Bukástól bukásig

Szilasi László: Tavaszi hadjárat | Kácsor Zsolt kritikája

Nehogy félreértse a címet az olvasó, nem Szilasi László bukott el ebben a két kisregényt több szálon összefűző könyvében, hanem az elbeszélések idejének fesztávja az, ami a nagy nemzeti kudarcok kereteit kiadja. A levert Rákóczi-szabadságharctól jutunk el az ugyancsak elveszített 1848–49-es szabadságharcig, miközben megfogalmazódik bennünk a gyanú: Magyarországon csak a szerelmi csaták nyerhetők – azok is csak ideiglenesen.

Rögtön az elején őszintén be kell vallanom, hogy Szilasi Lászlótól csak az első két regényét olvastam (Szentek hárfája, 2010; A harmadik híd, 2014). Mindkettőt nagyon szerettem, írtam is róluk, de az azóta megjelent könyveire (Amíg másokkal voltunk, 2016; Luther kutyái, 2018; Kései házasság, 2020) még nem jutott időm. Ezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert ha az utóbbi három kötetében már feltűnnek ennek a mostani, új könyvének kísérleti előzményei formai és tartalmi értelemben, akkor sajnos én azokról lemaradtam.

Mindenesetre az első két regényéhez képest a Tavaszi hadjárat engem egy új íróval ismertetett meg, ugyanis érzésem szerint sem a Szentek hárfája, sem A harmadik híd nem előlegezte meg ezt a mostani két kisregényt. Mintha Szilasi szándékosan, tudatosan azt az írói döntést hozta volna meg, hogy nem akar azonos hangon, azonos regiszterben szólni, hanem igyekszik gyökeresen mást csinálni az eddigiekhez képest.

A formai és tartalmi értelemben való kísérletezést az imént nem véletlenül említettem, hiszen úgy éreztem, hogy a Tavaszi hadjárat sikere végső soron azon áll vagy bukik, hogy az író képes-e új, szokatlan, érdekes, innovatív prózai felépítményt kreálni egy olyan irodalmi-történeti anyagból, amely lényegében egy hagyományos történelmi regény fundamentuma. Másrészt képes lesz-e mindvégig feszesen kitartani azt az időbeli, a 18. század elejétől a 19. század végéig kihúzott elbeszélői sodronykötelet, amire történeteit és alakjait felfűzte? Harmadrészt sikerül-e minden erőltetettség nélkül megjelenítenie egy-egy „nagy” történelmi kort a „kisemberek” élete felől, pontosabban szólva a nagy, nemzeti háborúk dúlása közepette élesen rá tud-e „zoomolni” a hőseivé választott „kisemberek” szerelmi ügyeire, harcaira, csatáira?

Hogy a felvetéseimet azonnal meg is válaszoljam: úgy érzem, hogy az első, Ostorod címet viselő kisregényben Szilasi – hogy stílusos legyek – csupán kisebb jelentőségű „csatákat” vesztett a „hadjárat” során, ám a második, A Koppantyú lovagjai című kisregény megírásáért folytatott „küzdelmet” bravúrosan megnyerte.

Az Ostorod főhőse Szakmári Ádám és Szakmári Ágota, akik a Rákóczival Rodostóba érkező bujdosók leszármazottainak utolsó élő tagjai. Ebből következően az identitásuk meglehetősen kevert: származásuk, neveltetésük és kultúrájuk révén törökök, görögök, örmények, zsidók. S habár – ahogyan a kisregény egyik legszebb mondata megfogalmazza – „vissza akarnak tanulni a magyarságba”, ez nem nagyon sikerül nekik, akármennyire is magyaros gúnyát öltenek magukra Rodostóból Magyarországra kerülve. Majdnem azt írtam, hogy Rodostóból Magyarországra „visszakerülve”, csak hát ez nem lett volna igaz: csak a dédapáik, nagyapáik nemzedéke járt magyar földön, ők maguk már a száműzetésben születtek.

Ádámot a múlttal (mármint a magyarságával és az identitásával) Horváth István, Mikes Kelemen és Béri Balogh Ádám fűzi össze. Az állítólag százhúsz évesen meghalt Horváth (aki még harcolt Rákóczi seregében) a kisfiút Mikes Kelemen leveleiből tanítgatja a magyar nyelvre, így válik a 19. században született Ádám számára a 18. század eleje szinte eleven valósággá. Béri Balogh pedig amiatt izgatja a se magyar, se török Ádámot, mert a keresztnevük azonos, ráadásul eltűnődik rajta, hogy az ütközetben halálos sebet kapott, de keresztény szerzetesek által felgyógyított kuruc brigadéros vajon mivel is foglalkozott az egy éven át tartó lábadozása alatt. Olvasott talán?

Szakmári Ádám amúgy érzékeny és intelligens fiúcska: feltűnik neki, hogy Mikes Kelemen fiktív leveleiben szó sem esik szerelemről, így amikor másolatot készít a zágoni kamarás leveleiről, belecsempész egy Zsuzsi nevű leányt, akivel Mikes úr az interpoláció révén szerelembe esik.

