Brünn és a kaméleon

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása | Benedek Szabolcs kritikája

Sok, talán túl sok minden is keveredik Haklik Norbert második regényében. Irodalmi, történelmi idegenvezetés Brünn izgalmas városáról, némi nyomozás egy kaméleon után, csavar a történet végén, valamint számtalan kultúrtörténeti utalás. Ám a lapokat átjáró sörhabos hangulat és a klasszikus cseh regényeket idéző alakok teszik igen emlékezetessé ezt az utazást térben és időben.

Brünn egyik terén – azért nevezzük a cseh-morva várost, Brnót hagyományos, német eredetű magyar nevén, mert a regényben és a fülszövegben is így szerepel –, már kijjebb a történelmi városmagtól, de azért még viszonylag közel hozzá, áll egy lószobor. Az a nevezetessége (és ezt a helyiek előszeretettel mutogatják az odalátogatóknak), hogy ha az ember beáll a hasa alá, és fölfelé néz, akkor a ló feje abból az irányból olyan formát ölt, mintha egy ágaskodó nemiszervet látnánk a fejünk fölött.

Túl azon, hogy már egészen kevés sör után is jót lehet röhögni ezen, a jelenés egyedi módon testesíti meg Brünn sajátos atmoszféráját. A város mintha – minden történelmi jelentőségével egyetemben – évszázadok óta folyamatosan nyelvet öltene a világra. Ennek hasonlóan látványos jeleként az egyik középkori templom falán az ülepét felfedő ördögfigura pompázik, amely a másik felekezet templomának irányába mutat.

És hát annak is van némi szatirikus jelentéstartalma, hogy Brünn szívében, a cseh elnevezés szerinti Špilberk, németesen viszont Spielbergként ismert, azaz Játékhegy nevű dombon állt a császári Ausztria egyik leghírhedtebb börtöne (más honfitársainkkal együtt Kazinczy is raboskodott itt). A kapucinusok kriptájában mumifikálódott tetemek között pedig ott van a Jókai által is megírt Trenk Ferenc, a hírhedt botrányhős, aki lopott és csalt, mégsem lehet rá haragudni. Valamint egy apáca, aki tetszhalott mivoltából magához térve lerágta a koporsóban a kezét. A múlt tragikus fordulatai mellett, vagy talán pont azokat ellensúlyozandó, Brünnt a cseh (és a morva) néplélektől amúgy sem távol eső, kedélyesen ironikus hangulat lengi át. Amin persze sokat lendítenek a soha ki nem ürülő sörös korsók is.

Haklik Norbert új regényéből elég sok mindent megtudhatunk a városról. Nemcsak az egyik főhős lakik ott, hanem maga a szerző is. Haklik szépírói pályája az ezredforduló környékén indult, mégpedig elég emlékezetesen. Ennek fényében akár meglepetésnek is tűnhet az a viszonylag hosszú szünet, amely a legutóbbi regénye (Big székely só, 2006) és a legutóbbi novelláskötete (Tom Hanks a vizek felett, 2017) között tartott. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy a regény után és a novelláskötet előtt Hakliknak megjelent egy értekező munkája is Kabdebó Tamás egyik művéről. Persze nem a könyvek mennyisége és a kiadások között eltelt idő teszi (vagy szünteti meg) az írót. Jelen esetben is ennek a ténynek csupán a tekintetben lehet jelentősége, hogy a szerző időközben Brünnbe költözött, ott vállalt állást, és azóta is ott él. Csakúgy, mint mostani, második regényének egyik főszereplője. Aki nem mellesleg ugyancsak egy ígéretesen induló írói pályán fékezett le, amikor Morvaország földjére lépett.

