Kőrössi P. József: Ajuszi | Kácsor Zsolt kritikája
Ez is „víruskönyv”, azaz a koronavírus-járvány inspirálta, mint oly sok idei kötetet, ám sokkal több karanténnaplónál. A szerző Ajuszinak hívott-becézett, nyolcvanhat édesanyját halljuk beszélni magyarokról, románokról, a régi Nagyváradról, gyerekkorról, öregségről, boldogságról és boldogtalanságról. Azaz a legfontosabb dolgokról: életről és halálról.
Noran Libro, 273 oldal, 3490 Ft
Amikor Debrecenben éltem (úgy tizennégy évet) gyakran jártam át Nagyváradra, mert imádtam, imádom azt a várost, az ottani magyarokat pedig (tudom, ez különösen hangzik sokak számára) kimondottan irigyeltem, irigylem a multikulturális közeg miatt, amelyben élnek. Ez az irigyelt világ köszöntött rám Kőrössi P. József könyvéből, amelyet egyetlen szóval így tudnék leírni: szeretetteljes. Ebből a könyvből árad a fiúi szeretet, minden során átsüt az a mély ragaszkodás, ahogyan a fiú csüng az anyján, holott a fiú régen nem fiú már, Ajuszi egyszer szinte „leöregemberezi”, amikor azt mondja neki: hozzám öregedtél, eltűnt a köztünk lévő tizenkilenc év.
A könyv vázát az adja, hogy a koronavírus-járvány miatt a szerző a Nógrád megyei Márkházára (amit ő Marokházának hív) magához veszi az édesanyját. Kőrössi ekkor 67 éves, Ajuszi 86 elmúlt, s mivel össze vannak zárva, beszélgetnek. Pontosabban szólva a fiú beszélteti az anyját, illetve nem is beszélteti, hanem faggatja, mint egy nyomozó, a múltról, a gyerekkoráról, a szüleiről, arról a régi nagyváradi világról, amelyet ő még/már nem ismerhetett.
És – szerencsénkre – Ajuszi beszél, s emlékszik szinte mindenre, igaz, sok mindenre rosszul, pontatlanul, helytelenül, de éppen ebben rejlik a kötet (számomra) legfontosabb üzenete: a rossz, pontatlan, helytelen emlékek is egyenrangú emlékek az „igaziakkal”, ezáltal válnak a meg nem történt dolgok is megtörténtté, nagyon is „igazi” emlékekké, hiszen éppen az ilyen pontos-pontatlan, jó-rossz, helyes-helytelen tényekből, elmondott és elhallgatott történetekből, boldogságnak hitt boldogtalanságokból és utólag boldogtalanságnak tűnő boldogságokból áll össze mindaz, amit úgy szoktunk hívni: a mi életünk.
Nagyvárad
„Aki azt mondja, fiam, hogy boldog volt az élete, az nem mond igazat, az hazudik!” Ezt Ajuszi mondja egyik nap, de a könyvből mégis egy olyan életes, igazi emberi világ tárul elénk minden kisszerűségével és nagyszerűségével, örömével és bánatával, fényével és árnyékával, hogy a fentebb idézet mondat akár így is szólhatna: „Aki azt mondja, fiam, hogy boldogtalan volt az élete, az nem mond igazat, az hazudik!”
Ajuszi zsörtölődik, panaszkodik, zsémbel, s valahogy mégis az életöröm sugárzik belőle, zsörtölődni, panaszkodni, zsémbelni jó, méghozzá azért, mert élni jó. Persze az a sok-sok évtized, ami az egykor sudár fiatalasszonyt öregasszonnyá töpörítette, tele volt szomorúsággal, tragédiával, reménytelenségekkel és hiábavaló vágyakozásokkal, de teljes élet volt, és Kőrössi könyve ennek az életnek a teljességét adja vissza.
Milyen megható rész, amikor Ajuszi Budapesten, az ötödik kerületben egy kis ünnepség keretében megkapja a magyar állampolgárságot!
