Székely Gábor: Elszakadás és visszafordulás | Miklós Gábor kritikája

Milyen volt az élet egy magyar zsidó családban az ötvenes évektől kezdve? Hogyan ápolták hagyományaikat, miképp tudtak érvényesülni? Székely Gábor közgazdász és jogász, Budapest 1989 utáni főpolgármester-helyettese saját és családja életén keresztül mesél a hatvanas és hetvenes évek magyarországi mindennapjairól, de a titkosszolgálat, a disszidálások és a rendszerváltás színfalai mögé is bepillanthatunk, miközben a valláshoz való visszafordulás stációi tárulnak fel.

Magvető, 286 oldal, 5499 Ft

Szeretek memoárokat olvasni. Érdekelnek azok a visszaemlékezések, amikor nagy idők nagy tanúja beszél a vele megtörtént eseményekről, családfáról, gyermekkorról, felnövekedésről, meg persze a nagy időkről, amiket ő is formált, s a történelemről, amely persze nélküle más pályára fordult volna. Ami lehet jó, de rossz is. De a „nagy tanú” memoárjánál még jobban szeretem olvasni az „átlagember” visszaemlékezéseit, mert szerintem a világot csak alulnézetből lehet megismerni, a lent lévők tapasztalatai érvényesek. Különösen érdekes, amikor olyan ír visszaemlékezést, aki középen állt. A történelmet a többséghez hasonlóan csak elszenvedi, de egyszer csak úgy alakul, hogy bele is szólhat a dolgok alakulásába.

Többségünk soha nem ragad tollat, tasztatúrát, hogy leírja a történetét. Ritkán bírja rá magát arra, hogy elmondja az életét, összefoglalja azt, amit tud az őseiről, milyen körülmények között nőtt fel, szerzett szakmát és társat, alapított családot, nevelt gyereket. Nagyszülőket néha az készteti erre, hogy az unokáknak adjanak valami támpontot. Mert az unoka néha érdeklődik a nagyszülő történelembe vesző ifjúkorának világa után. Könyvtárak, levéltárak is őriznek kéziratos visszaemlékezéseket, kiadatlan memoárokat, nagy néha ezek eljutnak a nyilvánossághoz is. Vannak, akiknek eltökélt szándéka, hogy emlékei könyvvé legyenek. Több vállalkozás létezik, ahol megszerkesztik és kiadják az ilyen memoárokat. Olyan cégről is tudok, amely arra vállalkozik, hogy az emlékezővel hosszú interjút készít, majd ezt könyvvé formálja a tágabb család számára.

Hegedűs Gyula utcai zsinagóga, Budapest, 1960 (FOTÓ: Fortepan, Bauer Sándor)

Székely Gábor memoárját a Magvető adta ki a Tények és tanúk sorozat részeként Elszakadás és visszafordulás címmel, amely cím a zsidósághoz való viszonyára utal. Vallásos, hagyományőrző családba született Egerben, majd a zsidóságból kilépett, idősödve pedig visszatért hozzá. Olvastam egy nyilatkozatát a visszaemlékezőnek, ebben elmondta, hogy diszlexiás, ez pedig erősen befolyásolta a tanulmányait és az egész életét. Emiatt, mint mondta, nem is lett volna képes az emlékeit írásba foglalni. Így aztán szóban emlékezett, hangfelvételt készített, ezt pedig segítői írták le és szerkesztették meg. Elmondja, amit elődjeiről, szüleiről, nagyszüleiről tud, majd folytatja a maga életével, házasságaival, karrierjével, politikai és más kalandjaival. Polgári élet.

Az, hogy a szöveg eredetileg élő beszéd, meghatározza a könyv stílusát. Egyfajta gördülékeny könnyedséget ad, olyan érzése lehet az olvasónak, hogy maga a szerző mesél neki, miközben magának is magyarázza a sztorit, vissza-visszatér korábbi esetekhez, személyekhez. A mesélő jellegből adódóan vannak ismétlések, de ez inkább előnyére válik a kötetnek.

Az a mód, ahogy Székely elmeséli a 20. századi vidéki magyar zsidó sorsot, a vallásosság és az asszimiláció együttélését, a pusztulást és a túlélést, úgy érzem fogyaszthatóbb a mai fiatalabb olvasóknak, mint a hasonló témával foglalkozó tényirodalom vagy szépírások többsége.

A családi körülményeken keresztül ábrázolt történelem érthetőbb akkor is, amikor a Rákosi-kor és a Kádár-éra éveit ismerteti, vagy arról beszél, hogy az ő környezetében 1956 októbere miért késztetett sokakat arra, hogy külföldre meneküljenek.

„Nem volt rendszerkonform.”

A könyv ugyan a Székely-családról szól, de ezen a privát módon jobban érthetővé válik a magyar zsidók 1945 utáni élete. Az itt maradás és a távozás választásai, az antiszemitizmus makacs túlélése a magyar világban. Egerben a háború után egy ideig a bujkálásból előlépő és a hazatérő megmaradtak folytatták a vallásos életet, amely nagyon korlátozottan ugyan, de létezett a továbbiakban is. A zsidó vallás által előírt étkezési szokások és a szombat betartásának kötelezettsége nem volt rendszerkonform. Az elbeszélőt tizenhárom évesen a bár micvó szertartással fogadta be a megcsappant közösség, de az élete ezután már az iskola, az úttörő élet, a KISZ körül forgott, a vallás körülötte elapadt.

A szülők feltehetően úgy vélekedtek, hogy az államszocialista rendszer örökké tart, és nem akarták a gyerekük további életét a vallás szigorú és elkülönítő szabályaival korlátozni. Kiderül, hogy a család képes volt polgári életet élni a Kádár-korban is, megfelelő lakáskörülményeik és jövedelmük volt, s amikor az elbeszélő Budapestre ment, hogy a közgazdásznak tanuljon, albérletet szereztek neki és havi 1800 forint zsebpénzt kapott. Ez egy jó diplomás kezdő fizetés volt akkor. A Székely-szülők ugyanis, amikor nyugdíjba mentek a hatvanas évek végén, házuk egyik főutcára nyíló szobácskájában trafik-bazárt nyitottak. Egy ilyen bolt, ahol mindenféle műanyag holmit, játékot, divatcikket árultak, aranybánya volt. A leendő közgazdász megtapasztalhatta a létező szocializmus párhuzamos gazdaságának működését – ő volt az árubeszerző.

Székely Gábor (FOTÓ: Horvát Éva)

Mivel Székely kortársam, számomra különösen érdekes a felnőtté válásának korszaka és élményei. Jól idézi fel az akkori világot annak korlátaival, csekély szabadságaival, a pártállam mindennapjait, benne a túlélő régi világgal. (Megerősítette azt a korábbi meggyőződésemet, hogy a magyar társadalom korszakváltása a mindennapi kultúrában nem ’45-ben vagy ’56-ban következett be, hanem valamikor a hatvanas évek végén. Akkor tűntek el ugyanis végképp a háztartási alkalmazottak, a fiatal férfiak már nem viseltek kalapot, a nők pedig felhagytak a nyárikesztyű-viseléssel.) Az, hogy Székely ír az egyetemisták, a fiatal felnőttek életéről és mindennapjairól, egyben arról is szól, hogy a rezsimben a diktatúra elemei mennyire jól megfértek a korrupcióval. Sok szabály volt, de mindegyikhez volt egy megoldás, egy jó ötlet. Okosban.

Diploma után fiatal házasként tanácsi munkát vállalt, így azonnal lakáshoz jutott. Nagy volt a lakásínség. Ugyan felépült a Kádár-korban egymillió lakás, amelynek köszönhetően milliók ismerkedhettek meg a fürdőszobával és a központi fűtéssel, de sokak számára ez csak vágyálom maradt. Generációk éltek együtt, a jogszabályok pedig akadályozták a saját otthonteremtést. Nemzedékünkben mindenkinek van trükkös lakástörténete, első autósztorija, némelyeknek telefonkiutalás és útlevélszerzés históriája is. Ezekről Székely is beszél, aki párton kívüliként komoly tanácsi karriert futott be a hetvenes években.

A Kádár-rendszer utolsó felvonása 1982-ben kezdődött. A gazdaság sok okból az összeomlás szélén állt, az adósságokat alig tudta a kormány törleszteni.

Kétségbeesett lépést tettek: beléptek a Nemzetközi Valutaalapba, amely kisegítette a magyar kormányt, cserébe viszont takarékossági intézkedéseket kellett hoznia, árakat emelt és szabad utat engedett a vállalkozásoknak, amelyeket korábban még, a hetvenes években a szovjetek és a hazai konzervatívok nyomására visszafogtak. Idősebbek még emlékeznek a cégeken belüli és azokon kívüli minicégek létrejöttére: gazdasági munkaközösségek, vállalati géemkák, kisszövetkezetek alakultak. Akik a fő munkájuk mellett ilyenben is részt vettek, azok egy kicsivel több jövedelemhez jutottak. A piac jól fogadta őket.

Sok az identitáskérdés

Székely a tanácsi világból átigazolt ebbe a kezdődő kiskapitalizmusba, minek köszönhetően egyre jobban keresett, majd elkezdett társadalmi kezdeményezésekhez is kötődni és azokat anyagilag támogatni. Ilyen szervezet volt például a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, vagy a későbbi Lauder Javne Iskolát szervező alapítvány. A gyakorlatias és dinamikus közgazdász közel került a későbbi SZDSZ-t létrehozó liberális, ellenzéki közeghez is. Ez alapozta meg karrierjét a következő két évtizedre, amikor is a párt fontos embere lett Demszky Gábor mellett, valamint több fontos funkciót is betöltött, például a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatójaként.

Székely Gábor önéletrajzi kötetében tehetős és társadalmilag elkötelezett polgárként mutatja be magát, aki szívesen támogat és szervez, adja nevét ügyekhez. Többek között művészeket segít azzal, hogy egy lakásgalériát tart fenn, ahol barátaival – akik közül nem mind zsidók – a héber Bibliával ismerkednek. Székely számára fontos ez a visszafordulás, a Tóra-tanulmányozás felélesztése.

A memoárkötet másik fontos témája a magyar és zsidó identitás, a kultúrzsidó, cionista zsidó, vallásos zsidó, vagy épp nemzsidó-zsidó sokszor érintett kérdésköre. Sok a bizonytalanság ezek kapcsán és sokan keresnek iránymutatást.

Mivel ez minimum több tízezer embert, családtagjaikkal és barátaikkal együtt még többeket érintő kérdés, nem lehet elintézni azzal, hogy egy szubkultúra ügye. Székely Gábor elbeszélése a maga családi és személyes történeteivel másoknak is fogódzót kínálhat.

Igen érdekfeszítően és újságírói profizmussal mutatja be az ex-indexes Dezső András könyve a kokain magyarországi történetét. Szinte egy szuszra végig lehet olvasni, de a második olvasatra sem kopik el. Ám ha valaki politikusok vagy celebek szaftos lebuktatására vágyna, akkor azt ne itt keresse.

A leleplezés olcsó és bulváros csábításának nem enged Dezső András. A téma kényessége miatt a spekuláció, de még a triviálisabb következtetések levonása is az olvasóra marad. Ez utóbbiból néhányat azért érdemes egy ilyen értékelésben is számba venni.

A Magyar kóla oldalain mintha egy Rejtő-regény fantasztikus figurái elevenednének meg. Itt van a húszas évek Kokós Lexije, a vendéglátós Bello, az igazi Trebitschre hajazó Hargitay, az orgazdaként induló Hurka, Öreg Laci bácsi, Óbudai Árpi és a 2000-es években a celebeknek terítő „Jenő” a legendás Subarujával. Ám Dezső túllép az önmagukban is szórakoztató történetek elmesélésén, és rajtuk keresztül a kokainkereskedelem bonyolult társadalmi és gazdasági összefüggéseire világít rá.

