Ungváry Krisztián: Utak a senkiföldjén | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az 1945-ös budai kitörés mint hadművelet öngyilkos és értelmetlen vállalkozás volt, írja Ungváry Krisztián legújabb könyvében. De akkor miért kell vele ilyen részletesen foglalkozni? S vajon miért nehéz konszenzust találni a megítélésében? Az Utak a senkiföldjén nem csupán összefoglalja a pár napos hadi eseménnyel kapcsolatos tudásunkat, de a visszaemlékezések közlésével, egyenesen a pokol közepére visz. És a kínzó válaszok közelébe.
„A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát, / összegyűlt mindegyikük, 40 ezer szoldát, / Jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan / 45 vad telén, kezdődjék már a roham”, énekli Cseh Tamás a Széna tér című dalában. Már első hallásra súlyosnak tűnt, nem olyannak, amilyet az ember a zuhany alatt énekelne. Nem akar igazságot tenni, nem keres bűnöseket, ahogy hősöket sem, azokról az ezrekről beszél, akiket itt ért utol az értelmetlen halál. Ám nem csupán emiatt szomorú ez a dal. Ma már az is benne van, hogy hosszú évtizedekkel az események után ez az egyetlen „minden szempontból méltó megemlékezés” Budapest ostromának névtelen áldozataira, ahogy azt Ungváry Krisztián írta a 102 napot feldolgozó könyvének nyolcadik javított és bővített kiadásában.
A dal félreérthetetlenül utal a város védőinek február 11-ei kitörésére, amely „a második világháború tragédiáihoz tartozik”. Bár a megfogalmazás azt sugallja, mintha e tekintetben konszenzus lenne, holott ez messze nincs így. A kitörés nem csupán ma is foglalkoztatja a közvéleményt (sőt, egyre inkább), de igen széles skálán mozog annak megítélése is. A „becsület napjának” megtartásától, amely heroizálja a részvevőket egészen addig a vélekedésig ível a kínálat, hogy egyáltalán nincs itt semmi ünneplésre méltó, hiszen a megszállók estek csapdába, és érte utol őket a megérdemelt végzet.
Ráadásul sokan úgy gondolják, hogy a konszenzus hiánya leginkább annak tudható be, hogy nincs elég hitelt érdemlő forrás a kitöréssel kapcsolatban, vagyis a történészek is jobbára sötétben tapogatóznak. Holott, figyelmeztet erre Ungváry, a második világháború hazai történései közül ez a leggazdagabban dokumentált eseménysorozat. Az ostrom kapcsán született visszaemlékezések terjedelmének jelentős része foglalkozik ezzel a pár nappal, talán azért is, mert „a kitörés borzalmai annyira mélyen ivódtak be a túlélők tudatába, hogy elnyomták az egyéb háborús élményeiket”. Ennek fényében különösen meglepő, hogy az első tanulmány csak 1994-ben jelent meg, szintén Ungváry tollából. A fáziskésést csak részben magyarázza, hogy a kommunista rendszerben fel sem merülhetett, hogy a pártállam szempontjait félretéve bárki is tudományos szempontokból közelítsen a kényes témához.
Ma már semmilyen retorziótól nem kell tartani, így egyre több kutatót vonz a téma, miközben – állapítja meg Ungváry – Budapest ostroma, bár beletartozik a második világégés öt legvéresebb városostromai közé, „alig van jelen a nemzetközi tudományos élet horizontján”. Ezért is különösen jelentős, hogy a történész külön kötetet szentelt a 102 nap leginkább megosztó eseményének, hogy összefoglalja mindazt, amit tudunk a témáról. (Sőt még többet is, hiszen nagy vonalakban áttekinti a második világháború nagyobb kitöréseit vagy kísérleteit, és beszél a „magát harcolva visszaküzdő katonáról”, akire külön kifejezést alkottak a német katonai terminológiában. Arra, hogy ez miért nem történt meg az angol nyelvben, a háború végjátéka ad magyarázatot: az angol–amerikai csapatok számára a jelenség egyszerűen nem volt ismerős.)