Szakmári Ádám a Zsuzsi nevű leányt a saját szerelme, Szakmári Ágota alakjáról mintázza, Mikes epekedő sóhajai tehát igazából Ádám szerelmi vallomásai Ágotához. Csakhogy Ágota egy nap nyomtalanul eltűnik Rodostóból, Ádám pedig felkerekedik, hogy megkeresse – ebből az utazásból kerekedik ki aztán előttünk a 19. század első felének Magyarországa, méghozzá olyannyira plasztikusan, hogy még a hős Wesselényi báró is feltűnik benne egy különösen jól sikerült ágyjelenetben.

Szilasi izgalmas kettősségekre játszik rá: miközben az olvasót bevezeti Ágota és Ádám ágyába, ahol a szerelmespár egy-egy üzekedés után jóízűen elalszik, körülöttük éppen a nagy nemzeti ébredés zajlik. A magyar nemzet tehát nemhogy nem szunnyad, de éppen most ébredezik, hogy aztán talpra ugorjék – miközben a főszereplők leginkább az ágyba szeretnének beleugrani. Izgalmas szembeállítás az is, hogy míg Ádám és Ágota voltaképpen az első emberpárt szimbolizálja a paradicsomban, körülöttük a világ lassan véres pokollá változik. Arról a kettősségről nem is beszélve, ami a kisregény egyik legfontosabb vezérfonala: miközben Ádám és Ágota éppen azon igyekeznek, hogy magyarságukba visszataláljanak, a magyar közeg számára ők ugyanolyan idegenek maradnak, mint amilyen hazátlan száműzötteknek számítottak Rodostóban, ahol születtek.

S hogy miért mondtam azt, hogy az író helyenként „csatát” vesztett? Azért, mert azt éreztem (talán rosszul és indokolatlanul, tehát fenntartom magamnak a tévedés jogát), hogy az Ostorod című kisregényt Szilasi voltaképpen egy Ostorod című monumentális nagyregény helyett írta meg. A felhalmozott anyag ugyanis bőséges és gazdag, a felvetett identitásproblémák izgalmasak, gondolatébresztők egy nagyregényhez – ennek tudatában tehát hiányérzetem támadt.

Mennyivel szívesebben olvastam volna egy magyar nagyregényt, amely átfogja a 18-19. századot! Ebben az anyag- és gondolatbőségben, amit a kisregény felvonultat, ez a lehetőség benne volt. Emiatt egyes jelenetek kidolgozottsága számomra vázlatszerűnek tűnik, ez az oka annak is, hogy bizonyos alakok indokolatlanul túltengenek: a Béri Balogh Ádám életéről szóló beszámoló túl soknak tűnik, az 1838-as pesti árvíz leírása pedig túl kevésnek.

Ilyenfajta hiányérzetem nem támadt a kötet második felében található, A Koppantyú lovagjai című kisregény olvasásakor, amely részint remekbe szabott jellemrajz négy különleges emberről, részint pedig bravúros korrajz a 19. század második felének Magyarországáról. A kisregény négy főszereplője a horvát Bányai-Lebstück Mária (néha Károly), az elmagyarosodott török felmenőkkel rendelkező, de német iskolázottságú Uzémer Márton mérnök, a színmagyar Tarpai Ábel kubikos, valamint az angol Teasdale Márta.

Mindannyian egy-egy fejezetet kaptak, de mivel a négy sors keresztbe-kasul szövi egymást, valamennyi fejezetben feltűnnek mind a négyen, ami nagyon ötletes megoldásokra ad lehetőséget Szilasi számára.

Egy kevés adalék Bányai-Lebstück Máriáról (néha Károlyról) itt, egy kevés adalék Uzémer Mártonról amott, és a kisregény végére az olvasó szeme előtt a négy különálló világból összeáll egy közös világ. (Sőt, még az Ostorodból is bekerült egy szinte szó szerint átvett bekezdés.)

Kiemelendők a kisregény néprajzi, műszaki és gasztronómiai betétei, amelyek mindig a kellő időben rántanak vissza minket a „rögvalóságba”, ha túlságosan elszaladna velünk a képzeletünk. Részletes leírást kapunk az alföldi kubikos társadalom mindennapjairól és technikai eszközeiről, kicsit beletanulunk az utászkodásba, és még kiváló receptekkel is gazdagodunk. Ami pedig azt illeti, hogy az a bizonyos közös világ, amely oly sokféle sorsból áll össze, Szilasinál végül is milyen, hát arról csak ennyit: a reményben ne reménykedjünk, hepiend itt nincs.

Nem elég, hogy elvesztettük a Rákóczi-féle szabadságharcot és leverték a ’48-as forradalmunkat, de még Uzémer Márton is hajléktalan lesz, Tarpai Ábel pedig elmebeteg. Ez a magyar sors, kedves olvasó, bukástól bukásig bukunk, de néha legalább van kivel üzekedni és olykor van mit enni, mondja a hősein keresztül Szilasi. Ha jól értem, nincs remény. Micsoda szerencse, hogy olvasnivalónk még akad.

SZILASI LÁSZLÓ legutóbbi művei: Kései házasság; Luther kutyái; Amíg másokkal voltunk.