Révész Sándor: Dobi István – Az elfeledett államfő | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Kvízkérdésnek sem lenne utolsó: ki volt az elfelejtett, ám legnépszerűbb államfő? Ha milliókat nem is nyer senki Dobi István életútjának megismerésével, de jobban fogja érteni Magyarország történelmének legzavarosabb éveit, hátterét és játszmáit.
Olvasóként is nehéz szabadulni azoktól a kérdésektől, amelyeket Révész Sándornak szegeztek a könyv megírása idején: „Dobi Istvánról könyvet írni? Minek? Mi van ezen az emberen megírnivaló?” A címben is jelzett „elfeledett” pedig hatványozottan igaz: akiket szúrópróbaszerűen megkérdeztem a környezetemben, alig vagy szinte semmit nem tudtak felidézni vele kapcsolatban. Ráadásul ez az elfeledettség nem a kíváncsiságot hívta elő belőlük, hogy akkor meséljek, világosítsam fel őket, hanem valami olyasmit, hogy talán nem is baj, hogy nem tudnak róla. Dobi számukra nem képezi a nemzeti emlékezet részét, lehet, hogy fontos volt valamikor, de ma már láthatóan nem tudunk mit kezdeni ezzel az elavult fontossággal.
Innen indul hát a biográfia.
Aztán ahogy haladunk előre „a szegényember legkisebb gyermekének”, a nincstelen parasztfiúnak az életében, ahogy megismerjük a föld nélküli család nyomorúságos körülményeit, egyre inkább megváltozik a viszonyunk. Persze Dobi István sosem lesz az a mesehős, akivel maradéktalanul azonosulni lehet. Talán csak a pályája korai szakaszában, amikor még fiatal aktivistaként, majd a kisgazda párt tagjaként küzdött azok érdekeiért, akiket senki nem karolt fel igazán és akiket, hiszen közülük származott, a legjobban ismert: a földből élő föld nélküli parasztokat, akik élete teljes mértékben a nagygazdáktól függött. Ám Dobi egy-két kanyar után végül azok mellé sodródott, akiket a legkevésbé lehet szeretni Magyarország 20. századi történetében: Rákosi és társai mellé.
És mivel náluk volt a valódi hatalom, az elnökké feltolt egykori szegényparaszt, nem is lehetett más csak báb. Később már a saját frusztrációival és az ezt valamelyest tompító alkohollal is küzdő marionettfigura. Aki bár jót akar és tán még segíthetett is volna az erőszakos szövetkezetesítéssel még inkább kisemmizett rétegen (még ha itt-ott nyíltak is lehetőségek egy-két képviselőjének, téeszelnök lehetett vagy megkaphatta a közös gazdálkodás illúzióját), valójában szétforgácsolja magát a csip-csup ügyek intézésében. Mint a király, aki ugyan látja a lyukas nadrágokat az alattvalóin, de cérna és tű, netán új nadrág helyett (kis túlzással) csak megsimogatja a fejüket.
Dobi kilencévesen már lóhajtó gyerek egy cséplőeszközön Fekete József nagygazdánál, ám ez is csak minimális mértékben enyhít a nincstelenségen. „A szegénység nemcsak a test, hanem legalább annyira a lélek problémája is. Az önérzeté, az önbecsülésé, a biztonságérzeté – írja Révész, s ebből a szempontból sok minden érthetővé válik Dobi felemelkedésében, motivációiban.
Ki akar törni, s ez a vágy, megtámogatva azzal, hogy képviselni akarja azokat, akikre senki sem figyel, hosszú ideig elegendő erkölcsi munícióval szolgál.
Megjárja az első világháborút, majd 1922-ben elkezdődik a politikai karrierje: belép a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). És ezzel kezdetét veszi a népmesébe illő történet, amelyet végül a valóság szürkít a maga képére.
Mindenhol csupa-csupa ellentmondás. Bár népszerűsége a vidéki parasztság mindenkori „Pista bácsijaként” vetekedett Göncz Árpáddal (az ország Árpi bácsija), s igazából ez az oka annak, hogy Rákosiék kirakatbábuként használják, hiszen nagyon kellett nekik is ez az ő hatalmukat is legitimáló „szeretet”, ám államférfiként igazából már semmivel nem képes megszolgálni mindezt. A régi nagy vágyból mérhetetlen keserűség és önigazolás lesz. Szerepe kimerül abban, hogy fő helyről láthatja a rendszer visszásságait, s néha kiigazíthat ezt-azt a visszaélések tengerében. Nagyon tanulságos ebből a szempontból a „Szeretett Vezérem!” című fejezet, amely a vezető állami tisztséget viselő Dobihoz írt nem beiktatott levelekből válogat.
Van, aki gyógyszert kér, más állást vagy segítséget a kegydíja ügyében, megint más csak szeretne kilövetni néhány vaddisznót és szarvast, mert hatalmast pusztítást végeznek „a dolgozó parasztság” terményeiben. Megint más agg édesanyját szeretné meglátogatni a „cseh Komáromban”, ezért kéri, tegyék lehetővé neki az átkelést.
S bár az esetek nagy többségében nyilván nem is tudott volna segíteni, e levelek mégis fontosak Dobinak, mert a kisemberektől végre megkapta azt a tiszteletet, amit a kommunista vezetőktől csak nagyon ritkán.
Inkább finoman (vagy erőteljesebben) zsarolták. Ez a tisztelet is magyarázza, hogy soha nem szűnt meg járni a vidéket, elvegyülni az övéi között. Ahogy Révész írja: „úgy szolgálta ki a kommunistákat, hogy nem volt kommunista karakter. Nem viselte egy fanatikus mozgalomhoz idomult ember személyiségjegyeit.”
Dobi István – Az elfeledett elnök igazából nem az egykori parasztfiú miatt izgalmas olvasmány, hanem a kor miatt, amelyben mindez megtörténhetett. Amely a Dobi életét is szétmaró ellentmondásokat szülte, és csak kifacsart lélekkel lehetett valahogy túlélni – már ha némi hatalmat is akart valaki az erkölcsi elvei mellé. Magyarország eme évtizedei egészen biztosan nem érthetők meg a maguk mivoltában, ha nem értjük meg a Dobihoz hasonló lavírozókat.
Ehhez viszont ki kell vennünk őket az elfeledettek panteonjából és kijelölni a valóban megillető helyüket. Nem értük. Magunkért.
RÉVÉSZ SÁNDOR legutóbbi műve: A múlt köde 1998–2002