A tanulmányok mellett a kitöréssel kapcsolatos visszaemlékezések is helyet kaptak, amelyek a személyesség okán átütő erővel elevenítik fel a harc pillanatait.
Ezen tanúságtételek közlésére azért is van szükség, indokolta döntését Ungváry, mert manapság a közbeszéd hajlamos elszakadni a történelmi tényektől. Ő maga viszont nem rejti véka alá a véleményét: „A kitörés mint hadművelet öngyilkos és értelmetlen vállalkozás volt”. Ezt a számok is visszaigazolják: a kitörők vesztesége 22 ezer főt tett ki (ha csak a német csapatok adataival kalkulálunk, a magyar veszteséggel nem), szemben a hétszáz átjutottal meg azzal a pár ezerrel szemben, akik elbújtak a városban. A kitörők túlnyomó többségét agyonlőtték (nem volt ritka az elfogott katonák tömeges kivégzése) vagy halálra verték.
De vajon miért is kér ilyen részletes elemzést egy ilyen „marginális jelentőségű, teljesen értelmetlen katonai tragédia”, ahogy azt maga a szerző is minősíti? A válasz nem olyan nehéz. Egyrészt figyelmet érdemel az az „elképesztő belső kohéziós erő”, amely a gyakran már sebesülten induló, a tervszerű vezetéstől már az első órákban megfosztott katonákat jellemezte, melynek segítségével végül el tudták érni a Zsámbéki-medence szélét, és még azt követően sem bomlott fel a fegyelem! Mint ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy bár az ostrom és a kitörés halottainak túlnyomó többsége német egyenruhát viselt, de nem Németországban született. A magyarországi németekről van szó, akik messze nem önként vállalta ezt a sorsot, hanem kényszerből húzták fel az SS-egyenruhát a magyar és német állam megállapodása alapján. Ebben a történetben tehát az ő sorsuk (vagy sorstalanságuk) is benne van, és ez is a „magyar történelem része, és a rájuk történő emlékezés is magyar felelősség”. Nehéz ezzel vitatkozni.
Ungvárynak a „becsület napját” ünneplőkhöz is van egy-két szava. Bár mint mondja, a „kitörésben való részvételnek elsősorban nem elvont ideológia okai voltak”, egy pillanatig sem szabad feledni, hogy például a Waffen-SS tisztjei messze nem voltak ugyanolyan katonák, mint bárki más.
A náci rendszer kiszolgálóiról, a náci szellem képviselőiről beszélünk, akik nem ritkán háborús bűncselekményekben vettek részt (a Wehrmacht-tisztek esetében ennek még a gyanúja sem merült fel).
Arról nem is beszélve, hogy minden egyes nap, amely meghosszabbította a háborút és feltartotta a szovjet csapatokat, egyúttal a nyilas terrort is meghosszabbította. Vagyis „minden egyes nap, amivel a keleti fronton a háború elhúzódott, magyar állampolgárok százai pusztultak el szörnyű körülmények között”. A kitörés megítélésébe tehát ez is vastagon belejátszik.
A felelősségről, a túlélés ösztönéről és stratégiáiról, az emlékezés értelméről, az igazság sokszínűségéről és az áldozatokról beszél Ungváry új könyve, amely a tavalyi év legfontosabb történelmi könyveit összesítő listánkra is felkerült. Nem véletlenül: minden lehetséges adattal és ténnyel, különféle megközelítéssel látja el az olvasóját, hogy legalább ő ne tévedjen el a senki földjén. Készen kapott értelmezések helyett ő maga próbálja megérteni a történelemben rejlő és máig érvényes tanulságokat. Az érthetőket és az érthetetleneket egyaránt.
UNGVÁRY KRISZTIÁN legutóbbi művei: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége. 1920–1944; Hősök? A budapesti csata német katonai elitje; A szembenézés hiánya.