A téma természetesen hatalmas, és nem mindenre marad elég hely. Azt, hogy mekkora nagy biznisz a kokain, már önmagában is nehéz felfogni.

A könyvben mindössze fél bekezdésnyire korlátozódik a banán és a kokain kapcsolatának tárgyalása. „Európában tonnaszámra mozognak ilyen szállítmányok, a rendőrség ezeknek csak a töredékét deríti fel” – ér véget a szűkszavú összefoglaló. A kézirat befejezése utáni, júniusi hír – így Dezső már nem is említheti – épp egy magyarországi címre szánt, azonban Rotterdamban elfogott banánszállítmányról szólt, amelyben két tonna kokaint rejtettek el. A fogás becsült utcai értéke elképesztő: mintegy 51 milliárd forint. Ez már nemzetközi szinten is igen kiemelkedő mennyiség. A pár száz kilós banán-kokain árukapcsolásos lebukások viszonylag rendszeresek a világ kikötőiben. Gigásziak ezek a számok, beszéljünk róluk akár forintban, akár euróban. Ennél sokkal kisebb összegek is kényelmes befolyást és védettséget képesek garantálni. Ne is lepődjünk meg, ha erről a fogásról és a további nyomázásról se fogunk hallani többet a továbbiakban.

Érdemes megemlíteni, hogy a világ banánfogyasztása 110 millió tonna (évi 15 kilogramm fejenként), ebből pedig az exportra szánt banán értéke 25 milliárd dollár. Na, és hogyan áll ehhez képest a „mindössze” kétezer tonnás össztermelést magáénak tudható kokain? Az utcai értékét bizony jóval többre, 110 milliárd dollárra becsülik. Érték szempontjából tehát a banán, mondhatni, tényleg csak csatolt áru a Dél-Amerika és Európa közötti hajóútvonalon.

Dezső egyik Tamara nevű forrása, aki volt kolumbiai közvetítőként nyilatkozik, néha túl vagánynak tűnik. Érződik rajta, hogy élvezi a „szakértői” szerepet, és kicsit lazán mesél a kolumbiai helyzetről. De amikor határozottan állítja, hogy „a kolumbiaiaknak […] megvannak a saját, beépített embereik. Mindenhol a világon” – akkor bizony hajlamos vagyok hinni neki.

A szerző jó érzékkel választotta ki a többi interjúalanyát is. Akad köztük futár, rendőr, ügyvéd, díler („végponti elosztó”) és már leállt vagy még függő fogyasztó is. Ezeknek az embereknek a többsége – érthető okokból – csak név nélkül vállalta a beszélgetést. Az újságíró maximálisan tiszteletben tartotta a még így is nem kis kockázattal járó szerepeltetésüket, a szavahihetőségüket sem kommenteli. Az olvasó azonban jóízűen felnevethet magában, amikor arra a kérdésre, hogy: „El tudja képzelni, hogy kikerülhet a piacra a rendőrségtől [lefoglalt] áru?”, azt feleli a rendőrből lett ügyvéd: „Nem tudom elképzelni.” Egy általam fellelt forrás szerint (IndexMundi) a magyar rendőrség az iráni és az olasz között helyezkedik el korrupció szempontjából. Európában pedig minden felmérés szerint sereghajtónak számítunk. Értem én, hogy az említett ügyvédet – aki történetesen a nevét is adta az interjúhoz – vagy a nevének felvállalása kényszerítette ilyen nevetséges kijelentésre, vagy marad a másik verzió: a fantáziája volt igen szegényes. Talán jobb lett volna, ha ő is név nélkül nyilatkozik, de legalább őszintébben.

A híresebb, lebukott magyar kokainbárókat külön-külön is bemutatja a könyv.

Több megszólaló is igyekszik érzékeltetni – amit az olvasók egyébként is érezhetnek –, hogy az elosztóhálózat minden szintjén akadnak olyanok, akik speciális védelmet élveznek valamilyen okból. Mások meg időben kiszállnak és legális üzletekbe fektetik a hasznukat. A könyv nem mondja ki, inkább csak a sorok között lebegteti, hogy a jelenlegi – gyakran szelektíven alkalmazott – jogszabályok, amelyek a köznépi fogyasztást kriminalizálják, valójában szükséges feltételei a továbbra is virágzó illegális drogkereskedelemnek.

A könyvnek formailag két drámai haláleset ad keretet, amelyek egyértelmű állásfoglalások a kokain dicsőítése ellen. Az első még az 1920-as években kezdődött kokainhasználat első nagy port kavaró botránya lett. Báró Kövess Jenő halálának ugyanis a kokain mellett feltételezhetően szadomazo vonatkozása is volt. A sokkal mondénabb zárótörténet pedig fájdalmas realitással illusztrálja a kokain mai, hétköznapi pusztítását egy magyar vidéki kisvárosban. A két esetet az is összeköti, hogy mindkét eset bírói felmentéssel végződött, még a laikusok számára kellően terhelőnek tűnő bizonyítékok ellenére is. Itt inkább a nagy – bár nem meglepő – konklúzió az, hogy szinte sosem kifizetődő beismerő vallomást tenni.

Ezt látszik igazolni a rendőri védelem vélelmében a társait önként feladó, Yugovich álnevű vajdasági magyar maffiózó esete is. Nem hiába nyomatékosítja a korábban már említett magyar ügyvéd, hogy az USA-ban ugyan régóta általános a vádalku fogalma, ám az alkalmazása még gyerekcipőben jár Magyarországon. Nemcsak az ígért inkognitót nem kapta meg Yugovich, de később a hozzátartozóit is kizárták a tanúvédelmi programból. Végül a magyar rendőrség csak a strasbourgi bíróság döntése nyomán változtatta meg a döntését.

Dezső nemcsak a saját kutatásaiból és interjúiból indul ki, helyenként történészeket is idéz. A szocializmus évei alatt a kábítószerek erősen visszaszorultak, helyüket inkább az alkohol és a nyugtató kombinációja váltotta fel. A könyvben is említett 1966-os kokainlopás az Alkaloida Vegyészeti Gyárból jól mutatja, hogy a probléma valószínűleg mindig is jelen volt, de a téma akkori tabujellege megnehezítette a tényfeltáró kutatást. A kor egyik meglepő, hazai droggal kapcsolatos, állami szintű üzletelését csak nemrég fedezte fel a történész Orbán-Schwarzkopf Balázs, a szerző az ő kutatási eredményeit is ismerteti.

Ezek szerint a magyar katonai titkosszolgálat komoly kábítószercsempészetben lehetett érdekelt a hetvenes évek végén. Az egyik akkori legmenőbb, „combnyitónak” is becézett parti- és szexdrog a Quaalude volt az USA-ban, ennek másik neve a metakvalon. Ezt a szert a magyar gyógyszeripar nagy mennyiségben gyártotta legális exportra, de a jelek szerint ennek többszöröse jutott ki Svájcon keresztül illegális áruként. Érdekes belegondolni abba, hogy a legendás KISS tagjai, vagy a nemrég nemi erőszakért elítélt Bill Cosby is magyar gyártmányú drogra bulizhatott akkoriban.

A könyv kevés hiányossága közé tartozik a magyar drogkereskedelemben tevékenykedő külföldiek – vietnámiak, nigériaiak, albánok – világának életszerű bemutatása. Bár egy egész fejezet próbálja taglalni mindezt, a nyelvi és kulturális különbözőségek miatt itt hiányoznak a háttérinterjúk. Valószínűleg a rendőrség is ezen okok miatt talál nehezebben fogást rajtuk.

Így a magyar olvasó se kerül sokkal közelebb a külföldi bandák szerepének és motivációinak megértéséhez.

Akár botrányos történeteket szeretnénk olvasni kemény bűnözőkről, akár mélyebben szeretnénk megérteni egy mára már elharapózott társadalmi jelenséget és annak hátterét, a Magyar kóla mindkét esetben megállja a helyét. Ugyanakkor kiindulási pontként is szolgálhat az érdeklődők, szociológusok és törvényhozók számára. A kokain persze csak a drogjéghegy csúcsa, az elit szórakozása, és nem a legnagyobb probléma hazánkban. Ahogy az epilógusban Dezső András is megjegyzi, itthon a sokkal olcsóbb és reménytelenül nehezen szabályozható szintetikus szerek jelentenek inkább veszélyt a többségre. A drogkereskedelem logikája és működése azonban valószínűleg kérlelhetetlen hasonlóságokat mutat.

DEZSŐ ANDRÁS korábbi műve: Maffiózók mackónadrágban

Vajon lehet-e jó író az, akit nem nyomaszt semmiféle trauma vagy fájdalom? És csak a szomorú vers lehet szép? Valóban antiszociálisak azok, akik sokat olvasnak? Az évek óta praktizáló pszichológus és irodalomterapeuta gördülékeny könyvében többek között erre a kérdésekre is választ keres. Persze néhány állításával – gyakorló olvasóként és alkotóként – könnyű vitába szállni, de lehet, hogy épp ettől válik igazán elevenné a pszichológiát is népszerűsítő mű.

Bevezetésként engedtessék meg pár személyes élmény. A címben szereplő kérdést például egy régi ismerősöm tette föl évekkel ezelőtt, egy váratlan találkozás alkalmával, amikor néhány udvarias mondatot váltottunk arról, hogy milyen rég nem futottunk össze, és hogy ezen idő alatt mennyi minden történt – külön-külön – velünk. A beszélgetés során egy pillanatra megtorpant, összeráncolta a homlokát, mintha eszébe jutott volna valami, majd hirtelen megkérdezte: „Írogatsz még?” Amire én a kérdés hangsúlya hallatán némiképp elbizonytalanodva, de azt válaszoltam, hogy: „Igen”. Az ismerősöm ekkor megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Azt hittem, már kinőttél ebből”. Ezt követően váltottunk még néhány üresen kongó mondatot, majd elköszöntünk egymástól.

A másik élmény apámmal esett meg, aki egy vidéki író-olvasó találkozó alkalmával odalépett az idősebb, híres szerzőhöz, és miután megkérte, hogy írjon pár sort az eléje tolt könyvbe, hozzátette, hogy egyébként az ő fia is írogat. Az idősebb, híres író dedikálás előtt fölemelte a tollát, és közölte, hogy a kijelentés téves. Olyan ugyanis nincs, hogy valaki írogat.

Az ember vagy ír, vagy nem. Mosogatni lehet, írogatni nem. Az a kérdés már csak bennem merült föl, hogy vajon olvasgatni lehet-e vagy sem.

Azt meg már egy hajdani tanárom jegyezte meg, látván kamaszkori depressziómat és mélabúmat – és aki nem mellesleg azt is tudta, hogy este, zseblámpával a takaró alatt, nemcsak olvasok, hanem úgymond írogatok is mindenféle dolgokat –, hogy miközben belesüppedek a világfájdalomba, tartsam szem előtt, hogy minél magasabbra csap a szenvedés lángja, annál jobban lobog az alkotásé is. És ezt akár vigasznak vagy útmutatásnak is fölfoghatom. Ergo akkor fogok jókat és mélyeket írni, ha közben kellően megmártózom a valós vagy vélt szenvedés bugyraiban.

