Kenneth Branagh: Halál a Níluson | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Az ír származású brit színész másodjára kelti életre a krimiirodalom halhatatlan figuráját, de még mindig többet beszélünk a bajuszáról, mint a színészi teljesítményéről. A szőrkompozíció az új filmben már magyarázatot és eredettörténetet is kap, ám a színesebb, szagosabb, teátrálisabb változat ettől még nem lesz jobb. Bár ez a halál kétségtelenül fotogénebb.
James Bond esetében hosszú ideig vitáztak azon a rajongók, hogy vajon lesz-e a karakternek jobb megformálója, mint a minden ízében kiváló Sean Connery, akire valósággal ráöntötték a brit titkosügynök szerepét. Ugyanilyen kínzó kérdés Agatha Christie híveinek, hogy vajon David Suchet alakját felül lehet-e múlni a belga mesterdetektív kapcsán, hiszen őt épp idén februárban ütötték lovaggá színészi sikerei (illetve jótékonysági munkája) miatt, és ez bizony messze nem független Poirot megformálásától, élete nagy teljesítményétől. Ugyanúgy hozzánőtt ez a szerep, ahogy Conneryhez a 007-es ügynöké.
Vajon Kenneth Branagh személyében igazi trónkövetelő lépett színre? Vagy mindez csupán átmeneti kisiklás? Öt éve, a Gyilkosság az Orient expresszen kapcsán szinte mindenki a termetes bajuszról beszélt, és nem annyira a színészi munka árnyalatairól. Ez vélhetően a rendező-főszereplő fülébe is eljutott, mert a Halál a Níluson új verziójában – a regénytől teljesen függetlenül – külön kis eredettörténetet kap mind a szőrkompozíció, mind a detektív. Az Agatha Christie-művek legendás detektívjének életét Anne Hart írta meg, a könyvről itt olvashat bővebben. Neki köszönhetően már tudtuk a korábbi regényekből, hogy Poirot részt vett az első világháborúban. Nos, a film épp ezzel indít: a már akkor is kiváló megfigyelőnek számító belga segítségével egy esélytelen bevetésnek induló akció fényes sikerré változik. Beveszik az addig bevehetetlennek tűnő hidat, ám ennek mégis nagy ára van: nem csupán a parancsnok vész oda az aláaknázott hídon, de Poirot is megsérül. Az arcát eltorzítja a robbanás, ám a szerelme kitart, és javaslatával máris megteremti a krimitörténet felejthetetlen alakját: bajuszt kell növeszteni, ami eltakarja majd a hegeket.
Így indul hát az új verziója Christie egyik legnépszerűbb regényének. A film viszont egyrészt csalóka, ugyanakkor igen leleplező világ: a több szögből is látható Poirot arcán az utolsó pillanatokig nyoma sincs a kérdéses hegnek, pedig olykor bizony belátunk a kompozíció alá (keresi is a tekintet egy ilyen előzmény után). Bizonyára úgy gondolták, miért kínlódjon a maszkmester ezzel, amikor a sztori szerint a heg teljesen rejtve marad. Hát talán azért, mert a Halál a Níluson – mint minden Agatha Christie-regény – az árulkodó részletekről szól.
Amúgy – és ez tényleg üdvözlendő – Branagh igen bátran nyúl a nyersanyaghoz, az ő verziója hosszabb, monumentálisabb, lenyűgözőbb és teátrálisabb. Az új nemzedék verziója, amelyet már csak látványosabb kameramozgással, a vizualitás itt-ott már giccsé fokozásával lehet csak megszólítani.
Akinek fontosabb a történeti hűség, annak továbbra is a 2004-es verzió marad az igazi, vagy az 1978-as, amelyben Peter Ustinov alakította a nyomozót.
Mostani feldolgozásban ugyanakkor több szempontból is jó, ahogyan színesebbé teszi a rendező-főszereplő a maga verzióját. Például a karakterek tekintetében. Andrew Pennington, Linnet amerikai vagyonkezelőjéből például az indiai származású Andrew Katchadourian (Ali Fazal) lesz, illetve Salome Otterbourne írónőből és lányából, Rosalie-ből a színesbőrű bluesénekesnő (Sophie Okonedo) és a lánya (Letitia Wright), aki a menedzseri feladatokat viszi az anyja mellett. Ezzel a húzással már a blues taktusai járják át kor- és hangulatfestő zeneként az egész filmet. Mint ahogy az alkalmi nyomozótárs és jó barát, Race ezredes is átadja a helyét a fiatal Boucnak (Tom Bateman), aki szintén fontos figurája Poirot életének. Vagyis az eddigi homogén brit közép- és felsőosztályt egy jóval színesebb kompánia váltja fel, és ez bizony jót tesz a filmnek.
Azt már nehezebben fogják megbocsátani a fanatikusabb rajongók, hogy Poirot-ból többet kapunk, mint illene. Az eredettörténet mellé ugyanis még egy romantikus szál is beúszik, és az addig megközelíthetetlennek vélt detektív szíve is hevesebben kezd verni a blues hallatára, no meg Salome Otterbourne látványára. Ami történik, az persze maga a blaszfémia: a pártatlan és zseniális detektív beleszeret az egyik lehetséges gyanúsítottba, kész csoda, hogy a nyomozást (kétszeresen is, mert a belga messze nincs vakáción, ahogy az eredetiben) nem kompromittálja mindez.
Hosszan folytathatnám még a sort, hogy hol és miben tér el az új változat az eredetitől, mert Branagh célja nyilvánvaló: saját mítoszt építeni a kissé már poros és újraélesztésért kiáltó karakterbe.
Ez a legtöbb esetben be is jön, hiszen teljesebb képet kapunk, több motivációjára és tulajdonságának okára is fény derül.
A baj csupán az, hogy a monumentalitás és a túlfogalmazás a drámai hatás helyett inkább megmosolyogtatóvá válik. Például a nagyjelenetben, amikor Poirot intésére a személyzet bezárja a szereplőket a terembe, és ő – pisztollyal a kezében – végtelen lassúsággal besétál, hogy megoldja az ügyet. Az igazi Poirot, bár ő sem ment a szomszédba egy kis hiúságért, messze nem kerített volna ekkora feneket a dolognak. Ezért is szokja meg nehezen a krimik rajongója ezt a túlkomponált, túlmozgásos, sok szempontból igen mesterkélt karaktert – mintha felerősítené Poirot összes rossz tulajdonságát.
Tény, hogy színesebb, szagosabb, giccsesebb az új verzió, és a parádés szereposztás miatt sokaknak ez lesz majd az igazi, hiszen a 2004-es változat jóval szürkébb – és kevesebb pénzből is készült. A végkifejletet tekintve viszont úgy tűnik, hogy nem lesz folytatás. Hiszen míg a Gyilkosság az Orient expresszen kvázi belengette, hogy Poirot még nyomozni fog, itt inkább arra célozgatnak finoman, hogy a detektív végre a békésebb – és szenvedélyesebb – civil életet választja. Persze épp Bond és Connery kapcsán tudjuk, hogy: soha ne mondd, hogy soha. Vagyis könnyen csilingelhet úgy a kassza, hogy Branagh visszatér még egy jóval cirkalmasabb bajusszal.
(HALÁL A NÍLUSON, amerikai krimi, 127 perc. Rendezte: Kenneth Branagh. Szereplők: Kenneth Branagh, Gal Gadot, Emma Mackey, Armie Hammer.)
