Laczó F. – Varga B. (szerk.): Magyarország globális története 1869–2022 | Falusi Dóra ajánlója

A fiatal történész szerzőpáros, Laczó Ferenc és Varga Bálint nagyot gondolt, és „friss és izgalmas alternatívát” kínál történelmünk megismeréséhez. Az általuk szerkesztett könyvben Magyarország elmúlt másfél évszázadát oly módon tárgyalja nyolcvankét, a magyar tudományos életben elismert kutató és szerző, hogy a nézőpontok nem a nemzeti identitástudatra, hanem az ország kultúrtörténeti, történelmi és társadalmi nagy pillanataira fókuszálnak.

Corvina, 488 oldal, 4990 Ft

Az elmúlt bő másfél évszázadot tárgyaló mű, a Magyarország globális története 1869–2022 a transznacionális és globális (nem globalizációtörténeti!) történetírást képviseli, szemben a romantikus nacionalizmus által ihletett nemzeti történetírással, mivel előbbi (ahogy azt a szerkesztők által jegyzett Bevezetőben olvashatjuk) „a valóság gazdagabb és adekvátabb megismerését képes nyújtani”. A nyolcvankét szerző mellett Laczó és Varga tanulmánya is megtalálható a kötetben. Miközben tudományos igényességgel megírt esszékről van szó (mindegyik fejezet végén találunk felhasznált irodalomjegyzéket is), a szövegek nagyon is olvasmányosak. Jó ötlet volt minden esszé végén feltüntetni a kapcsolódó fejezeteket, így az olvasó egy témakört több szempontból is megismerhet.

A témák pedig igen változatosak, de ez nem is csoda, hiszen eseménydús másfél évszázad áll mögöttünk. Volt miből válogatnia a szerzőknek, akik 1869-től napjainkig szinte minden egyes év egy-egy kiemelt történését tárgyalják. Olvashatunk többek között az 1869-es osztrák–magyar kelet-ázsiai expedícióról (Gyarmati János), az első vegetáriánus egyesület megalapításáról 1883-ban (Németh András), az első jógaiskola megnyitásáról (Farkas Judit), illetve a Nyugat 1908-as indulásáról (Balázs Eszter). A politikai témák sem hiányoznak: kezdve azzal, hogy 1878-ban Ausztria–Magyarország elfoglalta Bosznia-Hercegovinát (Varga Bálint), többek között a Magyar Királyság 1918-as szétesését (Egry Gábor), hazánk Szovjetunió elleni támadását 1941-ben (Fóris Ákos), a Bokros-csomag 1995-ös bevezetését (Gerőcs Tamás), az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozásunkat (Laczó Ferenc), valamint a Lex CEU (Hegedűs Dániel) jelentőségét is tárgyalják.

IV. Károly, az utolsó magyar király a fronton 1917-ben (FOTÓ: Fortepan/Rosta László)

A társadalmi kérdésekben több szempontból is elemzik a nők és a kisebbségek helyzetét. Például annak kapcsán, hogy 1913-ban a nők választójogáról tartottak kongresszust Budapesten (Czeferner Dóra), illetve 1971-ben megrendezték az első Roma Világkongresszust (Majtényi Balázs – Majtényi György). A vallási témák között szerepel az iszlám Magyarországon való elismerése 1916-ban (Csaplár-Degovics Krisztián), a magyar jezsuiták önálló kínai missziójának jelentősége (Vámos Péter), a magyarországi zsidóság deportálása 1944-ben (Laczó Ferenc), valamint az 1952-es Buddhista Misszió (Szathmári Botond), és a somogyvámosi Krisna-völgy 1994-es alapítása (Farkas Judit). Főbb témacsoportok továbbá a világgazdaság, politikai ideológiák és kormányzati rendszerek, háború és erőszak, migráció, kultúra, gyarmatosítás, dekolonizáció, rasszizmus, fogyasztás és mindennapi élet, környezet és betegségek, stigmatizált és marginalizált csoportok.

De azok a témák sem maradtak ki, melyek társadalmi és/vagy kultúrtörténeti jelentősége elsőre talán nem is tűnne olyan egetverőnek.

Ilyen volt például, amikor 1968-ban elindult a Coca-Cola gyártása Kőbányán (Pinkasz András), vagy amikor 1986-ban a Magyar Televízió sugározni kezdte a Rabszolgasors című sorozatot Isaurával a főszerepben (Szente-Varga Mónika), illetve az 1993-as első Sziget Fesztivál is (Csatári Bence). Az esszéket olvasva megadóan bólogatunk, elismerve, hogy – bár a klasszikus történelemkönyvekben sosem fogjuk viszontlátni ezeket a témákat, de – bizony ezek is ikonikus események voltak.