Utóbbi kérdés, egész pontosan olyan formában, hogy „lehet-e író, aki jól van” (ehhez kapcsolódva pedig, hogy csak a szomorú vers lehet-e szép), Jakobovits Kitti első könyvében is előkerül. A válaszhoz olvassuk el ezt a gördülékenyen megírt, olvasmányos művet, amelynek szerzője évek óta praktizáló pszichológus és irodalomterapeuta. Most megjelent munkája azonban nemcsak az irodalomterápia fogalmait, múltját, felhasználási területeit és kérdéseit járja körül, hanem kitér az irodalompszichológiára is.

A kettő közötti különbség elég jól megfogható és kitapintható: az irodalomterápia esetében az irodalom kerül terápiás közegbe, azaz a terápia a tárgy és az irodalom az eszköz, az irodalompszichológia viszont az irodalmat vizsgálja pszichológusszemmel, ott az irodalom a tárgy és a pszichológia az eszköz. Azt meg már a recenzens teszi hozzá, hogy a két halmaznak metszetei is vannak, például az említett két kérdés találkozása, azazhogy lehet-e elég mélyeket, valódikat és úgymond ütőseket írni bizonyos traumák nélkül, illetve a művek csak akkor használhatók-e terápiás céllal, ha maguk is bizonyos traumákról szólnak vagy traumák jegyében íródtak.

Jakobovits Kitti könyve érezhetően elsősorban nem a szakmának és a kollégáknak szól, hanem az általában vett – avagy valamelyest szűkítve a kört: az olvasni és irodalmat szerető – közönségnek.

Itt azonban álljunk meg egy szóra. Miközben a szerző forrásvizsgálatokra is támaszkodva elmondja, hogy a történeteknek és a történetmesélésnek mindig is fontos szerepe volt – ez az olyan, a hétköznapi életet leíró köznyelvi kifejezésekből is kiderül, mint hogy „új fejezetet nyitok”, „száz szónak is egy a vége”, „regénybe illő” és így tovább –, illetve, hogy az írás egyik fontos célja a világ és a körülöttünk folyó dolgok megértése, arra igazából nem tér ki, mit is kell tekintenünk terápiás szempontból irodalomnak. Helyesebben evidenciaként érzékelteti – és erre utalnak a példaszövegek is –, hogy irodalom az, amit némi leegyszerűsítéssel és elitizmussal általában magasirodalomnak, pontatlanabbul pedig szépirodalomnak szoktunk nevezni.

Közben kiemel két külön, sajátos zsánerekkel leírható műfajt. Az egyik a krimi (amit, és ez tényleg csupán zárójeles megjegyzés, lehet magasirodalmi eszközökkel is művelni, de lehet belőle lektűr is), amelynek népszerűségéhez ugyancsak tudunk pszichológiai magyarázatokat és okokat találni, mind az egyes olvasókat tekintve, mind általános szempontok felől nézve. A másik a slam poetry, amit új műfajnak tartunk, miközben a gyökerei az archaikus időkbe nyúlnak vissza, és speciális befogadási csatornákat nyit meg alkotó és olvasó, azaz hallgató között.

Az Irodalomterápia című kötet tehát afféle népszerűsítő pszichológiai munka, amely nagyobb közönségnek szól. A fentieken kívül olyan, a közérdeklődésre méltán számot tartható kérdéseket is körbejár, mint például hogyan is állunk a könyvmolyság közhelyes jellemzőinek valódiságával, és hogy valóban antiszociálisak-e azok az emberek, akik sokat olvasnak, illetve ez tényleg gyakran afféle kényszerű pótcselekvést jelent-e, a valódi élmények és tapasztalatok megszerzése helyett. (Annak idején magam is megkaptam, hogy míg én a könyveimmel voltam elfoglalva, addig mások nyakig merültek az élet sűrűjébe, és valódi tapasztalatokat szereztek az olvasmányélmények helyett.)

A szerző arról is szót ejt, hogy milyen az irodalomterapeuta viszonya az olvasáshoz, egyáltalán kiből lehet irodalomterapeuta – értelemszerűen abból, aki szeret olvasni, és tudja, mit hol kell keresni a könyvespolcon.

Továbbá arról, hogy a terápiás céllal születő műveknek mennyire és milyen mélységben kell esztétikai értékekkel bírniuk, illetve, hogy mennyiben más az anyanyelvünkön és az idegen nyelveken írott szövegek befogadása és pszichológiai értelemben vett hatásossága. Meg hogy például miben rejlik a művészi tehetség, és mennyiben kapcsolódhat ez bizonyos magatartásformákhoz, illetve, hogy terápiás célzattal – akár írás, akár olvasás szempontjából – van-e különbség próza és vers között.

És mindezeken felül számtalan más dolog is előkerül. A recenzens például gyakorló alkotóként bizonyos pontokon vitába szállna a szerzővel. Például ott, amikor azt állítja, hogy „ha úgy próbálunk megalkotni egy szöveget, hogy tudatosan a minél nagyobb hatás elérésére figyelünk, azzal föltételezhetően épp az ellenkezőjét érjük el, és inkább elveszítünk a terápiás rétegekből, nem pedig hozzáteszünk azokhoz”. Nos, itt a „föltételezhetően” szót valóban fontos hangsúlyozni, ugyanis ne feledjük, hogy az irodalomnak eszköztára és -rendszere van, amelynek pont az a célja, hogy azt a bizonyos hatást fölerősítsük, fokozzuk vagy nyilvánvalóvá tegyük. Azaz amikor egy szöveg ütős, annak lehet egyrészt az az oka, hogy ösztönösen annak született – de lehet az is, hogy a szerzője tudatosan, az irodalmi eszközök (nem mellesleg mesterségbeli tudást jelző) használatával szándékosan formálta ilyenné.

Hasonlóképpen említhetném meg azt is, hogy az alkotói fájdalom nem föltétlenül az alkotó személyiségében gyökerezik, amit terápiás eszközökkel lehet kezelni. Az alkotó ugyanis érzékeny ember, aki nemcsak a saját pszichéjében lévő folyamatokat vetítheti ki a műveire, hanem a külvilág történéseit is, amelyek kezelése már jóval túlmutat a pszichológia dolgain. De persze egy mű akkor jó és akkor működik, ha az olvasó szeretne vitatkozni az alapállításaival. Ez az irodalomterápia folyamatában is így van, ahogy az a Jakobovits Kitti által fölvázolt esettanulmányokból is kiderül. Egyedül azt nem értem, miért lett az a kötet alcíme, hogy: A könyvespolcod pszichológusszemmel. Erről ugyanis, legalábbis direkt formában kevés szó esik. Persze áttételesen valami mégis kiderül.

A felismerés, miszerint Orbán Viktor tevékenysége a focipályák világa felől (is) értelmezhető, nem új: politikájának szemléltetésére már a kilencvenes évek elejétől előszeretettel használtak futballmetaforákat. Rényi Pál Dániel könyve azonban a futballt illetően olyan kizárólagosságra tör, ami az orbáni politikát monokauzális magyarázattá egyneműsíti. Micsoda öngól!

Kezdjük ennek a könyvnek az erényeivel, amelyek számosak. Rényi Pál Dániel remek újságírói érzékkel és kézzel rajzolja meg Orbán Viktor pályaívét: alapos monográfiát, jól megírt életrajzot kapunk, amely a gyermekévektől a 2010-es nagy, kétharmados győzelemig ad képet Orbán életéről. Az, hogy miért éppen eddig, jó kérdés – szerintem erre az a magyarázat, hogy a szerző már gondolkodik a folytatáson: ugyancsak a futball világára felhúzva, önálló kötetben dolgozná fel Orbán pályájának 2010 utáni szakaszát (én legalábbis ezt tenném a helyében, hiszen az elmúlt tizenegy év „politikai futballja” külön könyvet érdemel).

Az alaposságon kívül a kötet másik erénye a visszafogottsága: Orbán magánéletével kapcsolatban sok mendemondát, számos szaftos és bulvárízű pletykát hallani, ám Rényi nem foglalkozik az ellenőrizhetetlen értesülésekkel. Az ellenőrizhető tényekre, a komoly lapok híreire, anyagaira támaszkodik, és aminek nem tud utánajárni, azt inkább le sem írja. Munkája nyomán egy foci- és munkamániás, már-már megszállottan kereső és kutató politikai elme működése bontakozik ki előttünk, aki rendkívüli energiákat öl bele abba, hogy a futball világából leszűrhető tapasztalatokat a politika világában használja és érvényesítse a lehető legnagyobb hatékonysággal. Ez az Orbán tanulékony, okos és előrelátó.

A Rényi által megrajzolt Orbán-portré ebben az értelemben nagyon is pozitív – ez a könyv harmadik erénye.

Mármint nem az, hogy pozitív képet ad a miniszterelnökről, hanem az, hogy Rényi nem hagyja magát befolyásolni az Orbánnal kapcsolatos szélsőséges érzelmektől. Nem ad teret sem az Orbán elleni gyűlöletnek, sem az Orbán iránti rajongásnak, hanem elemzőhöz méltó higgadtsággal és távolságtartással igyekszik megvilágítani a miniszterelnök politikusi „arcát”.

A könyv azonban szerintem – minden pozitívuma ellenére – inkább kudarc, és a kudarc oka az a monokauzalitás, amellyel Orbánt megérteni igyekszik, márpedig az emberi és társadalmi jelenségek nem írhatók le egyetlen okra visszavezethető magyarázattal. Rényinek annyira megtetszett az az ötlet, hogy Orbán lényegét tekintve futballmenedzser, aki a világot egyetlen óriási futballpályának látja, a politikai csatározásokat pedig futballmérkőzéseknek, hogy mindent erre az egyetlen és végső okra vezet vissza. Pedig egy ember, egy személyiség története sokkal összetettebb annál, hogy csak egyetlen tetszetős vázra fűzzük fel.

Ha azonban engedünk a szerző javaslatának, és elfogadjuk, hogy az orbáni politikai jelenség kizárólag a futball felől érthető meg, akkor ezzel a könyvvel még nagyobb a baj. Rényi ugyanis nem veszi észre a saját maga által elrúgott „labdától” magát a „pályát”. Azaz nem teszi föl saját magának azt a nyilvánvaló alapkérdést, hogy ha Orbán valóban a futball révén értette meg, hogy miképpen kell a focipályán kívüli világban is győzelemre törnie, akkor milyen az a futball, amely neki mintákat adott? Miféle futball az, amelyből Orbán megtanult a politikában játszani?

Rényi figyelmen kívül hagyja, sőt, észre sem veszi, hogy Orbán politikájának jellege semmilyen tekintetben nem hasonlít arra a labdajátékra, amelyet meghatározott szabályok szerint játszik egymással két versengő csapat. Ő nem a futball pozitívumait (a sportszerűséget, a versengés nemességét, a vereség méltósággal való elviselését, a csapatjáték-jelleg elsődleges fontosságát, a fair play és a szabályok tiszteletben tartását stb.) alkalmazza a politikai tevékenységében, hanem mindazt, ami e csapatjáték szellemiségével ellentétes. Ha ez az ember a fociból nem tanulta meg a sportszerűséget, a versengés nemességét, a vereség méltósággal való elviselését, a csapatjáték-jelleg elsődleges fontosságát, a fair play és a szabályok tiszteletben tartását, akkor mégis mit tanult belőle?

Rényi megemlíti, hogy Orbán még a napi munka után is képes volt arra, hogy Pestről levonatozzon Győrbe fociedzést nézni – de azt a kérdést nem teszi föl, hogy ez mégis mire volt jó?

Mire volt jó mindez, ha a politikájában a futball csapatjáték jellege nem köszön vissza? Látunk egy politikust, aki minden létező szabályt felrúg, az ellenfelet nem tartja tiszteletben, a vereséget méltó módon elfogadni nem tudja, és ha vesztésre áll, önhatalmúlag átrajzolja a pályát – akkor mit tanult ez az ember a fociból? Rényi nem fog gyanút, és nem kérdezi meg saját magától sem: nem lehetséges, hogy Orbán nem a foci által, hanem a foci ellenére lett politikai terminátor?

