Závada Péter: Gondoskodás | Demény Péter kritikája
Negyedik kötetével jelentkezett Závada Péter, amelyből egy Hamlet-alkatú beszélő szól hozzánk. Akinek vívódó és magányos egyénisége mindent meg- és felülvizsgál, és persze számtalan akadályt lát maga körül. A verseken ugyanakkor ott a mívesség csalhatatlan kézjegye: egy mélyen kulturált, befelé forduló, intelligens és tehetséges ember keresi érett, kissé kiábrándult hangon a még meg nem érintett világokat.
Nagyon rokonszenves ez a színvonalas versvilág. A magaslesről származó, poétikailag elhasználtnak tűnő szavakból épül fel a szótára, mégsem érzem elavultnak. Pedig időnként, például amikor „a mítosz forró vére” kerül szóba (Április eldurvul), nincs távol a veszély.
A versek többnyire mégis távol tudják tartani. Hogyan? Én sem tudok jobbat mondani: a megélt fájdalom révén. Ám ez a fájdalom nem direktben tolt, egyenesben nyomott, nincs az arcunkba lökve, csak közvetetten: állatok, erdők, erődök, madarak révén beszél róla a lírai alany. A pátosz általában nem hamis és nem is túlzó, és ha nem, akkor ennek az az oka, hogy a verseken nagyon is érződik a mívesség, az, hogy aki megszólal általuk, az egy mélyen kulturált, befelé forduló, intelligens és tehetséges ember.
A magánmitológia szépen épül. Az olvasó nem mindent tud elhelyezni, de hát nem is Kerényit olvas, hanem egy Ted Hughes– és Kemény István-típusú költőt. Meg talán Térey János hangja is hallatszik A természetes arroganciából. Minden szimbolikus történeteken és alakokon keresztül mondódik el. „Árnyékomat keresem az erődben is, / fennhangon szólongatom, / bármerre fordulok, a hátam mögé kerül, / szelíden incselkedik. // Ha megtalálom, el kell rúgnom magamtól, / mint egykor kopott körvonalaimat. / Azt várom, aki végre eloldoz gerincemtől, / jön, és kitölti az éhség helyét.” (Erőd) Mintha az én is mitikus lenne, konkrét, mégis megközelíthetetlen, és a számos ige ellenére a vers mégsem igazán mozgalmas, hiszen a cselekvések egyik részét az árnyék végzi, másik része feltételes.
Egy Hamlet-alkatú beszélő szólong ezekben a versekben. Vívódó egyénisége mindent meg- és felülvizsgál, számtalan akadályt lát maga körül; lázadó, aki a lázadásán is emésztődik. Ami belül van, azt képekben löki vagy inkább formázza ki magából, akár egy belső fazekas. Ennek köszönhetők a telitalálatok („Gömbfelszínre feszített deltoid. / Ahogy történeted síkból térré görbül, / hittel telik meg az anyag, / kimondhatatlannal a kimondható” – Kálvária-tétel) éppúgy, mint a képzavarok („A falevelek végül megfeketedtek, / szuvas fogak a hóesés szájában” – Érkezések). De hát a képzavarok is a mívesség hátulütői: amikor a kép nem spontán, akkor igyekszünk. Jól látszik különben a Kálvária-tételből és az egész kötetből, hogy Závada Péter nagy építkező, kevésbé lendületből, svungból ír, mint inkább megpillant valamit, eszébe jut valami, és azt kezdi ki- és körülrakni.
Ez magányos művelet, e versek beszélője egyedül van, sokkal inkább megfigyelő, vagy sokkal eredendőbben.
Csalódott hang is ez, bár a kiábrándultság is főleg abból derül ki, ahogy beszél, nem abból, amiről; meg abból, ahogyan Závada korábban beszélt a szerelemről például. Az attitűd azért is rokonszenves, mert nincs benne fensőbbségesség, nem onnan indít, hogy „nem értek fel hozzám”; egyszerűen most ez a helyzet, ilyen a csillagok állása. Vagy az egész természeté a poszátákkal, a vidrákkal, a farkasokkal és a medvékkel együtt. A világban van szerelem, a beszélőben nincs. Ő azonban szeret figyelni, kívül lenni is szeret. Talán a kötet címe, a Gondoskodás is a kívülállásra utal. De nem a részvétlenségre.
Sőt, az igaz részvétre. „A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönőviszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül a kezembe simulóban. / Kiragyog ásóból az ércbánya, / katedrálisból a mészkő, seb tátong / minden teremtés helyén” (Karavánok). Mint a mániákus javítók, más már rég kiengedte volna a kezéből, ők még mindig sikálják. Ebben azért érződik egyféle embergyűlölet, vagy jobb, ha úgy fogalmazunk, túlzott óvatosság.
Az a nagy séta, amely maga a kötet, azért is kanyaroghat ide-oda, mert a beszélőt soha nem a teljesítmény, mindig a kiindulópont érdekli. A teremtés fennkölten hangzó fogalma helyett a seb nem kevésbé fennkölten hangzó fogalmát ajánlja. Ott mozog, azon a tengelyen, ahol az apái, a mesterei, csak próbál másképpen nézni. A legkellemetlenebb utód, mert lázadása nem egyértelmű, mégis radikális, mert ő sem akar olyan lenni. Az apák nyelvétől szabadulni mégse tud, holott minden megszólalása gyötrelem.
Ezért az erdők és a patakok, az ércbánya és a mészkő: a világ, amikor mások még nem érintették meg, amikor még annak is van esélye, aki most kezd körülnézni. És a beszélő kihasználja esélyét, mert megszokott szavakkal friss élményt tud közvetíteni, az olvasó együtt tud élni vele. A probléma az – és ez nem a Závadáé, hanem a mai költészeté általában –, hogy mindenre van szó, minden élményt megtapasztalt már valaki, nincsenek olyan ércbányák, amelyek még felfedezésre várnak, vagy pedig egyszerűen nem fedeztük fel őket még. A magány sem az egyén állapota, hanem a világé: mindenki egyedül van, senki nem számíthat a közösség értő figyelmére. Ugyanakkor senki nem döbben meg attól, hogy valaki magányos.
A Gondoskodás vállalja ezt az állapotot, nem tart számot senki figyelmére, nem gazsulál érte. A beszélő arról számol be, amit ő élt meg, anélkül, hogy a többiek részvétében reménykedne.
Ilyen értelemben szkeptikus – talán ebből a hozzáállásból származnak a különféle gnómák, melyeket már Csehy Zoltán is észrevett az Élet és Irodalom 2018. január 26-i számában közölt Ex librisben, ahol a Roncs szélárnyékban című kötetről írt. Szerencsére majdnem mindig csendes ellenpontokkal vagy a kontextussal elbizonytalanított tételek ezek, ritkán apodiktikusak. A beszélő egy olyan életkorról vagy életszakaszról számol be, amikor az ember hátralép, hogy jobban láthasson. A Gondoskodás beszélője jól is lát – éppen azt, ami kell neki ebben a pillanatban.
ZÁVADA PÉTER legutóbbi művei: Je suis Amphitryon; Roncs szélárnyékban; Mész.