Megérkezett a Coca-Cola Kőbányára, 1968

A Magyarország globális története 1869–2022 tehát egy igen átfogó és komplex tanulmánykötet, egyúttal izgalmas olvasmány. A szövegek bemutatják az adott kor és év társadalmi és történelmi hátterét, a tárgyalt téma előzményeit és folyományait, valamint jelentőségét. Így valójában sokkal többet kapunk, mint puszta pillanatképeket: Magyarország kultúrtörténetén keresztül egészen új megvilágításból ismerhetjük meg azokat a hatásokat, amelyek történelmünket és társadalmunkat alakították napjainkig.

A kötet koncepciójában egy nagyszabású nemzetközi trendhez illeszkedik. A Patrick Boucheron szerkesztésében 2017-ben megjelent, Franciaország történelmét feldolgozó mű (Histoire mondiale de la France) volt az első olyan kötet, amely túllépett a nacionalista nézőpontokon, és a már jelzett új szempontok alapján nyúlt egy adott nemzet történelmének feldolgozásához. A sikeren felbuzdulva követte példáját a spanyol, katalán, szicíliai, holland, flandriai, német, majd a portugál, most pedig a magyar változat is. Az országok különböző, a világtörténelemben betöltött hol központi, hol (fél)perifériás szerepük alapján természetesen mindegyik kiadás eltér egymástól a súlypontokat és a konkrét témákat illetően, de az alapkoncepciójuk ugyanaz.

Laczó Ferenc és Varga Bálint

A politika és a nemzettudat jelentésének és kapcsolatának újragondolása ez a sorozat. Ahogy a francia verzió angol fordításához írt előszavában írja Stéphane Gerson kultúrtörténész: „politikai könyv, amennyiben a politikát nem a valóság egyoldalú értelmezésének vagy pártpolitikai programokkal való azonosulásnak tekintjük, hanem az értelem használatának a kétségbeeséssel szemben.” Megfontolandó szempont, érdemes lenne érvényesíteni. Addig is valóban felüdülés ilyen szemmel megismerni Magyarország elmúlt másfél évszázadát.

LACZÓ FERENC legutóbbi magyar nyelvű műve: Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt.

VARGA BÁLINT legutóbbi magyar nyelvű műve: Árpád a város fölött.

Televíziós és egyéb médiaszereplései miatt Mary Beard klasszika-filológus és ókortörténészt ma már Nagy-Britannia legismertebb klasszicistájaként ismerik. Vonzó dolog átélni az illúziót, hogy visszalépünk az időben, ha Pompejiben járunk, írja. Azonban „nagy a szakadék a „mi” ókori városunk és aközött, amely Kr. u. 79-ben elpusztult”, hiszen számos téves és/vagy felszínes információ kering az I. századi római kori életről és az egykori városról.

Kossuth, 496 oldal, 6500 Ft

Szívügyünk a tudományos ismeretterjesztés, legyen szó akár tudományról, történelemről, hangyákról vagy épp gasztronómiáról, és Mary Beard könyve méltó módon folytatja ezt a sort. A város történetének feldolgozását a tragédia pillanatában, 79. augusztus 25-én kezdi, amikor is nem sokkal éjfél után a felrobbant Vezúvból lezúduló tajtékkőeső kicsit alábbhagyott, és az emberek ismét megpróbálhattak kijutni a városból. A ma látható áldozatok nagy részét ekkor, menekülés közben érte utol a halál.

Megannyi izgalmas történet bontakozik ki a régészeti leletekből, amelyeket Beard olvasmányosan tár elénk. Annak alapján meséli el ezeket, hogy hol, milyen pózban találták meg a település egykori lakóit, illetve mi mindent találtak a zsebükben: ékszerek, talizmán, aprópénz, lakáskulcs. De a ruházatuk, sőt még a hajviseletük is felismerhető, köszönhetően a hamunak, amelybe a testük fúródott. Haláluk így igazi pillanatkép maradt, és megdöbbentő, hogy mennyi minden kiolvasható a kőbe zárt életek utolsó óráiból.

