Peter Buwalda: Otmar fiai | Ács Ferenc ajánlója
Bálnák a kihalás szélén az Ohotszki-tengerben, és egy elbeszélő, aki sok év után az igazi apjára bukkan a világ egyik leghidegebb szigetén. Ráadásul vágyai egykori tárgyával is kénytelen megosztani a szállodai szobáját. Hömpölygő, igazi kortárs nagyregény a holland szerző könyve: eleven, frivol és egy kicsit mindig meglepi az olvasót.
Nem tehetek róla, de van még bennem némi vágy a romantika iránt. Szeretném, ha a regények hősei valóban hősök lennének, és nem pusztán főszereplők. Persze, tisztában vagyok vele, hogy Kafka K.-ja és Csehov kishivatalnokai, valamint a még szörnyebb antihősök kora óta kész naivitás így kézbe venni egy kortárs művet. Ettől függetlenül jólesne, ha a főszereplő okosabb és talpraesettebb lenne, mint én, papírízű brúszviliszként mentené meg az emberiséget önmagától, a bolygót tőlünk, és a még a nőket is meghódítaná sorra. Ám nekünk csak Dolf/Ludwig Smitek maradtak. Egykori hősök hús-vér árnyékai.
Pedig megoldandó probléma lenne bőven. Például meg kellene menteni a szürke bálnákat az Ohotszki-tengeren, mind a megmaradt hetvennyolc példányt, amelyre egyszerre leselkedik veszély a Shell és a világ olajéhsége képében. Ezek közül látszik három is a talányos borítón. (Azért írtam talányost, mert leteszteltem a családomat és néhány ismerőst, de mindenkinek valamilyen arc rajzolódott ki az állatok helyén: vagy egy űrlény, vagy egy gonosz manó, vagy egy torz vigyor. Könnyen lehet, hogy mi magunk is így festünk a kihalás szélére sodródott bálnák szemszögéből.) Leginkább viszont a Dolfként született, majd Ludwigra váltott fiúnak a saját maga problémáit kellene megoldania. Főként azt, amelyet oly hevesen tagad: az apa hiányát.
A regény már az első mondatában leszögezi, hogy Dolfnak nincs gondja azzal, amit a pszichiáterek apakeresésnek hívnak – ebből is lehet tudni, hogy nagyjából erről fog szólni a könyv.
Bár tízéves koráig valóban apa nélkül nőtt fel, de ekkor megérkezett az életébe a zenebolond Otmar, és szinte rés nélkül kitöltötte ezt a szerepet. (Az ő fia, a csodagyerek zongorista Dolf miatt lesz kénytelen a főhősünk nevet váltani.) Nem csupán a modellek építésében, vagy a komolyzene megszerettetésében igazi partner, de abban is, amiben csak egy igazi apa lehet az: megvédi és terelgeti az amúgy semmiben különös tehetséget nem mutató mostohafiát. Ám az igazi, vér szerinti apa, a titokzatos H., amihez később vezetéknév is csapódik (Tromp), szóval az ő hiánya és sejtelmes jelenléte mégiscsak meghatározza Ludwig majd minden lépését. Még annál is jobban, mint ahogy azt ő maga gondolná.
Az Otmar fiai a bevett szokás szerint egyszerre meséli a múltat és a jelent, hogy jobban megismerjük az elbeszélő életének legfontosabb szereplőit. A már említett nevelőapát, és az ő két vér szerinti csodagyerekét: a hegedűn játszó, a tehetsége ígéretét messze nem beváltó Toscát, aki Otmar halála után szárnyai alá veszi a mostohaöccsét, és Dolfot, a világot járó, körülrajongott, elkényeztetett zongoraművészt, akit szinte kisajátít magának Ulrike, az elbeszélőnk édesanyja. Ludwigot tehát nem csupán a nevelőapja hagyja el korai halálával, hanem az anyja is, aki áruló módon repked a világban a mostohafiával, és éli a felkapott művészek luxuséletét és sütkérezik a népszerűségben. Csak a nagy ritkán felbukkanó Toscában bízhat, aki kirángatja őt a drogos semmittevésből és befizeti egy elitgimnáziumba. Az igazi menedéket viszont Juliette jelenti majd és az ő lánya, Noa.
Emiatt a kapcsolat miatt hagyja Ludwig elúszni karrierje nagy lehetőségét, az aberdeeni állást, pedig a Shellnél csak úgy lehet igazán nagykutya valaki, ha a legígéretesebb olajlelőhelyeken teljesít.
Ám ez a szerelem is tele van aknákkal: folyamatos veszekedések tarkítják, Ludwig féltékeny a nevelt lánya igazi apjára, és elég nehezen találja a helyét a választottja mellett. A szálak a jelenben futnak össze, a messzi hideg birodalmában, Szahalin szigetén. Itt is terjeszkedik a Shell, itt élnek a bálnák, és itt bukkan fel az olajvállalat helyi vezére, az impozáns nagymenő, aki bizony Tromp névre hallgat.
S miközben Ludwig számára egyre nyilvánvalóbb, hogy az apájával hozta össze a szerencse vagy az irányított véletlen, még Isabelle is felbukkan a múltjából. Ráadásul egy hóvihar nem csupán nem engedi elrepülni a szigetről, de még egy közös szállodai szobába is tereli őket. A lánnyal, aki mindig is tetszett neki, de a félénk és gátlásos Ludwig csak addig jutott, hogy Isabelle távollétében néhányszor kielégítette magát a lány ágyán. És félig megitta az abszintját, amellyel igen nagy kalamajkát okozott…
Színes, szagos, örvénylő regény a holland író, Peter Buwalda műve (Zákányi Viktor fordítása).
Úgy hömpölyög, mint egy széles folyó, amely még annál is szélesebb, mint ahogy elsőre mutatja magát.
Az Otmar fiai ugyanis egy trilógia első darabja – ezt már a fejezetek számozása is sejteti: a 111-től indulunk és majd hatszáz oldal után jutunk el a 75-ig. A számozás visszafelé, a történet viszont előre megy – magyar olvasóként csak drukkolni tudunk, hogy Buwalda egyrészt fejezze be a nagyívű vállalkozást, másrészt a következő két könyvet is hozza el nekünk a magyar kiadó.
Első regényével, a Bonita avenue cíművel keltett nagy feltűnést 2010-ben, az Otmar fiai pedig tovább öregbítheti a hírnevét. Mert ízig-vérig kortárs regény ez, kortárs gondokkal, a szétbomló és a maga logikája szerint összeolvadó családokkal, a multicégek felelőtlenségével és túlhatalmával, a sérülékeny jövőnkkel és a piszlicsáré gondjainkkal. Ezek közepén csetlik-botlik a túl gyorsan elsülő Ludwig, és a szintén családi gyökereit kutató, magabiztos Isabelle, aki az évek során neves oknyomozó újságíró lett.
Az Otmar fiai az a könyv, ami egy kicsit mindig képes meglepni az olvasóját, mert nem arra kanyarodik, amerre gondolnánk. A hősök nem igazán hősök, Ámor nyila kicsit mindig mellémegy, a művészet is már inkább tűnik cirkusznak, talán csak a bálnák köröznek nyugodtan és időtlenül a tengerben. De vajon ki ment meg kit? Nem könnyű válaszolni.
