Zadie Smith: Menekülés New Yorkból | Benedek Szabolcs kritikája
Az angol-jamaicai Zadie Smith-t eddig jobbára regényíróként ismertük, tavaly megjelent esszéi után azonban most már az elbeszéléseit is olvashatjuk magyarul. Tizenkilenc történet, amelyekben minden irracionalitásuk ellenére számtalan ismerős szituáció és figura bukkan fel. A novellák közös jellemzője, hogy úgy keverednek bennük a valós és a szürreális elemek, hogy egyetlen pillanatra se lepődünk meg semmin. Mintha csak híreket olvasnánk valamelyik kütyünk kijelzőjén.
El kellene kerülnöm, hogy azzal a közhelyszerű állítással kezdjem a recenziót, hogy az angol-jamaicai származású Zadie Smith még nem volt 25 éves, amikor Fehér fogak című regényével egyaránt berobbant a világirodalomba és a köztudatba. El kellene kerülnöm, de nehezen tudom, mert hiába, hogy több mint húsz éve olvastam (most meg is fogadtam, hogy el fogom megint), elég határozottan emlékszem rá mind a mai napig. Nem is föltétlen a sztorijára, annál inkább a hangulatára, legfőképpen pedig arra, hogy mennyire megfogott és lebilincselt az a szemtelen határozottság, ahogyan Zadie Smith csavargatta és indáztatta nem csupán a történet szálait, hanem magukat a mondatokat is. Egy sasszé jobbra, egy forgás balra, miközben a magabiztos tánclépések és a feszes testtartás nyomán tökéletes rálátást biztosított az olvasó számára arra vonatkozóan, hogy a szövegben a szereplők és a cselekmény épp honnan és milyen irányba tart. Mintha csak fogott volna egy elsőre teljesen szétválaszthatatlannak tűnő gombolyagot, aztán egyetlen bűvös mozdulattal helyére rázta a kacifántosan egymásba csavarodott zsinórokat, közben pedig cinkosan ránk kacsintott, mondván: „Látjátok, ennyi az egész”.
És persze azért is kerülnöm kellene a kliséket, mert Zadie Smithtől is meglehetősen távol áll az ilyesmi. Ha jól számolom, a Menekülés New Yorkból az ötödik magyarul is olvasható könyve, egyben az első novelláskötet. Az életművet tekintve amúgy a második, 2019 őszén jelent meg az eredeti angol nyelvű szöveg, hetekkel a Covid19-járvány kitörése előtt. Utóbbit azért fontos ehelyütt is megemlíteni, mert nem sokkal később követte a Sugallatok című, zsebkönyvnyi méretű esszékötet, amely javarészt a pandémia okozta globális traumára reflektál, időnként naplószerűen, időnként filozofikus módon, nem mellesleg pedig olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint a nők helyzete vagy az etnikai konfliktusok (kritikánkat itt olvashatják). És a novelláskötet ismeretében egyfajta műhelyutóiratot ad az abban sorakozó elbeszélésekhez is.
Összesen tizenkilenc van belőlük (M. Nagy Miklós tolmácsolásában), ebből tizenegy ebben a könyvben látott először napvilágot, a többi a Granta, a The New Yorker és a The Paris Review című, meglehetősen rangos irodalmi magazinokban. Az eredeti angol kiadás a könyv záró novellájának címét viseli: Grand Union, ami a magyar kiadásban az Egybeforrva címet kapta. Dacára annak, hogy a rövidebbek közé tartozik, föltehetően elég fontos lehetett a szerzőnek, hiszen a kötet végén a köszönetnyilvánítások között is megemlíti. Egyébiránt mindjárt a felütés egyfajta esszenciáját adja a könyv egészét jellemző stílusnak, amelyet nehéz pontosan definiálni, sokkal inkább érzékelni és még inkább befogadni lehet: „Miután úgy ráüvöltöttem a hatéves gyerekemre, hogy rávetette magát az ágyra és bőgött, úgy éreztem, muszáj elmennem otthonról és meglátogatnom az anyámat. Ő halott volt, azaz a mennyekben lakott, de kényelmesebbnek találtuk, hogy a Ladbroke Grove tetején lévő kínai csirkebüfében, az Aranysárkányban találkozzunk. Az volt a legsötétebb hely, amit abban a pillanatban ki tudtam találni.”
Az efféle magától értetődő groteszk irracionalitás, a realizmus és a szürrealizmus egymással versengő ízeinek összerottyantása a szatíra fazekában az az írói eszköz, amely által Zadie Smith hajszálpontosan képes érzékeltetni a mindnyájunkat torkon ragadó tragédiákat és bemutatni orrfacsaró, fojtogató világunkat. Mármint azt a világot, amely az utóbbi időszakot szinte folyamatos nyomás alatt töltötte, mert kényszeresen újra meg újra kellett definiálni bizonyos fogalmakat és szavakat, ám az útkeresés közben még inkább cseppfolyóssá és alaktalanná változott, akár az amőba a mikroszkóp látóterét élesíteni próbáló tudós bonctűjének szurkálásai nyomán.
