Visky András: Kitelepítés | Demény Péter kritikája
Az 1956-os forradalom után Visky András családját – édesanyját a hét gyermekkel együtt – a Duna-delta melletti sztyeppe egyik lágerébe telepítették ki. A munkatábor hétköznapjait, a soknemzetiségű foglyok történeteit a legkisebb gyerek meséli el. A Kitelepítés próza a költészet eszközeivel, valóság az irodalom révén – az utóbbi idők egyik fontos irodalmi eseménye.
Jelenkor, 442 oldal, 4599 Ft
Ez a könyv szép. Nem problémátlanul szép – a problémátlan szépség engem nem is érdekel, mondta Visky András néhány éve egy könyvbemutatón –, hanem felemelően és megalázóan, fenségesen és gyötrelmesen, összetetten és egyszerűen szép. Mint Károlyi Csaba mondja, valóban erre készült az író egész életében, verseket éppúgy lehet idézni ennek bizonyítására, mint a Júlia – Párbeszéd a szerelemről című darabot. A lényeg azonban nem az, hogy erre készült, ez puszta filológia: a lényeg az, hogy nem hiába készült erre. A Kitelepítés valóban csodálatos lett, próza a költészet eszközeivel, valóság az irodalom révén, képszerűség, megjelenítés a szavak által.
Ez a könyv tehát jóval több annál, semhogy szépségét egy megrázó történetből merítse. Nem azért fogjuk szeretni, mert újabb borzalmakat hallunk a kommunizmusról, hanem azért, mert íróilag annyira tökéletes, miközben olyan mértékben nem hivalkodik ezzel, amennyire csak egy valódi nagy mű képes szépnek és alázatosnak lenni egyaránt. Különben a kommunizmus nem az a hívószó, amelynek hallatán mindenki káromkodni kezd; olykor egyenesen Isten hallatán káromkodik ez a mélyen keresztény család, szidják, mint a bokrot, miközben tűrnek, mert hisz Isten akarata ez, és mert nagyon szeretik egymást. Az apa fogoly (huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték), az anya és a hét gyermek kényszerlakhelyen, deportálásban, lágerben. Egyetlen reményük Isten, a szülők szerelme és Nényu, a szolgálóleány, aki velük maradt. Ez a három.
A Kitelepítés nem egy olyan fogoly műve, aki tudja az igazságot, mármint azt, hogy ő tiszta, a fogvatartói pedig aljas gazemberek.
A rendszer aljas valóban, és emberek szolgálják ki, a román irodalom remekművein, például Nicolae Steinhardt Napló a boldogságról című könyvén kívül mégsem olvastam még olyan művet, amelynek elhittem volna, hogy a fogságban boldognak lehet lenni. Ez a boldogság nem olcsó és nem jámbor („Ez nem valami ájtatos izé”, mondta az indulatba jött Ferencsik János egy szimfóniáról), hanem kiküzdött és valódi.
A fogvatartók lelövik Luput, a német juhászt, de sírva udvarolnak „Anyánknak”, akinek a neve az apáéval együtt mindig így, nagybetűvel szerepel. A Kitelepítés szépen erotikus könyv is, nem rekeszti valamilyen szemforgató vallásosságba a vágyat, ha kell, egészen elénk teszi, kitakarja. „Apánk teljes szívéből, teljes lelkéből és teste minden erejével szerette az Anyánkat, pontosan úgy, ahogyan az első parancsolat írja elő, csakhogy a törvény az Örökkévalót parancsolja ezzel a szerelemmel szeretni, márpedig Apánk előtt a szerelem első törvényéről nem Isten, hanem Anyánk sejlett fel, a törvény szigorú betűje bizony mindegyre Anyánkat juttatta Apánknak nem is az eszébe, hanem a teste minden egyes sejtjét, egészen pontosan illatos nyakát, hullámzó csípőjét és káprázatos mellét”
Nem kommunizmus-könyv, nem jámbor könyv, és nem is magyar-könyv.