De rendben, ezek az én kétségeim, nem a szerzőé, úgyhogy menjünk tovább: ha a fentebb felsorolt kételyeimet zárójelbe tesszük, és még mindig elfogadjuk, hogy az orbáni politika kizárólag a futball felől érthető meg, akkor ezzel kapcsolatban bántóak a könyv hiányosságai. Először is: a szerző nem vette a fáradságot, és nem töltött el napokat, heteket Orbán gyermek- és ifjúkorának helyszínein, és nem készített részletekbe menő interjúkat olyan emberekkel, akik annak idején egy csapatban fociztak Orbánnal. Ők hosszan mesélhettek volna arról, milyen volt Orbán a focipályán – ami eléggé fontos adalék volna, ha abból indulunk ki, hogy futball és hatalom összetartozik a miniszterelnök világában.

Vannak ugyan itt-ott elszórt megjegyzések, amelyek Orbán futballjátékát illetik, de nincs róla értékelő pályatársi mélyelemzés. Több tucatnyi focista él ebben az országban, aki együtt játszott Orbánnal, majd együtt szagolta vele az öltözők összetéveszthetetlen szagát – ők miért maradtak ki ebből a könyvből? Miért nincs Orbánról szóló mélyinterjú ebben a kötetben egyetlen edzővel, volt és jelenlegi szövetségi kapitánnyal, vagy volt és jelenlegi futballklub-tulajdonossal sem? Pedig hosszan tudnának mesélni arról, hogy milyen volt a futball és politika világa húsz éve, tizenöt éve, tíz éve, és milyen most.

Miért nem szólalnak meg a könyvben egykori sportminiszterek? Miért nem nyilatkoznak híres, sőt, legendás élvonalbeli futballisták Orbánról? Miért nem értékelik a magyar futballt, és a politikai futball fenegyerekének tevékenységét? Miért sikkadt el ebből a könyvből az Orbán vidéki háza mellett emelt futballszentély építése? Miért nem tudjuk meg belőle, hogy Orbán mennyire követte nyomon ezt a szimbolikus jellegű építkezést? Beleszólt-e vajon, hogy milyen színűek legyenek az alcsúti stadion lelátójának ülései? (Ezt csak azért jegyzem meg, mert amikor a debreceni sportuszodát építették, maga az akkori polgármester, Kósa Lajos választotta ki még az üléseket is – a kivitelezőről most ne is beszéljünk.)

Ha Rényi a fenti kételyeket megfogalmazta volna, majd a fenti kérdéseket föltette volna magának, akkor – focinyelven szólva – nem szaladt volna bele ebbe az öngólba, amit ez a könyv az újságírói pályáján szerintem jelent (ezt azért fájlalom, mert őt a legjobb magyar újságírók egyikének tartom). Ha jön a második kötet, akkor biztos lesz lehetősége szépíteni.

Hosszú éveket töltött a Microsoft alapítója azzal, hogy megértse a globális felmelegedés okait. Tudósokkal, mérnökökkel, politikusokkal beszélgetett, és felkereste a veszélyeztetett régiókat. Majd könyvet írt, hogy mit kellene tennünk a katasztrófa megelőzéséért. Elsősorban mérnöki fejjel gondolkodik, de tudja, hogy a nagy és a helyi politika szerepe megkerülhetetlen a kérdésben. S persze az üzleti élet is kihagyhatatlan a projektből, csakhogy a korporációk nem fizethetnek rá a világ megmentésére.

Bill Gates családtag nálunk. Távoli, de mégis jelenlévő. A gép, amelyen a könyvét szemlézem az ő cégének operációs rendszerével van felszerelve, mint ahogy a szövegszerkesztő program is a Microsoft terméke. Tudom, hogy ezeket nem mind ő találta ki, ahogy az első Ford autók sem Henry Ford találmányai voltak. De Gates és társai, valamint a folyamatosan növekedő szoftverbirodalom évtizedek óta jelen van az életünkben. Ha megjelenik a nyilvános térben, azonnal mémek teremnek a nyomában.

Főszereplő volt a világjárványban is: tömegek hitték el, hogy ő provokálta ki a pandémiát, más milliók pedig meggyőződéssel vallják, hogy mindezt csupán azért tette, hogy a vakcinákon keresztül mikrochipeket juttasson a beoltottakba, hogy így uralja a jövőben az emberiséget. Micsoda eredeti ötlet! Gates az idén állt elő a könyvben ismertetett részletes programmal, amelyet a világ kormányainak, korporációinak és úgy általában véve az emberiségnek ajánl a közelgő klímakatasztrófa megállítására. Ez olyan világjobbítói prófétai attitűd, hogy az ember önkéntelenül is elgondolkozik a fent röviden jelzett mikrochipes összeesküvés-elméleten. Csakhogy a próféták sorsa sohasem egyszerű – a világ nem a multimilliárdos terveivel és javaslataival foglalkozik, hanem a válásával, vagyonmegosztásával, valamint azzal, hogy a Microsoft alapítója mennyiben tekinthető szexuális ragadozónak. Barátkozott ugyanis Jeffrey Epstein rosszhírű milliárdos üzletemberrel, a felesége pedig emiatt indította el a válópert.

A mai világ pedig olyan, hogy a válása körül kibontakozó történet, a privát szféra feltárása sokszorosan felülír minden mást. (Már írják belőle a forgatókönyveket a sorozatírók.)

Gates-t, mint a világ megújítóját, aki behozta a mindennapjainkba a számítógépet, mint a versenytársait elsöprő könyörtelen nagytőkés. Ahogy eltűnik a képből a filantróp is, aki programok sokaságát pénzeli a legszegényebb országokban, például a malária felszámolását. Bill Gates bonyolult jelenség, de amikor ez a cikk készült, ebből a komplex és valóban elég félelmetesnek tűnő alakból csak a túlméretezett egóval ellátott, gátlásos szoknyavadász látszik. Klímareformátor lenne, de csak a férfiklimaxára koncentrálnak.

Pedig Gates alapos és könnyen olvasható kötetet állított össze, bevallottan sok külső segítséggel. Megismerhető belőle a globális felmelegedés velünk élő jelensége, és részletesen tárgyalja az okokat. A globalizált ipari termelés, a közlekedés, az urbanizáció megdöbbentő ütemű növekedése, az emberiség számának megsokszorozódása miatt iszonyú mennyiségű, üvegházhatást okozó gáz került az atmoszférába. Ahogy fejlődik a világ, növekszik a jólét, javul a legszegényebbek helyzete, úgy közeledik a klímakatasztrófa. Szerzőnk azonban nem ószövetségi próféta, aki ostorozni akarná az autóba és repülőgépre ülő, jól fűtött házakban élő és sajtburgert fogyasztó emberiséget. (Gates elkötelezettje a darált marhahúsból és sajtból készülő szendvicsfélének, mert többször használja értekezésében a jólét fontos referenciaeszközeként.)

A széles közönségnek szóló, nem túl bonyolult nyelvezetet használó könyv (Kepes János fordítása) nem terheli túl tudományos ismeretekkel az olvasót. A szerző viszont folyamatosan arról biztosít, hogy szorgalmasan utánajárt a témának, kiváló tudósokkal konzultált, és sok könyvet elolvasott. Ezek meggyőzték őt arról: a klímaprobléma valós. Egyetért azzal a konszenzussal is, hogy a felmelegedést az emberi civilizáció iparivá válása okozza. Ennyi elég ahhoz, hogy Bill Gates eldöntse, hozzálát a probléma megoldásához.

Megpróbáltam meghatározni a könyv műfaját. Van benne némi önvallomás (kevéssé személyes), van némi tudományos ismeretterjesztés, némi leírása a gyakorlati politikai műveleteknek és a politikai testületek működésének. A szerző kiválóan ismeri a nagyvállalatok működését, a hozzá hasonló nagybefektetők szempontjait. Ezekről is ír, inkább megértéssel, semmint alapos elemzéssel. (Már a bevezetőben is utal rá, hogy sokan kérdésessé tehetik, hogy joga van-e fellépni a klímakatasztrófa ügyében, miközben nagy házai vannak, privát repülőgépe és egyéb luxusjavai, nem beszélve milliárdos befektetéseiről a szennyező szektorokban. Ez utóbbi kapcsán megírja, hogy visszavonult azokból a cégekből, amelyek tevékenysége növeli a felmelegedést.) Végül arra jutottam, hogy a kötet olyan traktátus, amely a gazdasági és politikai döntéshozók meggyőzésére készült – népszerű formában, hogy mindenki megértse, s eljusson a széles közönséghez is. Vagyis ökológiai-politikai-üzleti DIY, azaz „csináld magad” kézikönyv felelős dollármilliárdosoknak.

A szöveg legérdekesebb része, amikor a szerző végigmegy a társadalmi-gazdasági szektorokon, amelyek környezeti katasztrófába sodorja az emberiséget.

Ezek azok a tevékenységek – szögezi le többször – amelyek kellemesebbé teszik az emberek életét a gazdag országokban, s valamilyen reményt adnak a szegényeknek arra, hogy körülményeik elviselhetőbbek legyenek. Megírja, amit a legtöbb ember tud: a jelenlegi ipar, közlekedés, építészet, mezőgazdaság egyre több széndioxidot és más káros gázt bocsát ki, és ez a mennyiség csak növekedik. Annak ellenére, hogy a világban kezd tudatosodni a veszély, s mind többen érzékelik a bőrükön a változó klíma okozta gondokat, aszályokat és özönvizeket.

Bill Gates üzletember-technológus, ezért a problémamegoldó taktikája is mérnöki. Van egy műszaki probléma, ami adott esetben a széndioxid-kibocsátás. Ezt kell megoldani, mégpedig úgy, hogy a kutatók és fejlesztők állami és magánbefektetők anyagi támogatásával tiszta technológiákat találnak ki. Igaz, ezek újabb problémákat vetnek fel, de erre is lesz – írja – megfelelő mérnöki megoldás. Nulla kibocsátású villamosenergia kell mindenekelőtt. S hosszasan taglalja a nap- és szélenergia előnyeit, hátrányait, költségeit. De híve a nukleáris energiának is. Helyettesíteni kell a fosszilis üzemanyagokat – már fejlesztik az alternatívákat, bíztatja az olvasót. Üzletemberként is megközelítve a kérdést, taglalja az ún. zöld felárat, és van egy sor elképzelése arra, hogy miként lehetne ezt csökkenteni.

Egy hozzá hasonló, befolyásos ember mindenképpen politikai tényező. A traktátus nagy teret szentel annak, hogy a helyi, állami, országos és nemzetközi politikákban milyen eljárásokkal, politikákkal, ösztönzőkkel lehetne a vállalkozókat és fogyasztókat arra szorítani, hogy cseréljék tisztára a szennyező technológiákat. Milyen programok, intézkedések, adók és könnyítések segíthetik a költségesebb, ám tiszta eljárások alkalmazását. Szól a tudatos fogyasztóhoz is, aki hajlandó többet fizetni, amennyiben a vásárolt termék, szolgáltatás előállítása nem járt a bolygó terhelésével. Nem tudjuk meg, hogy a Microsoft alapítója milyen eszközökkel él az eszme megvalósításáért, mert e szempontból is visszafogott, de az azért megtudjuk, hogy lobbizik mindenütt és mindenkinél, akinél fogadókészséget feltételez.