A varázs abban áll, hogy ezek a novellák első pillantásra nem tűnnek meghökkentőnek. Éspedig azért nem, mert nem is akarnak annak mutatkozni. Elvégre miért is ne láthatnánk magunk előtt Michael Jacksont, ahogyan Marlon Brandóval és Elizabeth Taylorral egyetemben New Yorkból menekülnek szeptember 11-én. (Ez az alapsztorija annak az elbeszélésnek, amely végül a magyar kiadás címadója lett, és amelyben Michael ekként definiálja a celebséget: „Pontosan olyan faszok vagyunk, akik jól mutatnának valami kibaszott őrültnek a falán”.) A szituációk a figurákkal és a helyszínekkel együtt nagyon is ismerősek, az „aha” érzés újra meg újra visszaköszön: egyetemi campusok szexszel és drogokkal teli bulijai, megszokott pózokba dermedt mediterrán nyaralás, magyarországi erdőben élő osztrák festőművész. Máshol egy transzvesztitát látunk, aki fűzőt vásárol, kütyükbe mélyedt konferenciaturistákat várnak a reptéren beszédkényszeres fuvarosaik, machetével gyilkolnak egy faluban és így tovább. Vagyis számtalan olyan dolog, amivel nap mint nap találkozhatunk, miközben unott arccal görgetjük le a híreket a telefonunk képernyőjén, arra várva, hogy történjen már végre valami, ami átüti az ingerküszöbünket.
Zadie Smith pedig megmutatja nekünk, sőt kéretlenül az arcunkba vágja, hogy történik is. Igaz, nem olyasmi, amit szerettünk volna. Vagy ha már meg kell történnie, akkor inkább más keveredjen bele. Egyik kritikusának találó megfogalmazása nyomán a Fehér fogak megjelenése óta hisztérikus realizmusként is szokás azt a fajta prózát emlegetni, amit Zadie Smith művel.
Az elnevezés arra a kontrasztra utal, ahogyan a képlékeny és folyton változó abszurd találkozik az alaposan megdolgozott valósággal.
Igaz, a világ az elmúlt két évtizedben annyiban módosult, hogy a valóság maga is totálisan hiszterizálódott. Ugyanezt a képletet mutatták fel a 2010-es években született novellák is, ahol a szürreál volt az új reál, a történések pedig akár a bulvár-, akár a katasztrófa-, illetve a mindennapi bel- és külpolitikai hírek között is szerepelhettek volna.
Az általa működtetett nyelv ráadásul zökkenőmentes teljességgel képes arra a fajta radikalizmusra, amely egyszerre száll föl a filozófiai fennköltség magaslataira, és marad eközben a testnedvek takaró alatti szűk univerzumában. Slusszpoénként Zadie Smith csúfondárosan nyelvet ölt, részint a világra, részint az olvasóra, különösképpen a hozzám hasonlóan fontoskodó ítészekre, akiknek időnként ki is szól a novellából, hogy ez itt most éppenséggel egy metafora, vagy a sztori kellős közepén megmutatja, hogy az a fiatalabb szerző, akinek nincs egyetemi végzettsége kreatív írásból, miről elmélkedne egy idősebb kollégájának valamelyik írói eszköz használata kapcsán.
Utóbbi e-mail a Kelso dekonstruálása című elbeszélésben kapott helyet, ami megtörtént eseményen alapul: 1959. május 17-én, nem sokkal éjfél után az antiguai születésű Kelso Cochrane-t fehér fiatalok késelték meg a londoni Notting Hillben. (A novella súlyát jelzi, hogy ez a másik szöveg, amelyet Zadie Smith külön is megemlít a kötet végi köszönetnyilvánításokban.) Nemcsak különféle korok és események kapcsolódnak össze az elektronikus levél szövegében, illetve Kelso több mint hatvan évvel ezelőtti, valamint George Floyd tavalyi tragédiáján keresztül (utóbbi kapcsán lásd a már említett Sugallatok egyik legerősebb esszéjét), hanem a könyv novellái is, oly módon, hogy Kelso nem sokkal a halála előtt átkel a Grand Union-csatornán. Emlékezzünk, ez volt a kötet eredeti címe, amely így újabb jelentéstartalommal bővül.
Az efféle intertextualitás át- meg átszövi a könyv egészét, hiszen a lapjain nemcsak Bob Marley, Freud és Barack Obama fognak kezet egymással, hanem nézőpontok találkoznak, ütköznek, majd simulnak egymásba.
Ennek egy beszédes példája az Érzelmi fejlődés című elbeszélés, amelynek egyik, a kilencvenes években játszódó jelenetéből kiderül, hogy bizonyos nyelvi klisék szerint a szexuális tevékenységnek a férfi az alanya, elvégre a pasik szoktak a kocsmában oly módon hencegni, hogy „keményen beakasztottam neki”.
Az elbeszélés főszereplője, Monica azonban aktuális szeretője kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a szexnek másfajta narrációja is létezik. Darryl ugyanis azt szereti, ha ő a hátán fekszik, és Monica van felül, aki mindezek alapján úgy véli, hogy ez az egész „csak duma, macsó hőbörgés, és valójában fordítva áll a dolog adás-kapás tekintetében”. El is mondja a férfinak, hogy „egy matriarchátusban azt hallanád, ahogy a nők hencegnek egymásnak: »Behúztam a seggembe. De úgy, hogy eltűnt a farka. Egyszerűen elraboltam tőle, és bedugtam mélyen önmagamba, hogy már nem is létezett.« (…) Valósággal benyeltem (…), totálisan kipréseltem a farkát.”
Persze akad olyan is, aki a szexről inkább nem mondana semmi. Például A királyért című novella elbeszélője szerint „a legtöbb ember végső soron nem igazán akarja azt a szexuális szabadságot”. De hát a világ már csak ilyen: több helyről nézhetjük, mégis ugyanazt a valóságot látjuk. Jut eszembe, annak idején én is szerettem a telefonkönyvet lapozgatni, a híres emberek mellett kerestem bennük az idióta hangzású neveket. Pont úgy, ahogyan az Zadie Smith egyik novellájában is szerepel.
ZADIE SMITH legutóbbi művei: Sugallatok; Swing time; NW.