Szemernyi kétség sincsen benne afelől, nem is volt soha, hogy ő magyar, és Romániában élve is Magyarország a hazája, de a magyar állampolgárság felvétele megkoronázza a hazájához való ragaszkodását.
Kőrössi remek drámai érzékét mutatja, amikor nem sokkal később ezt az ünnepi ragyogást Ajuszinak ezzel a pár mondatával ellenpontozza: „Két személyi kártyám van, román és magyar, de a románt a határon nem merem felmutatni, azzal nem utazom. Mit tudom én, mi jutna eszükbe róla. Pedig a fejemben van, hogy egyszer azzal, de nem, nincs hozzá merszem”. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések adnak emberi mélységet ennek a könyvnek, amelynek a szeretetteljesség mellett a másik jellemzője a titokzatosság. Ajuszi mintha egy titokzatos világba engedne bepillantást, az élet olyan rétegeibe, amelyeket csak ő ismer, s amelyeket csak a saját fia tud kiszedni belőle – merthogy az egészen bizonyos, hogy idegen embernek (riporternek vagy szociológusnak) ez az asszony másként beszélne a múltról és a családjáról.
Egy idegen embernek a saját élettörténetét csak elmondaná, míg a fiát „beavatja” az életébe, amiről tudja, hogy igazából rá tartozik, az övé, hiszen a fiú valódi öröksége végtére is nem anyagiakban mérhető, az ő fiúi öröksége az anyja pontos-pontatlan, jó-rossz, helyes-helytelen tényei, elmondott és elhallgatott történetei, boldogságnak hitt boldogtalanságai és utólag boldogtalanságnak tűnő boldogságai.
Még szép, hogy mindezt meg kellett írnia, hiszen a „beavatásból” a megírás aktusa által „felmutatás” válik, a dolog profán és szakrális értelmében egyaránt.
Az Ajuszi történetei ugyanis egyszerre hordoznak magukban profanizmust és szakralitást, s éppen ez a kettősség határozza meg a könyv alaphangját és szellemiségének egészét: két ország, két kultúra, két ember és két egymásba fonódó sors bomlik ki előttünk, méghozzá két részre, azaz a karantén előtti és a karantén alatti világra osztva.
Kőrössi P. József
A kedvencem az Epilóg a mindenkori kötéltáncos javára című fejezet (ha rajtam múlt volna, a kötet címének is ezt adom), mert az Ajuszi-féle történetek után nyomozóként kutató szerző ebben éri tetten az emlékezet és a képzelőerő bűnös párosát. Ebből azt tudjuk meg, hogy az Ajuszi kisgyerekkorában Nagyváradon megcsodált egy Tosnájder nevű kötéltáncost, aki a bíróság és a megyeháza között kifeszített kötélen lépkedett végig minden nap, útközben olykor még meg is vacsorázott, Ajuszi arra is emlékszik, hogy főtt tojást evett, sőt, látta azt is, hogy egyszer ki volt oldódva a cipőfűzője. Nos, erről az Ajuszi által Tosnájdernek hívott, valójában Stroschneider nevű kötéltáncosról Kőrössi kideríti, hogy 1931-ben járt Váradon, Ajuszi pedig soha nem láthatta a saját szemével, hiszen 1934-ben született, abban az évben, amikor Stroschneider meghalt.
Hát nem gyönyörű? Ennél már csak az a szebb, hogy az író-nyomozó hiába buktatja le az emlékezet és a képzelőerő bűnös kettősét, eszébe sem jut Ajuszit meggyanúsítani hazugsággal.
Hiszen nem hazugságról van itt szó, hanem az emberi tudat csodálatos működésének bemutatásáról, pontosabban – hogy szakrális síkon maradjunk – „felmutatásáról”. Ami pedig a címben jelzett bagolytüdőt illeti, arról nem árulom el, hogy micsoda – tessék elolvasni a könyvet, s majd megtudják magától Ajuszitól. Feltéve, ha a bagolytüdő tényleg az, aminek mondja…
KŐRÖSSI P. JÓZSEF legutóbbi művei: Zsákutca két irányból; Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál
