A. Camus – M. Casarès: Főleg szeress | Demény Péter ajánlója
A huszonegy éves, spanyol származású színésznő, Maria Casarès és a feltörekvő, harmincadik évét taposó Camus 1944-ben esnek szerelembe, s csakhamar szeretőkké válnak. Ám az élet gyakran elszólítja őket egymástól, így inkább szavakban tartják a kapcsolatot: másfél évtized alatt közel ezer levelet váltanak. A szenvedélyes, megejtő szerelem és Camus titkosabb magánéletének dokumentuma ez a páratlan és monumentális könyv.
Minden házasságon kívüli szerelemnek sajátos görbéje van. A kalandvágyó ember szomjasan, reszketve veti bele magát, az az érzése, ilyennel még nem találkozott, hazatérve százszor is elátkozza a szerencséjét, hogy lehetett ilyen vak, gondolja magáról. Aztán kopni kezd a szenvedély, a hazugságok és a lelkifurdalás elkoptatja, és az ember visszatér a feleségéhez vagy elválik. Vannak azonban olyan házasságon kívüli szerelmek, amelyek egy életen át tartanak. A magyar irodalomban talán Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrinc viszonya a leghíresebb, Hollywoodban a Katherine Hepburn és Spencer Tracy közötti. És ilyen az is, amelynek dokumentumait a Főleg szeress című könyvben gyűjtötték össze.
Albert Camus és Maria Casarès 1944 és 1959 közötti levelezését tartom a kezemben. Az ezerkétszáznál is több oldalt számláló könyv egy megejtő szerelem története. A nő spanyol származású színésznő, a férfi francia író. Picasso A telibe viszonzott vágyakozás című színdarabjának felolvasásán ismerkednek meg, és „tizenkét éven át »egymás számára tökéletesen áttetszően«, a legteljesebb szolidaritásban, szenvedélyes szerelemben élnek, igaz, gyakran egymástól távol, de a maga teljességében élve meg együtt minden egyes napot, minden egyes órát, olyan igazságok között, melyek elviseléséhez csak kevesek elég erősek” – írja a jól érzékelhetően és teljesen érthetően elfogult Catherine Camus.
Az író lányának mégis igaza van, hiszen mire a könyv végére érünk, valóban kiderül, hogy ez két kivételes ember, aki kivételes kapcsolatban élt egymással.
Félszavakból is értik egymást, és ez nem csupán a szerelem nyelvét illetően van így, hanem a kultúra nyelvének tekintetében is. Az őket egymáshoz fűző szenvedélynek egyik hajtóereje az lehetett, hogy mindketten műveltek voltak, és mindketten a művészetben akarták megmutatni magukat – és ebből származhattak a konfliktusok is. Amikor megismerkedtek, Camus külön élt a feleségétől a francia megszállás miatt. Csakhogy ez nem tartott örökké, és az író soha nem hagyta el a feleségét.
Ebben a kontextusban különösen hangozhatott egy ilyen mondat: „Ma reggel telefonon beszéltem az ifjú Sellersszel (rokonszenves).” (679. levél) Catherine Sellers szintén színésznő volt, szintén Camus szeretője lett. A következő lábjegyzetben találkozunk Patricia Blake-kel, akinek ugyancsak viszonya volt az íróval. És hogy Maria Casarès is keresi a hosszan tartó, biztos szenvedélyt, arra az előszónak egy erősen kétértelmű mondata is utal: „együtt játszik Michel Bouquet-val, Gérard Philipe-pel, Marcel Herrand-dal, Serge Reggianival, Jean Vilarral – és szereti őket.”
Két erős egyéniség, két híres ember, aki marcangolja és tépi egymást. „közben féltékeny vagyok, amilyen hülyén csak féltékeny lehet az ember. Olvasom a leveleidet, és minden egyes férfinévre kiszárad a szám” (13. levél). Ez még a kapcsolat elején van, 1944. július 7-én, de később sem lehetett másként, erre mindössze egyetlen példa: „Édes szerelmem! / Csak röviden írok, hogy beszámoljak lelki gyötrelmemről. F-et (Francine, Camus felesége) aggasztó állapotban találtam. Akut neuraszténia, szorongás és rögeszmék. Ha még lehetne, lemondanám az egyiptomi utat, hogy magam ápoljam. De már túl késő, és nemigen tudom, hogyan tehetném” (591. levél).