Mindezzel együtt a kötet végére értve egyáltalán nem éreztem magam úgy, hogy Gates harmincéves karbontalanítási terve reális lenne. Erre több okom is van. Az első épp az, hogy a szerző igen alaposan feltárja, hogy a létező ipari civilizációnk egy pillanat alatt megszűnne, ha nem égetne fosszilis energiahordozókat, nem készítene cementet, műtrágyát, műanyagokat stb. Azt is csak mellesleg említi, hogy a tiszta technológiát alkalmazó közlekedési eszközök, lakóházak, gyárak létrehozására rengeteg olyan anyag és energia kell, amelyből elegendő egyelőre csak fosszilis eredetű energiával állítható elő. Miközben fel sem veti azt, hogy a világ gazdagabb felében totális túlfogyasztás van. Említi ugyan, hogy az amerikaiak ragaszkodnak benzinzabáló luxusterepjáróikhoz, de az fel sem merül, hogy átülhetnének kisebb és tisztább autókba, ne adj’ isten vonatra. És még számos eleme van a gazdagok pazarlásának, amiről nem esik szó. Multimilliárdostól persze talán nem is kellene ezt várni.

A másik nagy hiányérzetem a Gates-i programmal kapcsolatban épp a tisztán mérnöki szemlélet. Nem hiszem, hogy a világ csupán a műszaki megoldások cseréjével jobbítható lenne.

Megoldható-e mindez, ha maradnak a jelenlegi népesedési tendenciák? Egy barátom nemrég hozta fel, hogy Bangladesben ötven éve hatvanhét millióan éltek, ma a lakosság több száma több mint 170 millió. Miközben a terület csupán másfélszerese Magyarországénak, és árvizeknek, tengeri viharoknak rendkívül kitett. Alig van még egy olyan állam, amelyet ennyire veszélyeztetne a klímakatasztrófa, és amely beszállítóként ennyire erősen függne a globális kereskedelemtől. Civilizációk, vallások, történelmi és politikai terhek bonyolítják világszerte a nagy gondolati átállást. Franciaország aligha hasonlítható Bangladeshez, de micsoda társadalmi vihart okozott nemrég, amikor Macron elnök – környezetvédelmi adóval – emelte meg az üzemanyag árát.

A világ még közel sincs túl a járványon, de Bill Gates megpróbálja a pandémiából levonható tanulságokat összevetni a globális felmelegedés megállításának ügyével. Azt hiszem, a járvány következményeinek tágabb környezetvédelmi tanulságai vannak. A gazdaságnak elképesztő kárt okozott a bezárkózás, de feltehetően ugyanez jót tett az atmoszférának. Kevesebb utazás, kevesebb szállítás, a helyi gyáripar újraélesztése a gazdagabb országokban – ez mind a koronavírus következménye. Nem tudom, így marad-e? Kisebb lett az autók iránti kereslet, miközben több számítógépre és szórakoztató elektronikára lett szükség. Átszámítható-e mindez széndioxidra?

Gates, aki sok egészségvédelmi programot támogat, jól látja, hogy ez a járvány is a világ szegényeit sújtja jobban, s arra is rámutat, hogy a szegény gyerekek a járvány miatt maradtak el az oktatásban is, hiszen az ő családjaikban nem volt felszerelés a távoktatáshoz. Ez is tanulságos. Szerzőnk arról is ír, hogy a járvány megmutatta, a világ országai képesek fellépni összehangoltan a kutatás-fejlesztésben, lehetséges az állami intézmények, tudományos intézetek és a magáncégek hatékony együttműködése. Ez sokat ígérő a tragédiák közepette is.

Amikor Jessikka Aro elkezdett írni a szentpétervári trollgyárakról, még senki sem akart hinni neki, kinevették és kigúnyolták. A támadások nagyon gyorsan brutális fokozatra váltottak, és ezzel egyben szinte le is leplezték magukat, mert a mérték olyan aránytalan volt, ami kizárta a spontán reakciók racionális lehetőségét. S bár megrettent a rázúduló indulatoktól, végül úgy döntött, hogy nem adja fel, hanem folytatja a kutatását. A könyv ennek az eredménye.

Az Egyesült Államok 2016-os választása után egyre világosabban bontakozott ki az orosz trollok által hagyott „lábnyom”. Azonban nem kis részben Jessikka Aro munkájának is köszönhető, hogy ma már a legtöbb ország kormánya és politikai vezetői tisztában vannak vele, hogy a közösségi médiákban fizetett orosz trollok terjesztik a Kreml propagandáját annak érdekében, hogy kételyeket keltsenek a választókban és aláássák a nyugati demokráciákat.

Aro 2014-ben írt először a szentpétervári trollgyárról, de az akkori – jórészt még hipotetikus – ismeretei hamarosan személyessé és igen valóssá váltak. Ugyanis a cikkének köszönhetően Aro önmaga is nagyon gyorsan az orosz és az Oroszországból irányított oroszbarát finn trollok látószögébe és egyben kereszttüzébe került. Hamarosan lejárató cikkek, kommentek és mémek olyan mennyisége ömlött a nyakába nap mint nap – főleg a közösségi médiából, ami az írott sajtóba is áthömpölygött –, amely teljesen felforgatta az életét, elvonta az összes energiáját, lehetetlenné tette a munkáját és bemocskolta a hírnevét.

Ez már nem egy szentpétervári mendemonda volt, nem csak egy jellegtelen épület kívülről, amelynek falain belül névtelenségbe burkolózó láthatatlan trollok terjesztik a propagandát az FSZB (a KGB utódja) finanszírozásával. Jessikka a saját bőrén érezte a trollok által rádobált „rothadó hering” lemoshatatlan bűzét. Bármerre ment, neki kellett magyarázkodnia, hiszen az emberek fejében ott motoszkált a „nem zörög a haraszt”-szerű hozzáállás, amit a trollok maximálisan ki tudnak használni. És amely mentalitás a közösségi média színterén jelenleg uralkodó vadnyugaton még hatékony szabályozásra vár.

Mindez azóta is így zajlik kisebb-nagyobb lendülettel az újságírónő életében immár hét éve, annak ellenére, hogy az ügyből letöltendő bírósági ítélet is született az egyik online zaklatója számára: az első ilyen eset Európában. Előtte már el kellett költöznie Finnországból, mert annyi fenyegető és gyűlölködő üzenetet kapott, hogy fizikailag nem érezte magát biztonságban az utcán. Ez a koordináltnak tűnő össztámadás majdnem elérte a célját, de végül Aro úgy döntött, hogy nem hátrál meg, nem hagyja, hogy újságírói céljától eltérítsék. A saját történetén kívül még az orosz trollgyárakból szervezett gyűlöletkampányok további nyolc áldozatát mutatja be.

A tömegek gondolkodásának befolyásolására rengeteg módszert dolgoztak ki a 20. század önkényuralmai (és demokráciái). Ennek különböző változatait katonatisztek tanítják a Lomonoszov Egyetem újságírótanoncainak, ahogy ezt Aro is megtapasztalta, aki cserediákként tanult ott. E propagandatechnikák közül a két legismertebb és leghatékonyabb, ha vagy valami rendkívül undorító állítást terjesztenek el valakiről, vagy olyan hihetetlenül abszurd dolgot állítanak tényként, amelyről már azt gondolják az emberek, hogy ilyet kitalálni se lehet. Nem épp szofisztikált módszerek, cserébe viszont nagyon hatékonyak. Ha valakiről azt kezdik el terjeszteni, hogy drogos vagy pedofil – és sok posztszovjet államban még a homoszexualitás vádja is hasonló horderővel bír –, attól kezdve kétségbeejtően nehéz lesz lemosnia magáról a vádakat, hiába teljesen alaptalanok az állítások.

Renatas Juška litván diplomata 2006-ban a fehérorosz ellenzék szervezésében segédkezett. Csakúgy, mint 2020 nyarán, a választást már akkor is elcsalta Lukasenka, majd egyből megvádolták az ellenzéket és Juškát. Egy fiatal fehérorosz férfi láthatóan kitalált és teljesen abszurd beismerő vallomása alapján, miszerint egy döglött patkánnyal akarták megmérgezni Fehéroroszország vízkészletét.

Bár ez most bődületesen nevetségesnek hangzik, a vádaskodások nem álltak meg itt. A következő lépésként egy még nagyobb lódítás jött, ezúttal Oroszországból, ahol egy valós beszélgetésekből összevágott hangfelvétellel azt próbálták meg bizonyítani, hogy Juška valójában meg akarta öletni a fehérorosz ellenzék vezetőjét. Bármennyire is abszurdak voltak ezek a kijelentések, Juška a hazájában, Litvániában ártatlansága bizonygatására kényszerült.

Nagyjából ugyanebben az időben azt a hírt is elterjesztették az orosz trollok Litvániában, hogy az ország vezető államférfiai egy sokmillió dollárt sikkasztó „homoszexuális klán” tagjai.

És bár a megvádoltak többnyire nyíltan Putyin- és Lukasenka-ellenesek voltak, a trollok pont ennek az ellenkezőjét igyekeztek állítani, miszerint a „meleg klán” valójában Putyin szolgálatában áll. Így lehet összezavarni és teljesen elbizonytalanítani a választókat.

Arra, hogy mennyire hatékonyak tudnak lenni ezek a mocskolódó hírek, jó példa Jelena Milić egyik története. Milić Szerbia NATO- és EU-csatlakozásának népszerűsítéséért dolgozott, és ezzel kiérdemelte a trollok figyelmét. Az információs hadviselésnek a náci propagandagépezetből átemelt további eleme a „40:60 elv”: Goebbels találmánya szerint, ha 60 százalékban igazat mondunk, azzal elnyerjük a közönség bizalmát, amely hajlandó lesz elhinni bármilyen hazugságot a fennmaradó 40 százalékban.

Az egyik abszurd hír szerint Milić „bankkölcsönt vett fel egy mellnagyobbító műtétre, hogy »amerikai barátja kedvében járjon«”. Mindebből csak a bankkölcsön volt igaz, de a hírt még Milić saját lánya is hajlamos volt elhinni, „miért találna ki ilyen jelentéktelen hülyeséget bárki is” alapon. Majd a külföldi utazásáról hazatérve hitetlenkedve vizsgálgatta anyja külsejét. Jobban hitt egy internetes pletykalap névtelen cikkének, mint a saját szemének vagy az anyjának.

Jessikka Aro könyve jelentős mű, és sokat segít abban, hogy a nagyközönséghez minél szélesebb körben eljusson a politikailag motivált trollkodás ténye. Ezért különösen elszomorító, hogy Aro is gyakran a tudatos (már-már propagandajellegű) elfogultság hibájába esik.

A könyv egyik látványos hiányossága, hogy csakis az orosz propagandagépezetre összpontosít, ami a könyv címe és témája alapján még akár érthető is lenne.

Ám néha úgy tűnik, mintha Aro tudatosan olyan képet igyekezne kialakítani, mintha a nyugati demokráciákban egyáltalán nem alkalmaznák a propagandát, és nem folytatnának időnként tisztességtelen médiaháborút.

Pedig épp az egyik legnagyobb hír az elmúlt pár évből Aróval kapcsolatban, hogy az amerikai külügyminisztérium 2019-ben neki ítélte a Bátor Nők Nemzetközi Díját, de közvetlenül a kitüntetés nyilvános átadása előtt visszavonta azt. Valószínűleg feltűnt valakinek, hogy a finn újságíró Trumppal szemben is kritikus. Az amerikai külügy ezek után ráadásul még hazudozásba is kezdett. Ezt a szenátus által felállított vizsgálat állapította meg később. Az eset természetesen a könyvbe is bekerült, de szinte ez a legrosszabb, amit a nyugati demokráciák visszásságairól olvasni lehet benne.

A könyv Bill Browderről szóló fejezetében Aro úgy mutatja be a Moszkvában meggazdagodott amerikai származású üzletembert, hogy közben egyetlen állítását sem próbálja meg kétségbe vonni, holott egyértelmű, hogy nem mond mindig igazat. Browdert adótanácsadója, Szergej Magnyitszkij képviselte egy sokmillió dolláros adócsalási perben. A könyvben az üzletember és Aro is azt állítja, hogy Magnyitszkij jogász/ügyvéd volt, holott még csak jogi iskolába se járt soha, ráadásul eztt már egy 2015-ös New York-i perben maga Browder is beismert. (Magnyitszkij tragikus és tisztázatlan körülmények között halt meg egy orosz börtönben.)

A könyvben szereplő svéd újságíró (Åsa Linderborg) esetében, akinek cikkeit oroszbarát propagandának bélyegzi a szerző, fontosnak érzi megemlíteni, hogy „Lindenborg egyik szülőjén keresztül már több éve »beszervezett kommunista«, édesanyja is Oroszországból származik”. Mindez azért fontos Aro számára, hogy rossz fényben tüntesse fel svéd kollégáját. Azt viszont valahogy elfelejti megemlíteni, hogy Browder apai nagyapja radikális kommunista volt, aki több évre a Szovjetunióba költözött, ott megházasodott, majd onnan hazatérve az amerikai Kommunista Párt vezetője volt 1930-tól 1945-ig. Ez nem egyszerű figyelmetlenség, hanem a tények nem túl etikus manipulálása, elhallgatása.

Browder és Magnyitszkij történetéről készült egy dokumentumfilm is, amelyet Aro csak úgy vezet fel, hogy „egy orosz rendező, Andrej Nyekraszov mocskolódó filmje”. Az alkotást az Európai Parlament Brüsszelben tervezte bemutatni, ám az eseményt az utolsó pillanatban törölték, mert Nyekraszov műve a hivatalos orosz narratívához állt közelebb. Aro viszont még véletlenül sem említi meg, hogy miért akarta az Európai Parlament megtartani a film premierjét. Andrej Nyekraszov ugyanis nemcsak egy jöttment Putyin-bérenc rendező. Korábban, 2007-ben, ő készített Litvinyenko londoni polóniumos mérgezéséről egy leleplező művet, amelyben bebizonyítja, hogy az FSZB, a Kreml és Putyin állt a megbízás mögött (természetesen Oroszországban be is tiltották). Azt, hogy Nyekraszov akár szavahihető is lehetne, még véletlenül se szeretné Aro az olvasók orrára kötni.

A fentiekhez hasonló enyhe elfogultság többször is megjelenik a könyvben. Assange csak mint orosz kötődésű kémként és többrendbeli nemi erőszaktevőként bukkan fel benne, és néhol az olvasmányosság is elvész a történetek túlburjánzó részleteiben. Ennek ellenére a Putyin trolljai nagyban segíthet abban, hogy ne a saját bőrünkön kelljen megtapasztalnunk, hogy milyen kegyetlenül és hatékonyan képes működni a trollkodás pszichológiai terrorja.

A könyv bosszantó hiányossága, hogy egyrészt nincs benne szószedet, másrészt a referenciák internetoldalak, amelyek URL címei nem kattintható változatban szinte teljesen használhatatlanok. Egyértelműen érdemesebbnek tűnik e-könyvben beszerezni!

Mitől jó egy sportkönyv? Ha minél több sportágat, vagy ha épp csak azokat mutatja be, amelyeknek a legtöbb sikerünket köszönhetjük? Főleg akkor fontos szempontok ezek, ha a szerzők a magyar sport történetét szeretnék megírni. Hiányosságai ellenére a kötet nem csak a legfontosabb edzőket, de a legnagyobb sportolóinkat, illetve a köztudatban kevésbé meggyökerező sikereket is bemutatja.

A szerzők a címben ígértek ellenére nem írták meg a magyar sport történetét. Nem írták meg, hiszen a kötetben nem esik szó a reformkor előtti évszázadokról. Arról, hogy már a 13. századból van írásos emlékünk futóversenyről, hogy Károly Róbert udvarában ismerték a sakkot, hogy a nagyobb várak udvarán e célra kialakított területen lovagi tornákat vívtak, a 16. század elejétől léteztek polgári lövészegyletek, és hogy Comeniusnak a 17. század derekáról való Orbis Pictusában már iskolai testnevelésről is beszámolt. Vagy hogy a legszélesebb körökben műveltek olyan testgyakorlási formákat, mint a bigézés, a „majdnem-baseball” méta, főképp kocsmákban a kuglizás, a pünkösdikirály-választásokon a lóverseny, a városokban a biliárd.

És hiányzik a könyvből – a teljesség igénye nélkül sorolva – a rögbi, a fallabda, a frissen „feltalált” teqball, a magyar világbajnoki aranyakkal ékes teke vagy a női súlyemelés. Legfájóbban pedig a parasport egésze (sportolóink a maguk versenyszámaiban ez idáig nem kevesebb, mint 145 érmet, köztük 32 aranyat szereztek a paralimpiákon). És még említés sem esik – hogy csak két példát említsünk – olyan kézilabdázó zsenikről, mint Görbicz Anita vagy Nagy László. Ennek ellenére…

A kötet szűkös terjedelmét tekintve túlzottnak érződik a sportot a politikával, ideológiával összekötő mozzanatok indokolt-indokolatlan említéseinek hosszúsága. Kádár János neve tizenháromszor olvasható a könyvben, az övénél többször csak Puskásé, az ökölvívó Pappé és a labdarúgó aranycsapat szövetségi kapitányáé, Sebes Gusztávé. Kétséges az is, hogy a sportot – amint ezt a szerzők az Utóhangban sugallják – „Isten ajándékának” kell-e tekintenünk. És ennek ellenére…

A futballnak szentelt, a többi sportág összességét már-már agyonnyomó szövegmennyiség miatt is okkal berzenkedhetnek a sportkedvelők. Tudjuk és elismerjük a rúgott labda szerelmeseinek még ma sem elhanyagolható számát, ugyanakkor arra is gondolunk, hogy megnőtt a kézzel bűvölt labdák egy-két sportága és néhány „labdátlan” sportág iránti érdeklődés. A berzenkedők kérdése a másik oldalról: rendben, hogy ennyi oldal jutott a futballra, de miért nem jutott több a többire? És bosszantó egy másik aránytalanság is: a vitán felül csodálatos Kovács–Janics kajakpáros közös fotója a címoldalon kívül háromszor is megjelenik a belső oldalakon, miközben a nem kevésbé csodálatos Polgár lányokról egyetlen egy sem került be. Ám ennek ellenére…

És mindezek ellenére! Kár lenne nem kézbe venni a kötetet. Ami a szerzők szerint mintegy a folytatása Siklóssy László szűk évszázada megjelent, a megelőző „sportévezredet” bemutató háromkötetes munkájának. Ezt tudva érdemes elolvasni-végigolvasni e mostani kötetet.

Képet ad például a magyar olimpiai mozgalom kezdeteiről, s vele – ha rövidebben is – a 19. század záró negyedének-ötödének magyarországi sportéletéről.

És érdemes azért is, mert igyekszik következetesen végigkövetni sportolóink sikereit a világversenyeken, elsősorban a nyári olimpiákon, valamelyest pedig a hazai versenyszínhelyeken is. Az idősebb nemzedékek sportkedvelőinek szívét-lelkét melengetheti egy-egy olyan sportolónak – Egerszegi Krisztinának, Wichmann Tamásnak, Erdei Zsoltnak, Hosszú Katinkának, Kammerer Zoltánnak – akár csak az említése is, akinek versenyeit élőben vagy televízióban nézték végig, és akiért szurkolhattak.

És mindegyikünket emlékeztetik olyan régebbi nagyságokra, mint Bauer Rudolf, Halasy Olivér, Elek Ilona, Kubala László, Takács Károly, Iharos Sándor, Greminger János. Nem feledkeznek meg a szerzők – dicséretükre szól – az edzők klasszikusairól sem: Ádler Zsigmondról, Iglói Mihályról, Széchy Tamásról, Kemény Dénesről. És írnak sportolóink, edzőink külföldi pályafutásáról is. Közben elmondanak olyan fontos vagy csupán érdekes mozzanatokat, amelyekről keveset tudunk, vagy amelyekről egymást kizáró legendák terjedtek.

Tisztázzák például, hogy Hajós Alfréd az első újkori olimpián nem a 100 és az 1200 méteres gyorsúszást nyerte meg, hanem a 100 és az 1200 méteres úszást – lévén, hogy akkoriban nem választották szét a különféle úszásnemeket. De hogy milyen stílusban, milyen kéz- és lábmunkával szelte bajnokunk a habokat, az máig talány.

Egy „csemegemondatból” az derül ki, hogy Keresztes Lajost, a könnyűsúlyú birkózás 1928-as kötöttfogású bajnokát az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer filmcég felkérte Tarzan című sorozatának címszerepére.

Keresztes nem élt az ajánlattal, így végül a Szabadkáról elszármazott, és szintén olimpiai bajnok úszó, Johnny Weissmuller lett a filmvásznon az őserdők ura. Egy szomorú „helyreigazítást” is olvashatunk a kötetben: a különféle legendákkal szemben a kétszeres csapat¬-aranyérmes vívó, Petschauer Attila keserves ukrajnai munkaszolgálat közbeni halálát nem – legalább is nem közvetlenül – a „keret” sokszor megtapasztalhatott szadizmusa, hanem tífuszfertőzés okozta 1943 januárjában.

Nem hiányoznak a kötetből az állhatatosságot, a győzni akarást, a kemény munka értelmét megéneklő – mindőnknek példával szolgálható – történetek: a kalapácsvető Zsivótzky Gyula két előző olimpián szerzett „kudarcezüstje” után sem hagyta abba, és 1968-ban övé lett az aranyérem. Ugyanígy nyerte két ezüst után a legcsillogóbb medált 1972-ben a súlyemelő Földi Imre. És rajtuk is túltett a birkózó Polyák Imre: csak három ezüst után léphetett a tokiói dobogó legfelső fokára.

A futball említett eltúlzott terjedelemarányának tagadhatatlanul van haszna is: a szerzők a társsportágakénál alaposabban mutathatják be a szívüknek nyilvánvalóan legkedvesebb tárgyat. Teszik ezt a tőlük elvárható legszigorúbb objektivitással. Okkal örvendeznek a hajdani sikereken, és nem tagadják a mai gondokat, a kedvenc játék hazai mélyrepülésének tényeit. A kötetben benne rejlik – ha csak a vonatkozó oldalakat olvassuk – egy majdnem teljes áttekintést kínáló labdarúgás-történeti zsebkönyvecske.

A könyv jeles értéke a sportmúltunk és részben jelenünk legkiválóbb személyiségeit bemutató másfél tucatnyi portré (bár az elmúlt negyedszázad sakk-királynője, Polgár Judit vagy a hat olimpián tíz érmet szerző Gerevich Aladár részletes bemutatása bizony hiányzik a sorból).

A szerzők szövegét fontos táblázatok egészítik ki. Ezekből kiderül, hogy a nyári olimpiákon nyert aranyérmeink száma 175, s már van elsőségünk a téli játékokon is. A sportágak olimpiai eredményességi listájának dobogósai: vívás – 37, úszás – 28, kajak-kenu – 25 arany. A legtöbb, összesen hét aranyérmet Gerevich Aladár mondhatta magáénak, eggyel-eggyel kevesebbet szerzett kardvívó aranycsapatunk „belső hármasának” másik két tagja, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf, és öttel-öttel büszkélkedhet a tornász Keleti Ágnes, az úszó Egerszegi Krisztina, valamint a kajakozó Kozák Danuta.

