Ménes Attila: Amerre járok védtelen | Balogh Ernő kritikája
Ismerjük jól a nagyvárosok tipikus figuráját, aki köztünk bolyong árnyékként, a peremvidékek, gazos MÁV-telepek állandó lakója, és akiről úgy véljük, már nem érdemes a figyelmünkre. Mert lecsúszott, bolond, hajléktalan – se múltja, se jövője. Csak kusza emlékei és furcsa észjárása. Ménes Attila új regényének ő a főszereplője.
Jelenkor, 288 oldal, 4299 Ft
„Ögrömböz, baluna”. Finya, kárpász”, közli rezignáltan hősünk, s e kritikus helyzetekben használt halandzsanyelv igencsak pregnánsan tanúskodik az elszánt rejtőzködésről, a végletes – ilyen groteszk gesztusokban megnyilvánuló – elzárkózásról a mindennapok macerás valóságától. A regény ugyanis hol megrendítő, hol elidegenítően morbid, hol pedig valamiféle fekete humorral megjelenített leépüléstörténetet tár elénk. Méghozzá úgy, hogy itt fizikailag és mentálisan egyaránt maga az elbeszélő hanyatlik egyre mélyebbre, a narráció szüntelenül a még és a már adottságait szembesíti. „Még értő koromban” – a főhős minduntalan visszatérő fordulata ez, mely pontosan jelzi: folyamatosan szűkül azoknak a köre, akikkel valamilyen szinten képes kommunikálni.
Ez a zavar azonban – legalábbis kezdetben – igen szelektíven működik. Többnyire csak a rá kényszerített szituációkban zárul be az elméje, de a választott társaival, például a szeméttárolóban élő hajléktalannal egészen jól elboldogul. (Ez a clochard olykor kifejezetten mulatságos: „Egészségtelenül élnek az emberek…, kevés gyümölcsöt esznek”, mondja, majd kihalász a konténerből egy félig megevett almát.) A mozgása és a tájékozódó képessége viszont a szöveg tanúsága szerint egyértelműen romlik, s miközben függetleníteni igyekszik magát mindentől, végeredményben egyre kiszolgáltatottabbá válik.
A leépülés egyszersmind kivonulás is, s e két tendencia folyvást kölcsönhatásban van, dinamikájuk az ábrázolás fő mozgatója: a főhős mentálisan sérültnek tűnik ugyan, de betegségének szimptómáit, következményeit szüntelenül áthatják választott gesztusai. Elszántan építgetett ideológiájában is szorosan összefügg e kettős meghatározottság: „Az életben két fő ellenséggel kell szembenézni. Az egyik a gravitáció, a másik a muszáj. Egyiket sem lehet sem legyőzni, sem elkerülni. Ideig-óráig meg lehet feledkezni róluk, de később újult erővel törnek az emberre.” Amit persze úgy is értelmezhetünk, hogy a főhős a kiszolgáltatottság – szó szerint – minden formája ellen berzenkedik. Nem véletlenül szeretne láthatatlanná válni, azaz kiszabadulni fizikai létünk masszív korlátai közül.
Ebből eredően az elbeszélő gondolatai is kettős természetűek. Jócskán akadnak viccesen abszurd téveszméi, például hosszan meditál a tablettás borok egészségjavító hatásairól vagy az intim torna láthatatlanná tévő erejéről.
Ugyanakkor ekként adja elő egy figyelemre méltó természetbeni élményét: „Szivárványos gyíkocska bújik elő két fűszál közül. A másik irányból kis vörös róka lopakszik. A gyík után veti magát. A gyík eltűnik a susnyásban. A róka egyre csak utána. A történet vége örök titok marad számomra, a hüllő állapota tehát tipikus kvantumállapot. Schrödinger gyíkja.” Ez bizony olyan szofisztikált utalás, amelyet kapásból talán még az iskolázottabb elmék egy része sem igazán ért. Ebből is nyilvánvaló lehet: Ménes Attila narrátora az őrület egészen más típusát reprezentálja, mint például Gogol nevezetes Popriscsinje (Egy őrült naplója).
Takáts Márton festményei
A visszaemlékező részekből kiderül, hogy a főhős meglehetősen deviáns gyerek volt, szabályszegő viselkedése idővel egyre harsányabb formákat öltött. Az iskolában felfedezett matematikai zsenialitása különös módon csak idei-óráig tartott, az elbeszélés idejére ebből végképp semmi sem maradt, már a legelemibb számtani műveletek is gondot okoznak számára (miközben változatlanul otthonosan mozog Schrödinger elméletében – ki érti ezt?). Nem tudhatjuk egészen pontosan: felejtése valamilyen kórkép része-e vagy a társadalomból való tudatos exodus vonzata. A regény – érdekességének egyik forrása ez – nem szűkölködik enigmatikus fordulatokban.