A párhuzam tehát szerző és egyik főszereplője között akár kínálhatná is magát. Szakadjunk el azonban a megfeleltetések kényszeres keresésétől, és koncentráljunk a fikcióra. Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy az egyik főszereplő: a Mona Lisa elrablása lapjain két, az irodalom világába visszatérni készülő, vagy legalábbis abban újra erőteljesen buzgólkodni kívánó és sok minden másban is rokonléleknek számító figurával találkozhatunk. Mintha egyazon személyt látnánk duplikálva. (Kérdés, melyik az eredeti és melyik az alteregója.)

A regény cselekményét egyes szám első személyben elbeszélő Kerekes Milán az utóbbi években ugyancsak keveset publikált, ráadásul családi tragédia is sújtotta: meghalt az apósa. (Aki egyébként szép kort ért meg, és mind Milántól, mind a lányától, Emesétől, a főhős feleségétől föltehetően két generáció választja el, lévén ’56 után börtönben ült. Vagyis Emese kései gyermek lehetett.) Mindezek tetejébe a házaspár viszonyának addig ragyogóan kék egét is felhők lepik el. (Ne értsék félre, ez nem stílusparódia akart lenni.) A csőstül érkező bajok közepette érkezik a váratlan meghívás a régen látott baráttól, Szapáry Tibortól, aki korábban ugyancsak ígéretes írói ténykedést mondhatott a magáénak, és Kerekessel az egyik közös szórakozásuk a történetbartertezés volt. Aminek nagyjából az a lényege, hogy az egyikük által elkezdett sztorit a másik fejezte be.

A meghívás Brünnbe szól, éspedig azért, hogy a két hajdani cimbora föleleveníthesse a barterezés hagyományait. Ezen felül is kapóra jön a dolog: a haláleset nyomán és az ugyancsak irodalmár após hagyatékának szortírozása közepette Emese és Milán között feszültségek keletkeznek, utóbbi pedig úgy gondolja, talán jobb is, ha hagyja, amíg a felesége bebútorozza a lelkét az apja halála utáni világra (ez a metafora kétszer is szerepel a regényben), ő addig majd Brünnben hesszel a régi haverral. És megpróbálkoznak az irodalomba való visszatéréssel is. Rögtön bele is kezdenek a legújabb történetbarterbe. Nem mellesleg bejárják a várost, elmerülnek annak éjszakai életében, és mindenféle kalandokba bonyolódnak Szapárynak a Mona Lisa névre hallgató – már ha valóban hallgató – kaméleonja miatt, amelyet egyébként Szapáry kényszeresen magával visz a kocsmákba is.

Haklik prózájának eleddig elsősorban a történetek kitalálása és szövése volt a fő erőssége, amelyhez egy jellegzetesen barokkos, képekkel érzékletesen telepakolt nyelvezet társult. Utóbbival leszámolni látszott a legutóbbi novelláskötetében, mint ahogy ebben a regényben is blikkfangok és cicoma nélküli, letisztult mondatokkal találkozhatunk. A történetszövés azonban ezúttal becsapós. Mintha az író föl akarná csigázni a fantáziánkat azzal, hogy megvillantja, milyen történetlehetőségek lapulnak a tarsolyában, kipakolja sorra mindegyiket, aztán tovább is lép a következőre. Egymás mellé helyezett regényszálakat, elbeszéléskezdeményeket látunk tehát, amelyek, akár a párhuzamos egyenesek, látszólag valahol a végtelenben találkoznak. Miközben tudjuk, hogy ez optikai csalódás csupán.

A fő csapásirányt a kaméleon elrablása és megtalálása jelentheti, ez viszont inkább ürügyet ad arra, hogy a két figura mellett bandukolva bejárjuk Brünnt, megismerjük annak nemcsak fontosabb, de apróbb zugait is, közben vedeljük a sört, és belekóstoljunk a helyi ínyencségekbe. A könyvnek ez a vonulata fölér egy kultúrtörténeti eszmefuttatással és példatárral is Morvaország múltját és jelenét illetően. Kerekes és Szapáry közben a történetbarterezés szabályai szerint fölváltva írja a regényfejezeteket.