„Elemente dușmănoase”, idézi Visky a rájuk égetett bélyeget, „ellenséges elemek”, és ez románul van, a román szavakat rosszul ejtő magyar gyermekeken visítva röhög az osztály. De román Balotă bölcsész is, Marino tudós is, Goma író is – ezeknek a megjelöléseknek köszönhető a Kitelepítés eposzi jellege, lásd „a leleményes Odüsszeusz” –, a határ nem a románok és a magyarok között húzódik, hanem a fogvatartók és a foglyok között, egy embertelen rendszer és az emberek között. Ezt megérteni, ehhez tényleg mély és megélt kereszténységre van szükség, és ez a család megéli azt, amiről sokan csak üres szavakat tudnak mondani.
Ezek miatt a telt szavak miatt nem képviselik a szülők a fogvatartók logikáját. Károlyi Csaba a Sorstalanságot idézi, mint amelyben szintén boldog a lágerbe vetett kamasz, de ott a gyermek olyan nevelésben részesül a szülők részéről, hogy nem is csodálkozik, amikor a lágerben szót kell fogadnia. Itt viszont a Biblia az egyetlen szó, amely az igazságot mondja, méghozzá nem a szó szerinti, hanem a metaforikus igazságot, az, amit áraszt, fontosabb, mint a betűk, ezért lehet Istenen nevetni.
A recenziók sok nevet említenek Bubertől Bonhoefferig, Esterházyt is sorolják, én azonban egyenesen úgy gondolom, hogy Visky Esterházy Péter örökségének leghitelesebb továbbvivője. „de, de, mondta Anyánk hangosan nevetve, kitárt combokkal a vizsgálóágyon, engem bizony maga a Szentlélek árnyékol be, mint Máriát, honnan tudja, doktor úr?, erre dr. Andrássy is nevetni kezdett, maga honnan tudja, asszonyom, mert én biztosan nem tudom, kérdezett vissza a doktor, az ő tudása ugyanis, mármint a dr. Andrássy nőgyógyászé, igencsak behatárolt e tárgyban, mondta dr. Andrássy, ő csak annyit tud, amennyit tudhat, semmivel sem többet, Anyánk viszont azt is tudja, amit nem tudhat, legalábbis úgy tűnik neki”.
Ilyen részletektől hemzseg a könyv: finom perspektívaváltásukkal Esterházyra emlékeztetnek, a szöveg szintjén is áramló életörömükkel pedig Hrabalra, de hát Esterházy írt is egy könyvet Hrabalról.
„Péter, te egy nagy költő vagy”, mondta volt Kovács András Ferenc többször Esterházynak, és, most már bevallhatom, nekem mindig Visky versei tetszettek a legjobban, a barakk-dramaturgiát pedig ennek a könyvnek az olvasásakor értettem meg. A humor nem a gegekben van, hanem a látásmódban, a látásmódot pedig a Biblia emeli meg, illetve alkotja már eleve. Egy ilyen gazdag életanyag aztán befolyásolja az embert, magával ragadja, nem tud szabadulni tőle. A Mennyei Jeruzsálem című fejezettől valami más kezdődik, a fogság története írói értelemben befejeződött. Nagyon szép részek vannak itt is, de egy másik könyv részei szerintem. Nélkülük kompaktabb, egységesebb, szervesebb lenne a Kitelepítés.
Visky András
Megszoktuk, hogy a remekművek súlyosak, jelentős problémákat tárnak fel, hegekre mutatnak rá. Visky András regénye hosszú idő óta az első, amely úgy beszél a borzalomról, hogy az ember érzi a boldogságot, és ez a boldogság nem valamiféle írói erőlködés eredménye. Ugyanakkor, mint már jeleztem, ez a regény nem a tiszta fogoly könyve, ilyen értelemben is hasonlít a Sorstalansághoz. Lehet tudni, hogy mi a tisztaság, de nem mi képviseljük. Vagy ha netán mi képviseljük, akkor is szeretettel, mert szeretet nélkül tisztaság sincsen.
Őszintén szólva gyanakodtam: a könyv még meg sem jelent, amikor sokan már pihegtek. Minden bizonnyal akadtak szép számmal, akik már az elolvasása előtt sikoltoztak, de ez nem számít, mert a Kitelepítés, ismétlem, gyönyörű regény, az utóbbi évek egyik irodalmi eseménye.
VISKY ANDRÁS legutóbbi művei: Nevezd csak szeretetnek; Gyáva embert szeretsz; Goblen.