A deviancia lázadó természete válik hangsúlyossá, amikor a legprózaibb köznapi kötelezettségeket kellene teljesíteni. A főhős, amennyire csak képes rá, tiltakozik a muszáj hatalma ellen: módszeresen elhárít szinte minden kötelező – az állam által előírt – feladatot, de a feltétlenül betartandó társadalmi konvenciókat is folyamatosan megszegi. Így egyre elviselhetetlenebb alakká formálja önmagát. Elviselésére mindössze egy-két hasonlóan deviáns figura képes.
A társadalmiság elvárásait egyrészt a különféle hivatalok, másrészt a magánszféra képviselői közvetítik. Szívós következetességgel törekednek arra, hogy hősünket visszavezessék a normalitás világába: legyen munkahelye, alapítson családot, egyáltalán váljék olyanná, mint a többiek.
Természetesen jót akarnak – ezzel az elbeszélő is tisztában van –, de egyszersmind annyiban eleve igazságtalanok, hogy a tágabb közösség általános mércéjével közelítenek a roppant egyedi esethez. Minden cselekedetük előfeltevése az, hogy a deviánsnak is jó, ha visszatér a normák, szabályok uralta közegbe: szeretne ő megváltozni, csak egyedül nem képes rá, ezért szorul segítségre. A regény többek között e veszedelmesen naiv hiedelem ironikus cáfolataként is értelmezhető.
Szintén csípős irónia hatja át azt a lendületes érvelést, mellyel az elbeszélő elutasítja az álláskeresés puszta gondolatát is: „Iszonyú és brutális a munka világa. (…) Munkatagadó vagyok. A munka a halál egyik kifejező ábrázata. (…) Életigenlő, munkaellenes felfogást képviselek.” Ez a szöveg akkor válik igazán mulatságossá, ha a képmutató, cinikus munkafetisiszták napjainkban is gyakran felbukkanó demagógiájával szembesítjük.
Narrátorunk tehát, amennyire csak lehet, kivonul a társadalomból. Teljes elhagyatottsága miatt lett az egyik kedvenc helye a MÁV szabadterülete, ahova rajta kívül régóta senki sem jár, a növényzet itt afféle ősvadonná burjánzott, amely végül madarak, rovarok, kóbor állatok háborítatlan paradicsomává alakult, a város szívében sajátos „lakatlan szigetté” vált. Hősünk e vad környezetben maga is szinte a vegetáció részévé transzformálódott.
A regény persze ironikus módon mutat rá a valóság kemény tényeire: a társadalomban – pláne a modern világban – nincsenek ilyen idilli spáciumok.
A MÁV szabadterületen földmérők jelennek meg, az egészet körbekerítik, munkagépek jönnek, munkások, biztonsági őrök, akik aztán hősünket brutálisan elkergetik.
Az elbeszélő egyik nagy monológja – szatirikus formában – a regény fontos sugallatát közvetíti: „Nagy igazság, hogy a bolond fontos az emberiség számára, bolondok és őrültek nélkül egy hajítófát sem ér az egész. A bolondság színes sokrétű és szükségszerű. A bolond is ugyanúgy fél, szeret és vágyakozik, mint a normális, nem ebben áll a különbség. A bolond csöndben van, és figyeli a többi embert. Ő az íz a levesben. Minden oké. Bolondnak lenni méltóságteljes magány.” A bolondság eme „dicsérete” szerintünk mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a mindig változó jelentésű normalitástól való – különböző léptékű – eltérés soha el nem távolítható része mindennapi életünknek, s ha nem válik közveszélyessé, akkor nem üldözni, megszégyeníteni, hanem – amennyire lehet – elviselni, illetve emancipálni kell.
A tolerancia a nagyon másmilyenekre is kiterjeszthető. Azokra például, akik képtelenek teljesíteni a mindennapok követelményeit, akik kétségbeesetten, elveszetten bolyonganak a munka világában, akik végképp lemaradnak, akik láthatatlanná szeretnének válni. S természetesen, valamennyire mindenkiben ott rejlik – többé-kevésbé elnyomottan – a szabályozott világból való kilépés kísértése. Végül is a maga módján bárki bolond lehet.
„Ugrás” – ez a rendszeresen ismétlődő fordulat választja el a regény jeleneteit, utána rendszerint új helyszínen vagyunk. A szerkezet így mozaikszerű részek sokaságából épül fel, az egymást követő epizódok csak igen lazán kapcsolódnak egymáshoz, a műnek nincs hagyományos cselekménye, folyamatszerűsége mindenekelőtt a főhős mentális állapotváltozásának van. A záró képsorokat követően is ott áll: „Ugrás”. De utána már ezúttal nincs semmi.
