Jeffrey Moussaieff Masson: Elvesztett társaink | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ki nem szarja le? – így reagált az egyik barátja felesége, amikor az amerikai szerző elárulta, hogy az állatok érzelmi életéről ír könyvet. Tudom, hogy sokan nálunk is hasonlóképpen reagálnának erre, pedig a mostani munka még ennél is fontosabb érzelmeket tárgyal: hogyan gyászoljuk meg a háziállatainkat, és mit tehetünk, amikor kedvenceink élete a végéhez közeledik. Mert talán a halál pillanata az, ami elmos minden különbséget ember és állat között.
Sosem tudtam erről igazán beszélni. Talán más kutyabarát között szóvá tehettem volna, de az ilyesmivel nagyon ritkán hozakodik elő az ember. Aki pedig soha nem tartott családtagként háziállatot (az udvaron láncra vert kutya nem játszik), annak pedig végképp gyalázatosnak, netán érzéketlennek hatottak volna a szavaim. Mármint az, hogy én legalább úgy megsirattam a 17 évig velem élő kutyámat, mint az apámat. Vagy fordítva.
Bár hozzá kell tennem rögtön, nem nagyon hiszek a fájdalmak, a veszteség érzetének összemérhetőségében. Lehet, hogy pusztán az illendőség, vagy a belém nevelt keresztény értékrend mondatja azt velem, hogy az apám elvesztése iránti döbbenet nagyobb volt. Igazság szerint mindkettő ugyanúgy letaglózott: olyasvalaki ment el, aki (a cikkben, ahogy Masson könyvében is ezt a vonatkozó névmást használjuk, ezzel is kihangsúlyozva azt, hogy a társunkról van szó) hosszú ideig meghatározta az életem. Más kérdés, hogy apám is ugyanúgy megkönnyezte az első kutyánkat, aki velük maradt, miután én kirepültem a családi fészekből.
A korábban pszichoanalízissel, majd az állatok érzelmi életének kutatásával foglalkozó Jeffrey Moussaieff Masson könyve pont erről a kényes témáról szól. „Nincs jobb módja a különböző élőlények egymás közötti megértésének, mint a halál pillanata. Hirtelen megértünk valamit, és úgy tűnik, ők is.” Elég csak ilyenkor belenézni egy állat szemében, hogy tudjuk, mennyire igaz ez a megállapítás. Masson műve nem csupán abban segít, hogy mit tehetünk ezekben a pillanatokban, hanem abban is, hogy elfogadjuk és magunkévá tegyük végre azt a mentalitást, amely az emberiséget is kihúzhatja a csávából. Azt, hogy nem vagyunk a teremtés koronái, és bizony a bolygón élő állatok megértése, elfogadása és élete van olyan fontos, mint a miénk.
Aki kutyát, macskát, madarat vagy bármilyen más állatot fogad be a családjába és valóban komolyan is gondolja, az a nagy egymásra találás pillanataiban még nem is sejti, hogy pár év múlva milyen fájdalommal kell majd szembenéznie. A kutyák átlagosan 12-15 évet élnek (a nagyobb testűek gazdái fel kell készüljenek arra, hogy a közös utazás csak 7-9 évig tart), a macskák kicsivel többet. Vagyis igen nagy biztonsággal túl fogjuk élni őket. Az Elvesztett társaink abban próbál segíteni, hogy mi lehet hasznos akkor, amikor a kedvenceink élete a végéhez közeledik. Külön fejezetben beszél a kutyák és a macskák haláláról, és külön a vadállatok meggyászolásáról, valamint arról az embert próbáló pillanatról, amikor egy gyereknek kell feldolgoznia a háziállat elvesztését.
Férfiasan bevallom, nem mindig bírtam ki könnyek nélkül. E tekintetben benne ragadtam a gyerekkoromban, semmi sem tudott jobban megviselni, mint egy kutya/állat pusztulása a képernyőn vagy a vásznon. (A párhuzam nem véletlen, hiszen Masson is minden pillanatot megragad arra, hogy emlékeztessen vagy figyelmeztessen rá: a négylábúak olyanok nekünk, mintha a gyerekeink lennének. Sőt: önzetlen, kritika nélküli feltétlen szeretetükben néha le is pipálják az embert.) Így mi sem természetesebb, hogy most sem bírtam meghatódottság nélkül végignézni azt a pillanatot, amivel Masson is indít.
A nyolcvanéves zoológus, Jan van Hoof meglátogatja az 59 éves Mamát, a csimpánzot. Már negyven éve ismerik egymást, de egy ideje nem találkoztak. Mama napjai meg vannak számlálva, összekuporodva, csöndben haldoklik, már nem fogad el sem ételt, sem italt a gondozóitól, ám amikor belép hozzá a régi barátja/társa, és felismeri… Érdemes megnézni: minden szónál élesebben cáfolja azt a még pár évtizede is elfogadott tévhitet, hogy az állatok nem képesek az emberéhez fogható érzelmekre. És néha még a halálukkal is képesek megmenteni az életünket. E tekintetben igencsak szívszorító annak az alkohollal és droggal élő nőnek a története, aki egy nap a saját kutyáját ütötte el. Mint mondja, ez volt élete fordulópontja: az eset után kitisztult, és soha nem esett vissza. Ha nehézségbe ütközött, elég volt felidéznie az elütött kutya szemét, amelyben az a kérdés bujkált: miért?
Azt is be kell vallanom, hogy notórius húsevőként (plusz tojás, plusz tej) most gondolkodtam el először igazán, hogy mivel is jár mindez. Az Együk meg a barátainkat? című fejezet számai (és megállapításai) egyszerűen felfoghatatlanok: világszerte minden egyes nap hárommilliárd (!) állatot ölnek le a húsukért (a halakkal együtt).
Az Egyesült Államokban naponta 25 millió állatot vágnak le a farmokon.
Még ha nem is értek mindenben egyet a vegán szerzővel, az mégiscsak elgondolkodtató, hogy pusztán az étrendünk megváltoztatásával, vagyis azzal, hogy nem veszünk részt ebben a fájdalmas és igen pazarló folyamatban, évente 198 állatnak kegyelmezünk meg (a PETA nevű amerikai állatvédő szervezet számolta ki).
Nem használnék nagy szavakat, de a nyolcvanéves Masson könyve sokat tehet azért, hogy a kissé szkeptikus olvasó is elfogadja: nem vagyunk egyedüli fajok a földön. Ennek minden szeretetével, fájdalmával és felelősségével együtt.
JEFFREY MOUSSAIEFF MASSON legutóbbi művei: Miért sír az elefánt?; Mit éreznek az állatok?
