Takács Viktória: Betlehemi mese | Falusi Dóra ajánlója
Egy perifériára szorult hagyomány, amely hitben a kereszténységgel, kulturálisan Európával, érzelmileg pedig a családunkkal, szeretteinkkel köt össze minket. A Betlehemi mesék egy kicsit helyettünk is dolgozik, hiszen kevesen készítünk otthon betlehemet, jellemzően nem ápoljuk ezt a szokást. Pedig a jelentősége ebben az évben felértékelődik.
A pandémia miatt az idei karácsony mindenkinek más lesz az egész világon, mint korábban. Nem tudunk önfeledten készülni rá, hiszen mindenfajta tervünket keresztülhúzhatja egy-egy szerettünk lebetegedése – már ha egyáltalán lesz mód a családi összejövetelre. Épp ezért lelkileg is nehezebb ünneplőbe öltöznünk.
Így aztán Takács Viktória gyermekeknek szánt Betlehemi mese című könyve most még többet jelenthet, mint máskor. Segít visszahozni a készülődés belső örömét, megélni az egységet a töredezettségben. A közvetlen és humoros stílus pedig villámgyorsan befogadhatóvá teszi ezt az amúgy több száz éves európai tradíciót, még a legfiatalabbak számára is. A hagyományok és rajtuk keresztül a szimbólumok megismerése azonban minket, felnőtteket is kimozdíthat a mindennapokból, hogy kicsit közelebb kerüljünk az ünnephez, még ilyen rendhagyó időkben is.
A kis Bence óvodából hazafelé tartva találkozik életében először a betlehemezéssel. Nővére és barátai ugyanis a nappalijukban készülnek arra, hogy majd a szomszédokat végigjárva bemutassák, mi is történt azon az éjszakán, amikor Jézus megszületett. Mindenkinek megvan a szerepe: Mária, József, háromkirályok, angyal, pásztorok. Az állatok – elsősorban az ökör, a szamár, és a bárány – szerepeltetése sem véletlen. Helyet kaptak már a korai, 4. századi szarkofágokon is. Ahogy Ézsaiás próféta könyvében olvasható: „Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem.” A mondat jelentése, hogy az állatok hamarabb imádták Jézust, mint az emberek.
Amikor a mesében a nagyok meghallják Bence mókás bégetését a konyhában, ő is kap egy bárányjelmezt. A szerző hasonlóan könnyedén építi be a további részleteket is: hogyan öltöznek fel a szereplők, mit énekelnek, és miképp köszöntik azokat, akikhez ellátogatnak.
Az első jászol felállítása a 12. században történt egy templomban a francia Rouen városában. A szokás népszerűsítése azonban már Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik, aki még az akkori pápától is engedélyt kért (és kapott) annak érdekében, hogy 1223 karácsonyán, az olasz Greccio város mellett valahol a szabadban felállítson egy jászolt és mellé a már említett állatokat. Itt tartotta meg az éjféli szentmisét is, állítólag nagy érdeklődés kíséretében. A betlehem felállításának egyik legfontosabb célja éppen az volt, hogy a hívek áhítatának középpontjába Jézus születése és annak feltűnően szegény körülményei kerüljenek. Sokan épp ezért a mai napig a karácsonyt tartják a legfontosabb keresztény ünnepnek – ellentétben a húsvéttal, azaz a feltámadással.
A jászol vagy betlehem állításának szokása az ellenreformáció idején erősödött meg, és terjedt el egész Európában. Magyarországon a 17. század óta vannak emlékeink az – elsősorban a falvakban zajló – betlehemezésről. A felvilágosodás idején azonban már inkább a templomokból való kiszorítására törekedtek, Mária Terézia 1751-ben be is tiltotta a betlehemek felállítását. A tiltás persze végül csak a privát betlehemek divatját hozta el. Mire 1804-ben visszavonták ezt a rendelkezést, addigra a betlehem-kultusz már az egész világon elterjedt, felekezetre való tekintet nélkül.
Tehát bár jellemzően magyar népszokásként hivatkoznak rá, a betlehemezéssel jobban kötődünk az európai kultúrtörténethez, mint gondolnánk. Különbségek akadnak csupán: míg nálunk inkább a pásztorok a hírvivők, addig Németországban például a keleti bölcseken van a hangsúly. Itthon az Európai Magyar Fiatalságért Alapítvány karolta fel tevékenyen a hazai betlehemezés újbóli népszerűsítését. De még mindig kevés olyan könyvünk van, mint a Betlehemi mese, amely a maga közvetlen stílusában képes átadni a következő generációnak egy olyan hagyományt, amelynek jelentősége napjainkra – legalábbis hazánkban – eltompult.
Takács többek között a pásztorok párbeszédét is sok humorral adja át: „Közben a szobában az egyik pásztor így szólt a másikhoz: – Kelj föl, öreg! Kelj föl! – és a padlón koppantott a botjával. – Nem kell nékem tejföl! – vágta rá Dani, aki a nagyothalló pásztor szerepét kapta.” A dialógus folytatódik, és olyan jól sikerült, hogy a könyv elolvasása után nálunk mindenki pásztor akart lenni az idén, az életünkben először megrendezendő betlehemi játékban. Amelyhez – nem titok – Takács könyve hozta meg a kedvünket. Azt, hogy kinek és hogyan adjuk elő, még nem tudjuk. Pláne, hogy csak hárman vagyunk, tehát valószínűleg a macskának is muszáj lesz valamilyen szerepet vállalnia. Igazából jó mókának ígérkezik, még akkor is, ha csak interneten keresztül láthatja majd a család. A készülődés öröme és a szeretteinknek nyújtott meglepetés pedig talán egy kicsit majd kárpótolja is a sok külön töltött időt. Takács Viktória könyve mindenesetre jó útmutató lesz ehhez.
TAKÁCS VIKTÓRIA legutóbbi művei: Pünkösdi mese; Busó mese