A magyar sport történetének e „második félidejét” bemutató kötetben bemutatott sportértékek (és: emberi értékek!) büszkeséggel tölthetnek el bennünket. Csak hát elszomorítóan igaz a legutolsó, az 1989 utáni évekkel foglalkozó fejezet címe: Zsugorodó pályán. De talán reménykedhetünk – ezt sugallja végszavában a szerzőpáros –, és egy évtizedek múlva megjelenendő sporthistóriát nem e mostaniéhoz hasonló zárófejezetcímmel kell majd útjára bocsátani.

Az alapos és hasznos információkkal bőven szolgáló útikönyv történelmi tájegységekre bontja Erdélyt, és ennek alapján mutatja be a megnézésére ajánlott városokat, falvakat, természeti és egyéb érdekességeket. Mesél Ady nagyváradi életéről és hódításairól, a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakainak történetéről, a brit trónörökös székelyföldi vendégházairól. Sokat és alaposan ír a szász erődtemplomokról, az egykori közösség és a hajdani zsidó lét mai emlékeiről.

Van vagy kétméternyi útikönyv a polcaimon. Nem dicsekszem. Többek között azért jött össze ilyen sok, mert pár évig hetente megjelenő mellékletet szerkesztettem Utazás címmel a majd’ öt éve legyilkolt Népszabadságnál. Őrzöm őket, pedig az internet tele van viszonylag aktuális utazási információkkal. (Még a vesztegzár alatt is.) Ennek ellenére az útikönyv tartja magát. Újak is születnek. Egy-egy utazási célpont kapcsán többet is érdemes megnézni. Így gyűlt össze nálunk is ez a sokféle kézikönyv.

Annak idején kaptam fél tucat, a nemzetközi franchise részeként megjelent elegáns kötetet egy gáláns kiadótól különböző városokról, országokról. Szépek voltak, fantasztikus illusztrációkkal, politikailag korrekt történelemszemlélettel. De ezek inkább olyan zsúrasztalnak való kötetek. Jó lapozgatni, mint egy albumot, de lehúzza a hátizsákot városnézés közben. Érdekesek a művészettörténeti elemzések benne, de olcsó vendéglőt, helyi szórakozási lehetőségeket nem kínál. Erre a másik nemzetközi kiadó sorozata jó. Az puha kötésű, a hosszú történelmi háttér ismertetését mellőzi, kézbe veheti bármely náció tagja. Tele van praktikus ötletekkel és ajánlatokkal hátizsákos utazóknak is.

Hatalmas a választék egyébként ezen a piacon, sokféle megközelítés harcol az olvasói kegyekért. A világjárvány viszont nem csupán a globális turizmust csapta el, de a hozzá kapcsolódó könyvkiadást is. Nem véletlen, hogy mostanában kész meglepetés az új cím ezen a piacon.

Azért is nehéz útikönyvről recenziót írni, mert ez a könyvtípus is specializálódott az elmúlt évtizedekben.

Ahogy az utazás tömeges kikapcsolódási formává vált, a legkülönbözőbb rétegek indulnak el világgá: fiatalok csapatosan, szinglik, melegek, családosok, és olyanok, akik a hobbijukat vagy szabadidős sportjukat is szeretnék űzni utazás közben. És mind megkapják a maguk kalauzát. Írhatnám azt is, hogy bédekkerét, mert ugyan ez egy továbbra is létező német kiadó (Baedeker), ám némi idő után a minőség és a megbízhatóság szinonimájává lett világszerte, és a márkanév köznévvé változott.

A briteknél – ők kezdték el a tömeges turizmust a 18. században – több hasonló cég is kiugrónak számít. Időnként a magyar tévécsatornákon is feltűnik a BBC sorozata, amely a Nagy kontinentális vasúti utazások címen fut. Az epizódokban egy Michael Portillo nevű volt tory politikus kalauzolja a nézőket, aki a ma már megszűnt Bradshaw kiadó vaskos piros kötetével száll vonatra a 21. században. Legutóbb egy olyan részt láttam, amely az utolsó békeévben, 1913-ban kiadott menetrend-útikalauz információit vetette össze a mai Magyarország valóságával.

Az útikalauzok recenzensének egyszerre kellene értékelnie az útikönyv teljességét, pontosságát, korszerűségét, miközben azt vizsgálja, hogy nem hagyott-e ki a szerző valami fontos látnivalót, nem tévedett-e antropológiai, néprajzi, történelmi, természet-, gazdaság- vagy társadalomföldrajzi tekintetben. Ráadásul nincs politikamentes útikönyv. A mi térségünkben alig akad olyan várrom, amelyhez ne kötődne minimum három egymásnak ellentmondó történeti narratíva. Különösen nehéz lehet Erdélyről útikönyvet írni. Farkas Zoltán mégis nekirugaszkodott ennek a feladatnak. Korábban társszerzővel hozta tető alá az erdélyi látni- és tudnivalók kézikönyvét, most viszont egyedül vágott neki a feladatnak, és újratervezte a könyvet, újra felfedezte a történelmi tájakat.

Farkas sikeres jogászpályáját adott fel, hogy azzal foglalkozzon, ami érdekli. Útikönyveket talál ki, szerkeszt és jelentet meg. Szinte egyszemélyes vállalkozása, a Jel-Kép kiadó gondozza a Kelet-Nyugat könyveket, amelyek elsősorban hazai és térségbeli úticélokat mutatnak be. Nem csak a klasszikus útleírásokat és városkalauzokat állít össze, de külön könyveket készít kisgyerekeseknek, vagy olyanoknak, akik csupán egy hosszú hétvégét szánnak az adott táj, város bejárására. Ezeknek a könyveknek számos erényük van, én a legfontosabbnak a személyes garanciát tartom. A szerző nem kompilációkat tesz le az asztalra. Minden helyet, belépési díjat, éttermi minőséget ő maga ellenőriz és igazol. Biztos az olvasóval is előfordult már, hogy egy látványosságot zárva talált. Ez a kötet nemcsak a nyitvatartási időt közli, de azt is, hogy melyik falusi házban, kinél kell elkérni a templom, kis múzeum, tájház kulcsát.

A bevezetőben külön hangsúlyozza: az első kiadások óta eltelt évtizedek átalakították Románián belül az erdélyi, a magyarok lakta táj arculatát és civilizációs színvonalát. Jók az utak, vannak itt-ott autópályák, jobb a vendégfogadási infrastruktúra, az ellátás. Több az étterem, javult a gasztronómia minősége. Tehát – biztatja az olvasót – nem kell félni az utazástól, mert az ragyogó élményekkel kecsegtet.

Az útikönyvnek jól bejáratott szerkezete van. Történelmi, földrajzi, az etnikumokot bemutató bevezetés és az aktuális politikai környezet ismertetése alapozza meg az utazó felkészülését. Azt a 102 ezer négyzetkilométert, amely a történelmi Magyarországtól került Romániához a trianoni döntés nyomán, a hazai közbeszéd Erdélynek nevezi, függetlenül attól, hogy maga a történelmi fejedelemség ennek csak kisebb része volt. A könyv ezt az Erdélyt történelmi tájegységekre bontja, és ennek alapján mutatja be a megnézésére ajánlott városokat, falvakat, természeti és egyéb érdekességeket, szépségeket. Tájegységenként is ajánl útvonalakat, illetve háromnapos, egyhetes és hosszabb kirándulásokat is. Alig hiszem, hogy van olyan érdemleges helyszín, látnivaló, amely kimaradt volna.

Szinte biztos, hogy nem maradt ki egyetlen magyar és erdélyi történelmi és irodalmi vonatkozású emlékhely, temető sem. Alaposan körbejárja Erdély építészeti korszakait, és a középkori építészet és művészet számos ott inkább fennmaradt kincsét tárja elénk. Értékrendjére már a könyv elején fény derül, amikor felkínálja a maga ajánlatát: bemutatja húsz nagy kedvencét, amelyet nem szabad, és húsz titkos kedvencét, amelyet nem érdemes kihagyni. Jó válogatás.

Színházi és zenei élményeket is kínál, ahogy a táncházi alkalmakat is. Különösen jó olvasni a kis tárcaszerű betéteket, amelyekben réges-régi történetek és mai arcok villannak fel. A felekezetalapító Dávid Ferenc élete és küzdelmei, Ady nagyváradi élete és hódításai, a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakainak története ugyanolyan megkapóan erdélyi, mint a brit trónörökös székelyföldi megjelenése és vendégházai. Sokat és alaposan ír a szász erődtemplomokról, az egykori közösség eltűnéséről. A városokban megemlíti a hajdani zsidó lét mai emlékeit, a többnyire bezárt zsinagógákat. Megírja, hogy a többségében magyar nyelvű és érzelmű észak-erdélyi zsidók háromnegyed részét a nácik pusztították el, miután a magyar hatóságok vagonokba tették őket. Nyomai maradtak csak a hajdani élénk örmény életnek – ez a közösség beolvadt a magyarságba, már csak vallási különállása él.

Én nem örököltem erdélyi nosztalgiákat. A szüleim családja a mai Szlovákia, és Horvátország városaihoz, falvaihoz kötődik. Ott éltek hajdani rokonok, ott voltak/vannak halottaink. Ez az érzelem ismerős nekem. Amikor tizenévesként először jártam az akkori Csehszlovákiában, dühített a magyar múlt kitörlése, a múzeumok torz és átírt történelemképe. Mostanában mintha ott is szakítanának ezzel az eljárással. A könyv azonban már-már olyan, mintha Trianon nem is lett volna. Szinte csak magyar és erdélyi szász emlékeket, nevezetes helyeket mutat be, azokon vezet keresztül. Lehet olyan útvonalat és látványosságok sokaságát választani, hogy ne is találkozzunk mással.

Egyébként szó sincs róla, hogy az útikalauz románellenes lenne. Hitelesen beszámol Erdély demográfiájáról, arról, hogy száz éve is a románok voltak többségben. Ismertet érdekes és ajánlott román rendezvényeket, fesztivált, bemutat nevezetességeket: máramarosi fatemplomokat, a móc vidék és Fogaras látnivalóit. Közli a helységek/utcák román nevét, román szószedetet is ad, ajánl román ételeket. Külön kis cikk beszél azokról a román klasszikus szerzőkről, akik kötődtek a magyar kultúrához, román nyelvre fordítottak magyar irodalmat.

Tudom, hogy ez a jelenség sokkal bonyolultabb annál, hogy egy bédekker bemutatása kapcsán értelmesen beszélni lehessen róla, de én nyomasztónak érzem ezt az állapotot. Pedig ki kell mondanom: az Erdély újra felfedezve e szempontból sokkal többet ad, mint a magyar sajtó. Ott, ha Erdélyről írnak, akkor a helyi magyar eseményeket, rosszabb esetben a magyar politikát, konfliktusokat mutatják be. Elsősorban a tömbmagyar területekre koncentrálnak, és nem azokra, ahol a többség román. A tudósításokban románok alig jelennek meg. Ha igen, úgy politikai játékosok, a hatalom emberei, jó esetben a magyar kultúrára nyitott européer értelmiségiek. A sokaság életéről, az interetnikai viszonyokról alig tudunk meg valamit.

Arra gondoltam, megnézem, hogy miként írnak a lengyel útikalauzok Erdélyről. Ők, mármint a lengyelek, igazán magyarbarátok. Az útleírások precízek, megemlítették, hogy Siedmogród (ez Erdély lengyel neve) korábban magyar uralom alatti ország volt, de ezt történelemként kezelték.