Egy olyan regényét, amely a hódoltság idején játszódik, aztán történelmi krimi lesz belőle, amelyben az események középpontjába a Szent Korona kerül.

Ezt megelőzően nem mellesleg azt is megtudhatjuk, hogy honnét eredhet a „faramuci” kifejezés. Helyesebben miféle évszázados játék áll mögötte. Haklik ezen a ponton is megvillantja a régebbi műveit is jellemző pajzánul groteszk humort. Aztán az elveszett vagy elrabolt Mona Lisa utáni nyomozás közepette megismerkedünk egy volt futballistával, aki 1975-ben fölrúgta Nyilasit (valószínűleg csak az öltözőben, mert magán a meccsen nem játszott), illetve egy bizonyos Zsófi nénivel, akinek a hőseink fülei hallatára elbeszélt élettörténete már önmagában kész regény. És itt van még a néhai após sztorija, aki Nagy Imréék kivégzésének másnapján nem volt rest A walesi bárdokat föladni a nebulóinak. Azon mondjuk elmerengtem egy kicsit, hogy 1958. június 17-én volt-e még tanítás, vagy már megkezdődött a nyári szünet.

Az események hömpölygése során a két főszereplő rendre tanúbizonyosságot ad széles körű irodalmi és történelmi műveltségéről. Olyan, csak mostanság előtérbe kerülő dolgok is elhangzanak a regényben, mint például a második világháború utáni antiszemita pogromok. De érdekesnek tűnik az a feltevés is, miszerint ha Trianon nem történt volna meg, kicsi korunktól fogva abban a tudatban nőttünk volna föl, hogy körülöttünk, a közvetlen szomszédságunkban a miénktől eltérő nemzetiségű és gondolkodású emberek élnek. „Talán természetesebbnek vennénk – teszi föl a vélelmezéssel fölérő kérdést Tibor –, hogy nem feltétlenül kell mindenki másnak mindenről ugyanazt gondolnia, amit mi?”

A végére azért nagyjából minden a helyére kerül. Milán a tervezettnél hamarabb visszatér az őt minden korábbi vitájuk ellenére epedve hazaváró Emeséhez, közben elhatározza, hogy újra írni fog. Csakúgy, mint Tibor, akivel – illetve az újrakezdett irodalmi pályafutással – kapcsolatban még egy csattanót is kapunk. Ezen a ponton az is földereng, hogy talán mégsem egészen optikai illúzió az, ha a párhuzamosok valahol a messzeségben mégiscsak képesek találkozni. Nagyjából úgy zajlik le és ér véget tehát minden, ahogyan annak egy regényben kell.

Az olvasó zavara azonban lassan múlik. Végtére is van itt egy jó kis irodalmi-történelmi bédekker Brünnről, benne némi nyomozással, némi csavarral és talán egy kevésbé magától értetődő megfejtéssel a végén, valamint számtalan kultúrtörténeti utalás. Na és tele van hamisítatlan csehországi figurákkal (még akkor is, ha morvák).

Azt hiszem, hogy valahol a hangulatában lehet a leginkább megragadni Haklik Norbert új regényének lényegét. Nem a nyelv és nem is a kétségkívül biztos kézzel fölskiccelt, ugyanakkor javarészt az ötletek és vázlatok szintjén maradt (tetszés szerint tovább barterezhető) történetdarabok viszik el a hátukon a dolgokat. Hanem az a fíling, amelytől valóban úgy érezzük, mintha Brünn macskaköves középkori utcáin lépdelnénk a templomok faláról ránk vicsorgó vízköpők alatt, a forró nappalok után már hűvössé váló éjszakákban. És az alakok miatt lesz emlékezetes, akik mintha valamelyik, a hašeki hagyományokat továbbörökítő cseh regény lapjairól, vagy egy szatirikusan realista cseh film kockáiról lépnének elénk.

HAKLIK NORBERT legutóbbi művei: A Tallin-Zágráb-Bukarest tengely; Tom Hanks a vizek felett; Egy Duna-regény anatómiája.