Robin Wallace: Beethovent hallani | László Ferenc kritikája
Ha úgy fogalmaznánk, hogy Beethoven mindmáig legismertebb alkotása a siketsége volt, az nyilvánvalóan léha és érzéketlen kijelentés lenne. De azért olyan irgalmatlanul nagyot mégse tévednénk.
„Nem tudjuk, milyen érzés lehetett Beethovennek lenni”, olvasható az amerikai muzikológus, Robin Wallace könyvében a bájosan triviális megállapítás, amely mindazonáltal közös hiányérzetünkre és éppígy közös kíváncsiságunkra utal. Mert hát a zenéjét rogyásig hallgatva mi igenis tudni szeretnénk: tényleg, milyen érzés volt Beethovennek lenni? Hogyan alkotott, mit gondolt és érzett a géniusz, s persze miként küzdött meg egyre jobban elhatalmasodó siketségével? (Jelen recenzióban, akárcsak Wallace munkájának magyar fordításában a közkeletű süket, süketség szavak helyett, elismerve ezek pejoratív kísérőjelentését, a halláskárosultak körében elfogadottabb siket, siketség szavak szerepelnek.) Sok más zeneszerzővel ellentétben ugyanis, Beethoven, az enigma mindenestől izgatja a fantáziánkat. Immár bő két évszázados kíváncsiságunk pedig jelentős részben tagadhatatlanul a „siket komponista” első pillantásra jószerint oximoront sejtető, ám az ő esetében mégis diadalmas képletének szól.
Ezt az egyszerre alkotástechnikai és (alkotás)lélektani rejtélyt vizsgálja Wallace, aki könyvében Beethoven kész műveinek, vázlatforgácsainak, hangszereinek és hallásjavító eszközeinek, próbálkozásainak elemzését adja. Meggyőzően, mi több megragadóan érvel a zeneszerző „papír laboratóriumának” különleges jelentőségét kidomborítva. Kiválólag akkor, midőn rámutat a tényre, hogy már a siketülés folyamatát megelőzően is milyen generáló-ihlető szerep jutott a beethoveni alkotó folyamatban az írás fizikai aktusának, a kottaképnek.
De éppígy remekül nyomon követi, illetve rekonstruálja a tudós szerző azt is, hogy a kora által kínált kezdetleges lehetőségek között válogatva milyen módon igyekezett Beethoven a világból és az önnön zenéjéből a lehető legtöbbet meghallani. Nyilvánvalóan vitatható, de gondolatébresztő elemzéseit azután magukig a művekig is elvezeti: az alkotó számára mind jobban fölértékelődő, érzékileg elérhető vonatkozásokra, dinamikai és egyéb zenei összetevőkre rámutatva Beethoven telerótt vázlatfüzeteiben és kései műveiben. (Merész elemzése egy ponton még a kötet zenei lektorát, Madarász Ivánt is arra készteti, hogy lábjegyzetben udvariasan jelezze: az adott helynek másféle értelmezése is létezik a szakirodalomban.)
Wallace mindezzel és mindeközben nyilvánvalóan a Beethoven-enigma egyik alapkérdését firtatja. Vagyis azt, hogy a zseni középső és kései korszakának művészi teljesítményei, kompozíciói a siketülés, majd a siketség dacára – vagy épp ellenkezőleg: annak révén nyerték el máig venerált formájukat? Az amerikai kutató az utóbbi véleményt osztja, méghozzá már-már radikális egyértelműséggel és – úgy tetszik – messzire begyalogolva a naiv pszichologizálás és a megható közhelyek erdejébe. „A siketség lehetőséget adott neki, hogy teljesebb emberré és egyetemesebbé váljon”, írja Wallace, hogy utóbb még ezt is hozzátoldja látleletéhez: Beethoven „a siketséget nem tudta legyőzni, de általa és vele megtalálta önmagát”. S habár igaz, amint erre maga a szerző is utal, hogy Beethoven alakja és életműve körül valóssággal burjánzanak a lelkesült hangütésű sztereotípiák, azért az önmagában nem tekinthető okvetlenül érdemi előrelépésnek, ha a hősi és tragikus közhelyek helyébe most ilyesmik kerülnek: „…művei összességükben a maga teljességében átélt emberi életi érzelmi komplexitását illusztrálják”. Vagy ahogyan az a kötet Utószavának utolsó mondatában áll: „…megtalálta azt a zenét, amelyben felzeng az emberi élet teljessége”.
Wallace közelítése és végkövetkeztetése megvallottan személyes jegyű, s ezen a ponton a recenzens az eddigieknél jóval nehezebb és kényesebb helyzetben találja magát. A Beethovent elemző kötet ugyanis kisebb részben a zenetudós néhai feleségének, Barbarának az életét és kórtörténetét beszéli el. Ő, akárcsak Beethoven, betegségek sorától sújtott életének utolsó éveit fogyatkozó hallással, majd siketen töltötte. (Igaz, neki a modern technológia kínált olyan hatékony eszközöket, amelyekről a bécsi mester még nem is álmodhatott.) A muzikológust egyrészt alkalmasint Barbara sorsa terelte Beethoven siketségének témája felé, másrészt Barbara meg a saját tapasztalatainak bemutatásától azt remélhette, hogy az majd értelmező párhuzamot kínál Beethoven esetének, sorsának és erőfeszítéseinek átérzéséhez és megértéséhez.
Nos, ami az érzékenyítés munkáját illeti, e téren a könyv vonatkozó részei sikeresnek bizonyulnak. De Barbara története mégsem visz közelebb az elsődleges téma értelmezéséhez. Ugyanis a közös siketség – bármily furcsán fessen is elsőre e jelző – univerzális közösségén túl annyiféle változó válik a részint muzikológiai objektivitású, részint szubjektív hozzátartozói elbeszélésből szembeötlővé, hogy mindez végül jószerint logikusan torkollik a „teljesség átérzésének” és megélésének nehezen vitatható, hiszen bizonyíthatatlan közhelyébe.
Rácz Judit fordítása méltó a magyar zenei könyvkiadás még mindig jócskán emelt nívójához: szövege példásan gondozott és valósággal olvastatja magát, s a magyarító ezúttal nemcsak a zenei elemzések, de ráadásul az audiológia terén is avatottnak mutatkozik. (Ez persze az Európa gondosságát is dicséri, hiszen a kötetnek Tauth Ildikó személyében audiológus szaklektora is volt.) A szövegben fellelhető néhány kétesebb hely felelősségét, az eredeti angol szöveget nem ismerve, ilyesformán nem is mernénk kétely nélkül Rácz számlájára írni. Habár az feltehető, hogy az alábbi mondatnál a „bukása” szó utólag szakadt el a francia világhódító nevétől: „Napóleon és az azt követő Metternich-rezsim bukása feltehetőleg a politikai optimizmus és a haladásba vetett hit végét jelentette”. S talán valami hasonló lehet a helyzet ott is, ahol az 1806-os Razumovszkij-kvartettek kapcsán ezt az ugyancsak utólagos beavatkozást sejtető mondatindítást leljük: „Ezek a negyedik olyan évtized termései voltak, amikor egyre romló hallására a legfigyelemreméltóbb zenei választ adta…”
