Giuseppe Catozzella: Italiana | Ács Ferenc ajánlója
A női Robin Hoodot még vérszomjas fenevadként emlegették a saját korában. A leghírhedtebb női briganti, Ciccilla történetével egyrészt egy megkésett hőst rehabilitál a korabeli dokumentumokból dolgozó olasz író fordulatos regénye, másrészt a Garibaldi-féle felkelés árnyoldalait, a vesztes győzteseket is szívszorítóan mutatja be. Azt, hogy milyen ára volt az egységes Olaszországnak.
Európa, 360 oldal, 4599 Ft
Szeretjük az emlékezetünkben romantikus ködbe burkolni a forradalmakat. Főleg, ha az a felszabadulásért, az önrendelkezésért, az elnyomott nemzet egyesüléséért küzd idegen hatalmak ellenében. Erre kiváló példa Garibaldi és a vörösinges „marsalai ezrek”, akik 1860 májusában szálltak partra Szicíliában, hogy felszámolják délen a Bourbonok hatalmát, és ezzel elkezdődjön az a nagyszabású felkelés, amely végül elvezetett az egységes Olaszországhoz. A zendülés vezére és a hős ezrek természetesen számos lánglelkű ifjúember szívét megdobogtatták az elmúlt százötven évben. Legendák és mítoszok fedték el olykor a keserűbb tényeket.
Legendás volt például Garibaldi szerénysége, aki a felkelés győzelme után minden további nélkül átadta hatalmát II. Viktor Emánuelnek, az olasz királynak, tetteiért nem kért cserébe se rangot, se vagyont, majdhogynem üres kézzel és zsebbel (egy zsák liszttel, némi sajttal és cipóval, egy doboz heringgel és négy tallérral) tért vissza Szardínia melletti szigetére. Miért is ne rajongana az utókor egy ilyen feddhetetlen emberért?
Más kérdés, hogy maga a felkelés többnyire épp azokat nem „szabadította fel” a Két Szicília Királyságában, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá.
Azokat, akik Garibaldi oldalán harcoltak, és a mozgalom, vagyis a szabadság legfőbb támogatói voltak már akkor is, amikor még a gondolatot is tűzzel-vassal irtották a Bourbonok. Azokat a nincsteleneket, akik alig várták, hogy megszabaduljanak uraik, a „kalaposok” sanyargató hatalmától, azoktól a nemesektől, akik mindvégig a Bourbonok hívei is kiszolgálói maradtak. Ők, a teljesen kiszolgáltatottak elhitték Garibaldi ígéreteit, hogy a szabadsággal új világ köszönt be, mely nekik is juttat valamit a kilátástalan szegénységen túl.
Ciccilla
Ám ők voltak az elsők, akiknek mindebben csalatkozniuk kellett. Ráadásul döbbenten nézték végig, hogy a régi urak csakhamar az északiak és az új Olasz Királyság legnagyobb szövetségesei lettek – ma úgy mondanánk, hogy gond nélkül átmentették a hatalmukat. A kalaposokból így lettek „kuvikok”, a kiábrándult nincsteleneknek pedig nem maradt más választásuk, mint befészkelni magukat a dél-olasz erdőségekbe és gerillaként küzdeni az igazságukért. Ők lettek a brigantik.
Giuseppe Catozzella regénye a leghíresebb női briganti, a huszonéves Maria Oliviero (vagy ahogy akkor a fél kontinens ismerte, Ciccilla) életét eleveníti fel korabeli dokumentumok, vagyis levelek, naplók, vallomások és a Monaco-banda elleni per iratanyaga alapján. Tehát, ahogy a könyv elején is olvashatjuk, a cselekmény és a szereplők nem a szerző képzeletének szüleményei.
Ciccilla egyébként olyan híressé, vagy inkább hírhedté vált a saját korában, hogy maga Alexandre Dumas is foglalkozott személyével, a „vérszomjas fenevaddal” egy cikksorozatban.
Nem csoda, hogy egy regény alapanyagát is meglátta az útonálló történetében, ám végül az erdőkben harcoló brigantik a saját Robin Hood-verzióját ihlették meg. Ez a mű azonban csak Dumas halála után, 1872-ben jelent meg.
A legtöbb briganti el sem jutott a bíróságig
Az Italiana a „fenevad” gyermekkorától kezdi mesélni a történetet. Ez az a pillanat, amikor a falun élő, népes Oliverio család némi havi járadék fejében egy újabb gyereküket, Mariát is örökbe adnák a városban élő grófi családnak. Csakhogy a Bourbon-párti Tommaso gróf és Rosanna grófné életüket vesztik egy zendülés során, így nem csak ez a terv esik kútba, hanem az általuk nevelt, tejben-vajban fürösztött tizenkilenc éves Teresa is visszakerül vér szerinti szüleihez. Sajátos logika alapján a húgát, Mariát okolja a tragédiáért, hiszen érte indultak el a nevelőszülei, amikor az utcán a felkelők kereszttüzébe kerültek. (Érdemes összevetni mindezt Donatella Di Pietrantoniónak a hetvenes években játszódó regényével, A visszaadott lánnyal, amely egy hasonló helyzetet a visszatérő tizenhárom éves lány szemszögéből mesél el. Vagyis pont fordítva, mint itt.)
Az elkényeztetett, privilégiumait őrző, különbözőségét minden helyzetben hangsúlyozó Teresa – ahogyan megfogadta – pokollá teszi Maria életét, és lesz a világirodalom egyik legellenszenvesebb alakja. Az olvasó szinte ökölbe szorított kézzel várja, hogy egyre nagyobb gonoszságai – megtorpedózza például az amúgy éles eszű húga továbbtanulását – végre elnyerjék méltó jutalmukat. A háttérbe szorított, megalázott Maria szemszögéből látjuk a „kalaposok” alatt sínylődő délolasz világot, éljük át a szabadság iránti egyre feszítőbb vágyat, és látjuk kibontakozni Garibaldi felkelését. A nagy reményeket, majd a keserű csalódást.
Giuseppe Catozzella
Catozzella regénye bő százötven évvel később emeli méltó helyére a „vérszomjas fenevadat”, és teszi megkésett példaképpé a mára szinte teljesen elfeledett brigantit. Ciccilla talpraesett amazonként, kényszerű hősként végül a sajátjai, az Olasz Királyság katonáival szemben próbálja beteljesíteni a szabadságharc elfeledett ígéreteit. Halálával pont az a romantikus igazságérzet (a brigantik által elrabolt nemesek váltságdíját gyakran szétosztottak a szegények között), felemelő idealizmus szállt sírba, ami miatt a tudatlanabb utókor olyannyira képes rajongani az olasz felkelésért. A fordulatos, takarékos, de plasztikus nyelvvel elmesélt történet (Puskár Krisztián fordítása) szívszorítóan adja vissza a nincstelenek, a kisemmizettek drámáját.
Meggyőzően mutatja meg, hogy a győztesek között is számos vesztes maradt a harcok után, és a regény elolvasása után jobban fogjuk érteni az Olaszországban mindmáig fennálló szakadékot a déliek és északiak között, hiszen a szembenállás gyökereit és nem múló sérelmeit valahol itt kell keresni. Ennek fényében pedig még fájdalmasabbá válik, és még több hangsúllyal telítődik Garibaldi híres mondata: „milyen kevesen voltunk és milyen sokan maradtunk”.
