azt, ami a múltban történt velük és körülöttük, a szeretteikkel.
Regina – sorban a hetedik narrátor – körül gravitálnak mindannyian, ő az egyetlen, akihez mindenkit köt valamilyen szál, és aki soha nem mozdul ki az otthonából. A zártságot a kusza szereplőháló is hangsúlyozza (több közös ismerős is felbukkan, de nem feltétlenül tudnak egymásról). A hét főszereplő egymáshoz való viszonya, illetve az, hogy miért kötődnek egymáshoz, a legtöbbször eléggé bosszantóan valószerűtlen, hisz annyira „belül” vannak magukon, hogy a másik ember számukra inkább valamilyen felület. Talán nem is a valószerűség számonkérésével kell a regényt olvasni, hanem törekvésként, hogy az egzisztenciális üresség- és elviselhetetlenségérzés, ha nem is megragadható, de bizonyos formáiban közvetíthető legyen.
Mi több, mintha a szereplők a hús-vér mivoltuk és a szimbolikus jelleg között mozognának, Annától Regináig fokozatosnak tűnik a skála – csak éppen nem szimbolizálnak semmit.
(Vö. a Lilla nevű szereplő papírfigurákat vagdos és hajtogat.) Persze vannak külsőleg megnyilvánuló jellegzetességeik. Anna a remegés, a káosz, a „felszabadult romlottság”, Kele a fantáziáló és figyelő szem. Frankie esetében a főzés a kapcsolatteremtés eszköze, Lillánál a személyiség megkettőzésének jelei figyelhetők meg, a börtön portásaként ő jelképezhetné az átjárást a kint és a bent között. Nórához a tisztogatás és az idegenségérzés kapcsolódik, N. növényekre, könyvekre, a szimmetriára és aszimmetriára figyel. Regina jellemzésének kulcsszavai pedig a fáradtság, fehérség, kontúrtalanság, ő olyan, mintha belehígulna a környezetébe. Ha önmaga nem létezik, akkor az általa megélt veszteség sem.
A megküzdési stratégiáik között vannak szokványosabb módszerek (pszichológuslátogatás, gyónás), de egészen különös is: N. véletlenszerűen látogatja a börtönben a foglyokat, mindegyiküknek visz egy könyvet a saját felszámolásra ítélt gyűjteményéből. Nem egészen azonosítható, hogy pontosan miért, hárításnak tűnik, kapcsolatteremtési próbálkozásnak egy olyan világban, ahol a meglévő viszonyok már belemerevedtek egyetlen állapotba. Ennek jó kifejezője a váróterem metaforája, amelyről Anna beszél: „Egy váróterem a kapocs közöttünk. Egy váróterem, melyben azért ülünk, mert most éppen errefelé semmi dolgunk egymással, de persze nyilvánvaló, hogy egyszer majd úgyis történik valami, mondjuk valamelyikünk meghal, vagy támad egy ötlete, és miközben erre várunk, hogy valamelyikünk meghaljon, vagy támadjon egy ötlete, tudjuk, hogy semmivel sem gyorsíthatjuk fel az időt ebben a váróteremben. Különben miért is tennénk. Kényelmesek a székek, szépek a fák az udvaron, finomak a sütemények. Semmi okunk panaszra ebben a váróteremben.”
Mindannyiukkal fájdalmas dolog történt, amin nem tudnak túllépni, amit nem tudnak feldolgozni. A regény lényege ennek az utóhatásnak a közvetítése, az állapot leképezése, amihez az szükséges, hogy ne vesszünk el az ezt megelőző tragédiák hátborzongató részleteiben. Nem is kapunk infót arról, hogy például Nóra lánya pontosan mit követett el. Csak annyi derül ki, hogy az apja halálához van köze, ami miatt most rács mögött ül. A konkrét börtön és a metaforikus börtönök (pszichiátria, Regina otthona, a saját rutinok, tévképzetek, zárt viszonyrendszer stb.) strukturálják a Hét térszerkezetét, szétválasztva és olykor egybecsúsztatva a kint és a bent világát, a valóságot és a fejben történő dolgokat (lásd Lilla és Regina szinte szürreális szólamát).
Nem a bűnhődés helyeként jelennek meg, hanem egyfajta safe space-ként, amely biztonságot nyújt az emberben felgyülemlett kétségbeeséstől: „Valamit jelentenie kell a börtönnek, otthonszerűséget, teret, amelyből azért sem lépnek ki elfoglalói, mert most éppen ez a belső tér az, ahonnan bármit is tanulni tudnak az őket körülvevő világ prizmájáról.” Ami ugyanakkor befagyaszt a jelenbe, az ismétlődésbe – s talán a felelőtlenségbe? Az élet mindenképp az elviselhetőség szempontjára redukálódik benne és körülötte.
Börtönt szimulál a regény szerkezete is: az alfejezetek az ismétlődő napokat jelzik, de mégsem válik számunkra monotonná ezek váltakozása, mert hamar következik egy másik szereplő fejezete, egy újabb nézőponttal, amely akár érvényteleníti az előzőben megszerzett tudásunkat.
Ráadásul én sosem tudtam előre megsaccolni, hogy az aktuális fejezetben felbukkant szereplők közül ki lesz a következő narrátora.
Viszont abban nem vagyok biztos, hogy nem nyomja-e el túlságosan egy-egy fejezet újdonsága és önmagába merülése az előzőket, nem túl minimális-e a kapcsolódás az egyéni részek között ahhoz, hogy a könyv végére a közös motívumok felismerhetőségén túl is együtt hassanak. (Másfelől illeszkedik így a szereplők elszigeteltség-élményéhez.)
Mert ehhez nem elegendő önmagában a keretes szerkezet: a Hét első és utolsó mondata ugyanaz, de inkább az egész egybefogásán való erőlködés érződik az eljárásban. Nem is annyira hatásos a mondat, mint amilyennek tűnni szeretne: „Talán mondanom kellene végre valamit az ürességről.” Akad még ilyen fellengzős megállapítás („Bárcsak mondhatnék magának valamit, amivel közelebb kerülnék magamhoz”), vagy az előzőleg elmondottat érvénytelenítő nihilista mondat („Tanulságos. Vagy hát miért is lenne az.”). Szerintem Nagy Hajnal Csilla prózája ilyen mankók nélkül is egészen autentikusan létre tudná hozni azt a kétségbeejtő ürességállapotot, amelybe belemerevedtek a szereplői.
A zárlat pedig tartogat egy kontrapunktot is a „lassan táguló magány” és a „csodálatos alig elviselhetőség” érzéseivel szemben, amely a változás lehetőségét vagy az üresség kitöltését jósolhatná.
De olyannyira sejtelmesen és felhajtásmentesen szövődik bele a szövegfolyamba, hogy a regény előző részeihez hűen el is bizonytalanít. Ami az egyik legjobb következménye Nagy Hajnal Csilla művének: a felismerés, hogy az örökös semmi bizonyosságánál a bizonytalanság is jobb.
NAGY HAJNAL CSILLA korábbi műve: Miért félünk az őrültektől?