De persze a szerelem más szempontból is a földön játszódik. „Sajnálom, hogy megfosztalak a Franciaország–Svájc futballmeccstől, de Briquet nagyon jól közvetít, és a találkozásunk miatt hallgathatnád a rádióban”, írja Maria a szerelmének. Vagy az is jópofa, amikor a jegyzet tudósít, hogy a Maria küldte képeslapon „bernáthegyi kutyakölykök” láthatók „az Hospice du Grand St. Bernard-ban” (618. levél). Ugyanezt, mármint az apróságok fontosságát bizonyítja a virágcsokrokhoz mellékelt kártyák szövege („Viselje ez az év a te arcodat! A.”) és a Tréfás levélfogalmazványok Maria nevében, aki „lakhatást keres az Atlanti-óceán partján”, mint a szerkesztő megjegyzéséből megtudjuk: „Uram! / Néha álmodom a lángok közepette, ahol élek, lévén a színművészet máglya, amit a színész maga gyújt meg, hogy elégjen rajta minden este, és ehhez tegye még hozzá, hogy júliusban Párizs maga is perzselő, amikor a lélek is parázsba és hamuba burkolózik… szóval egy szabályokat és korlátokat nem ismerő helyről álmodom, ahol végre kihunyhat az emésztő tűz. Ehhez sok víz kell…” (1194. oldal) Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a két ember minden pillanatban egymás közelében élt.
„Hát jó. Ez az utolsó levelem” (865. levél). Amikor ezt írta, Camus bizonyára nem úgy gondolta, hogy az életében is az utolsó lesz.
Bár az amerikai író, William Styron szerint a depressziójának engedett, amikor az ámokfutóként vezető Michel Gallimard kocsijába ült, magyarán szándékosan játszott az öngyilkossággal. A Látható sötétség írója természetesen saját szorongásának fényében „olvassa” a Camus-ét, másrészt ez, ha magyarázat, akkor sem konkrét bizonyíték, el kell hát fogadnunk, hogy Camus baleset áldozata lett, és azt remélte, hogy az utazás végén találkozik a kedvesével. (Halála körülményeivel és a szovjet titkosszolgálat lehetséges szerepével nemrég az olasz író, Giovanni Catelli is foglalkozott. Itt olvashat róla bővebben.) A Főleg szeress tehát több szempontból is tragikus történetet tár fel: egy sebzett, nagy szerelmet, amely sohasem válhatott megnyugvássá (igaz, talán ezért őrződött meg a szenvedélye), és egy olyan életet, amely a szó szoros értelmében tragikusan végződött.
A Jelenkor kiadó heroikus munkát végzett. Kamocsay Ildikó fordítása éppoly színvonalas, mint Pacskovszky Zsolt és Király Katalin szerkesztői munkája, Török Tünde szöveggondozása. Nádor Zsófia felelős szerkesztői folyamata sem lehetett egyszerű, hiszen minden ilyen esetben rengeteg egyeztetésre és visszanézésre kerül sor, főleg, ha az anyag vaskossága miatt két szakembert kérnek fel lektornak, mint itt Királyt és Pacskovszkyt.
A levelezésből a nagy író egyik magánélete tárul fel: a titkosabb, a sötétebb és a dolgok természete szerint a szenvedélyesebb. Ismertük a megjelenítő Camus-t, aki szereplőket, helyzeteket és gondolatokat egyaránt képes volt megmutatni, s akinek A pestis című regényét az utóbbi két évben még tán az irodalom iránt kevésbé érdeklődők is forgatták. De nem ismertük ezt a szerelmes kamaszt, aki itt van, ezekben a levelekben. Dereng nekem egy megjegyzés Simone de Beauvoir emlékirataiból, amely arról szól, hogy egy mulatságon sokan úgy tesznek, mintha táncolnának, Camus viszont remekül táncol valóban, és ez a tollrajz már jelzett valamit abból, amit itt olvashatunk. De tényleg csak jelzett: aki az egész kamaszt akarja, és egy másikat is, aki legalább olyan áthevült, az feltétlenül olvassa el ezt a hatalmas válogatást.