Hasonló a megközelítés az angol nyelvű irodalomban: ott Drakula a főszereplő, ő viszont román gyökerekkel rendelkezik.

A német nyelvű útleírásokban van a mienkéhez némileg hasonló megközelítés: ők a szász, sváb hagyományokat és hagyatékot hangsúlyozzák. Mindenki láthatja: Erdély, a Partium, a Bánság érdemleges épített öröksége Trianon előtti. A román impérium nem hagyott ilyeneket. A kultúra más elemei pedig nehezebben megközelíthetők a nyelvi akadályok miatt.

Utazni muszáj. A járványnak vége lesz egyszer. Tegyék be a táskába ezt a könyvet, és induljanak el Erdélybe!

Az elsősorban gazdasági újságíróként ismert Farkas Zoltán új könyvében 13 portrét tesz közzé, mint mondja, kiemelkedő kortársaiét, hőseit és antihőseit. Ahogy ő látta őket, és ahogy a médiában megjelentek. A plusz egy ő maga, akiről nincs külön arckép, de a szövegből kirajzolódik egy „csak kevéssé szemérmes” önéletírás is.

A többségében igen remek, árnyalt írásokból egységes kötet áll össze, amely jóval több mint 13+1 portré. Nemcsak azért, mert az arcképek egy része formálisan is, a kölcsönös hivatkozásokkal egymásba fonódik, de mélyebben, tartalmuk alapján még inkább. Akár a rendszerváltás előtti időszakot nézzük, akár az utolsó harminc évet, hol finoman, hol erős kontúrokkal, de kirajzolódik a portrék mögötti, őket körülölelő gazdasági, társadalmi háttér, illetve Farkas Zoltán erről alkotott véleménye. Az önmaga botlásait is felidéző őszinteség tükrében, az egyébként többnyire tisztelettel megrajzolt arcképekben visszafogottnak tetszenek a kritikai elemek, amelyek a nagyra tartott szereplők közötti nézetkülönbségeket, sőt konfliktusokat sem hallgatják el. Erénye a könyvnek, hitelességét erősíti, hogy a szerző az egyes személyekhez fűződő érzelmeit is közszemlére teszi.

A 13 portréból nyolc (Antal László, Kornai János, Liska Tibor, Marjai József, Matolcsy György, Simor András, Sárközy Tamás, Surányi György) közgazdászokat, illetve elsősorban a gazdasági életből ismerhető szereplőket örökít meg, hárman (Hárs István, Mester Ákos, Tarnói Gizella) a szerző húszéves rádiós pályájához kötődnek, ketten (Esterházy Péter és Kádár János), profán kifejezéssel, kakukktojások. Az íróról készült arckép nem a „foglalkozása” miatt illik kevéssé a sorba, hanem azért, mert az olvasó itt alig kap többet egy értő hódoló személyes vallomásánál. A Kádárról szóló írás önmagában érdekes, de a vázlatos kitekintés ellenére is csak pillanatfelvétel, ráadásul meglehetősen távolról, mivel a többi darabtól eltérően, a szerző és „tárgya” között ebben az esetben soha nem volt személyes kontaktus.

A portrék hősei nem illeszthetők sémákba, szinte mindegyikük élete, ha nem is kalandokban, de fordulatokban gazdag. A legtöbbjükre állna, amit Marjai József mesélt a szerzőnek, már a rendszerváltás után. Amikor a nyolcvanas évek első felében miniszterelnök-helyettesként találkozni kívánt az amerikai elnökkel, Ronald Reagannel, hogy Magyarország IMF-felvételét biztosítsa, a nem hivatalos amerikai üzenet az volt: olyan bonyolult figura, hogy az elnök felkészítése a fogadására több mint két hetet venne igénybe. És valóban, Marjai volt az a nagykövet, aki egy közelmúltban készült filmben is szerepet kapott, mert 1956 után fegyverrel is védte a berni magyar követséget egy támadással szemben. Ő volt az, aki a nyolcvanas évek elején a magyar külkereskedelmet a fizetőképesség biztosítása érdekében brutális kézi vezérléssel irányította, hogy a rendszer által teremtett és lényegéből fakadó problémákat a rendszeren belül hárítsa el. Mindeközben titokban, hasonló megfontolásból, korábbi tabukat félresöprő lépésként az ország IMF/Világbank-felvételének előkészítésén, tudottan a kapitalista világrendhez való csatlakozásán dolgozott.

Sok tekintetben hasonló a képlet a Magyar Rádió örökös elnökeként szereplő Hárs Istvánnál is. Ő is azok közé tartozott, mint Marjai, akik az elvtárs keresztnevet viselték. Hárs az 1956 utáni retorziók egyik irányítójából lett a Rádió elnöke, a nyolcvanas évek második felére a rendszer határait egyre inkább kikezdő műsorok pártolója, a politikai támadásnak kitett munkatársak védnöke, aki nyugdíjasként úgy látta, hitét a rendszerben egy demokratizálható, emberarcú szocializmus megteremtésének reményéig lazította.

De vajon mennyi ideig tartott volna felkészíteni Reagan elnököt Esterházy Péterből? A kitelepített grófi család sarjából, akinek apja besúgó lett, ő maga pedig egy pillanatig sem mutatkozott olyannak, aki bármit is elhisz a kommunista berendezkedés hivatalos önképéből, mégis már abban a rendszerben elismert, bevett íróvá válhatott? És mit kezdett volna egy elnöki felkészítő Kornai Jánossal, aki 1954 után, a kommunista pártlap lázadó újságírójából autodidakta módon képezte át magát világhírű, a liberális berendezkedés, a piacgazdaság mellett elkötelezett közgazdásszá? Aki tekintélyes hazai kortársai döntő többségével szemben nem hitt a szovjet típusú gazdasági berendezkedés piacgazdasági áttöréshez vezető reformálhatóságában?

A sor folytatható Liska Tiborral, aki olyan gazdasági rendszer mellett kötelezte el magát, amely a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit a hátrányok nélkül valósítja meg. Akinek radikális rendszerkritikáját tűrték, elképzelését kevesek vették komolyan, de, mint a könyv is leírja, vitakihívásait akadémikusok és más tekintélyek is elfogadták, majd a több száz fős közönség előtti disputából általában vesztesen távoztak. Vagy itt van Antal László és Mester Ákos, akik csak annyiban tartoznak össze, hogy mindketten átlátták a pártállami rendszer működését, működésképtelenségét, de a határokat figyelembe vették.

Farkas Zoltán az Antal-portréban azt írja: „Az örök dilemma: belülről használni és bepöttyöződni, vagy kívül maradni, makulátlannak mutatkozni.” Így, egy mondatba sűrítve nem igazán differenciált ez a kép.

Ráadásul a kötet egésze és az egyes írások is éppen azt mutatják, hogy a belül/kívül választásnál mennyivel színesebbek, bonyolultabbak az emberi döntések, viselkedések.

A belül maradásnál például nem mellékes, hogy kinek, minek használnak ezzel. A kívülállás lényege viszont nem az volt, hogy makulátlannak tűnjön, hanem a személyes integritás megőrzésének igénye, amihez társulhatott alámerülés vagy éppen vállalt szembefordulás is a rendszerrel. Antal László és Mester Ákos, de a maga módján Sárközy Tamás is belül maradva, a viszonyok megváltoztatása érdekében akartak hatni, és ez egykor látható is volt.

Valóban, mire is jutott volna egy nyugati politikust felkészítő anyag Sárközy Tamással, aki szintén még csak nem is mímelte, hogy a létező magyar berendezkedés elkötelezett híve, ars poeticáját minden lehetséges és lehetetlen helyen hirdette. Ő, aki gazdasági joggal foglalkozik, olyan, mint egy úri szabó, a megrendelőre szabja a ruhát, ha púpos rá – mondta, az egykor még nem vagy alig ismert politikailag korrekt beszéd szabályait figyelmen kívül hagyva. Cinikusnak mutatkozva, a rendszert és megjelenítőit kinevettető előadásaival futott be igen sikeres tudományos, egyetemi oktatói pályát, majd lett hosszabb kormányzati tanácsadói szerepvállalás után 1988 és 1990 között miniszterhelyettes.

„Láttam nemzedékem legjobb elméit”, Allen Ginsberg 1950-es évek közepén írt Üvöltés című versének kezdősora (Orbán Ottó fordításában), mint Farkas Zoltán írja, évtizedek óta nem megy ki a fejéből, így ihletően hatott a portrék megírásához. A vers folytatásának, az amerikai őrület romjai felidézésének azonban már kevés köze van a könyvhöz. Így a Ginsbergtől kölcsönzött sorok, amelyeket az öt csoportba sorolt portrék fejezetcíméül választott, olykor erőltetettnek tetszenek. Lehetne vitázni már magával a szelektálással is, például azzal, hogy ha van egy olyan csoport, amelynek közös nevezője A múlt országútján, akkor miért nem itt kap helyet a Hárs-portré, amelyet a Babér koronázta feledés alatt olvashatunk. Miért éppen Magukban battyogók Surányi György, Simor András és Matolcsy György, amikor akár helyet is cserélhetnének a Megfejteni az időt alcím alatti Antal Lászlóval, Liska Tiborral, Kornai Jánossal. És a mindig vidámnak mutatkozó, nagyokat kacagó, cinikus humoráért imádott tanár, Sárközy Tamás arcképe fölött álló Kedvetlen tiltakozás cím sem kézenfekvő.

Végül is az olvasó szabadon csoportosíthatja az írásokat. Egy részük elhelyezhető a kommunista rendszerhez való viszonyt jelző skálán, amelynek két végpontja a feltétlen lojalitástól a tudatos kívülállásig tart. Lehet nemzedéki szempontokra is fókuszálni, hiszen a felnőtt életüket az 1940-es években kezdők (Kornai János, Hárs István, Marjai József, Liska Tibor) másféle döntési helyzetekben szocializálódtak, mint azok, akik ugyanezen évtized elején születtek (Sárközy Tamás, Mester Ákos, Antal László). És megint másban a szerző nemzedéke (Surányi György, Simor András, Tarnói Gizella, Esterházy Péter, Matolcsi György), amelynek pályája már az erodálódó berendezkedésben indult. A portrékból e különbségek és a nemzedékektől független szempontok szépen kivehetők.

De lehet az arcképeket Farkas Zoltán érzelmi affinitása alapján is szemlélni: a pozitív oldalon Esterházy Péter és a szeretetteli tisztelettel megidézett Tarnói Gizella áll.

Itt a másik véglet Matolcsy György, aki a korábbi jó viszony után lett a szerző számára maga az antihős. Az unortodox gazdaságpolitika pökhendi és kontárkodó megjelenítőjéről, a közpénzek magánosítójáról, nem mellesleg ezoterikus hályogkovácsról szóló írás címe Blöff, blöff, blöff. A Nemzeti Bank mai elnöke – mondja Farkas – abban a hitben él, hogy „akkor is igaza van, ha nincs igaza.” Sárközy Tamást, az Orbán-rendszerről alkotott megengedő, puhának tekintett véleménye miatt szintén kritikusan mutatja be, de itt a hangvételben megmarad a korábbi tisztelet. Így válik ez a portré a könyv egyik legjobb írásává.

Szóval, amennyiben valaki nem a politikusok felkészítő feljegyzéseinek szintjén akar tájékozódni a közelmúlt magyar viszonyairól, jól jár, ha Farkas Zoltán könyvét olvasgatja. Élvezni is fogja, és tanul is belőle.

FARKAS ZOLTÁN korábbi művei: Hét szűk esztendő; Fogyatkozó illúziók