Pedig a Vezúv kitörésére utaló jelek egyértelműek voltak már legalább órákkal, de inkább napokkal korábban, és sokan el is menekültek (ez az oka annak, hogy a feltárt helységek jórészt üresek voltak, mivel a bútorok nagyrészét sikeresen kimenekítették). Nagyjából kétezer ember pusztult el a kitörést követően, míg Pompeji becsült lakossága ebben az időben 6400 és 30 ezer között lehetett. Már ezeket a személyes sorsokat is képes úgy bemutatni, hogy a könyv igazi kultúrtörténeti olvasmány legyen, azonban ezen túl is rámutat több kulturális különbségre, mint például az ókori lakcímrendszer hiánya (arról, hogy miért csak Mária Terézia uralkodása alatt változtattak ezen a rendszeren, itt írtunk).

Magasított járda és lépőkövek

Egy egész fejezetet szentel a város utcáira, járdáira (Élet az utcán), és az azokon zajló élet feltárására, s mindez bizony letehetetlen olvasmány. Központilag szervezett szemétgyűjtési rendszer akkor még nem létezett, így a szenny miatt néhol egy méter magas járdákat építettek, az úttest két oldalát pedig ún. lépőkövek (az ókori zebra) kötötték össze.

Bár minden házban volt közös használatú latrina, szokás volt nagyjából bármit, például törött cserepet is kidobálni az ablakon. A szatíraköltő Iuvenalis szavaival élve: „Hanyagnak tűnsz, ki előre a nem várt bajra nem is gondol, ha sietsz vacsorára, s előtte még végrendeletet se teszel.” A kóbor kutyákról nem is beszélve.

A szenny kérdése időről időre valamelyest megoldódott, mivel Pompeji, fekvéséből adódóan vízgyűjtő területnek is számított, így az utcák voltak hivatottak a városon kívülre vezetni a lehullt csapadékot.

Ez volt a magasított járdák másik oka. A művészeteket, a mindennapi életmódot és a társadalmat bemutató fejezetben se számítsanak unalmas leírásokra. Pompejiből került elő például az a női portré is, amelyet (teljesen alaptalanul) az utókor Szapphóval azonosít. A test gyönyörei: étel, bor, szex és fürdő című fejezet pedig szintén önmagáért beszél.

A téves Szapphó-portré

Mindemellett a könyv célja, hogy elénk tárja Pompeji valós jelentőségét az ókorban. Az ugyanis csak mítosz, hogy ez egy jelentéktelen, isten háta mögötti kisváros lett volna, amely csak a halszószáról (garum) volt nevezetes. Az i. e. 91-ben kitört, az itáliai városok által Róma ellen indított ún. szövetséges háború (gyakorlatilag polgárháború) során ők is azért harcoltak, hogy teljes jogú tagjai legyenek a Római Birodalomnak és elnyerjék a polgárjogot. Bár katonailag – nem meglepő módon – a rómaiak nyertek, a lázadó városok végül elérték céljaikat. Pompeji még ezen felül is kedvező helyzetben volt, mivel a Nápolyi-öböl a római elit közkedvelt pihenőhelye volt, a város pedig csak 240 km-re feküdt a fővárostól, amellyel jó minőségű utak kötötték össze. Még Nero egyik feleségének, Poppaea császárnénak is volt birtoka a település mellett.

Azt is kevesen tudják, hogy az I. században a Pompejiben élő polgároknak és rabszolgáknak tizenhét százalékkal több mesterséges fény állt rendelkezésükre az otthonaikban, mint a György-kori londoniaknak – legalábbis 1850-ig, az ipari forradalom beköszöntéig.

Nagyjából kétezer ember halt meg

A hatékonyabb világító eszközök használata mellett az ókori városban pontosan tudták, milyen fontos szerepe van a fénynek a műveltebb, ezáltal módosabb és boldogabb életminőség elérésében, így törvényben tiltották meg, hogy bárki is olyan magas kerítést építsen, amely mások otthonát megfosztja a napfénytől. Ezzel szemben a 19. század közepéig a londoniakat gyertya- és ablakadóval sújtották, így a legtöbb szegény polgár kénytelen volt nyilvános helyekre, jellemzően kocsmákba járni esténként, hogy világításhoz jusson. A pompeji polgárok élete tehát közel sem volt a mai elképzelések szerint provinciális vagy elmaradott.

A város eredetileg több méterrel a mai utcaszint alatt feküdt, de a 20. század során a régészek úgy alakították ki a megközelítését, hogy a látogatóknak fel sem tűnik, hogy a városhoz közelítve lefelé lépkednek.

Mary Beard

Miután a 18. században megtalálták a romokat, a turistáknak még a városba vezető utakat szegélyező sírboltok mellett kellett elhaladniuk, hogy beléphessenek a városba (mivel a római kori temető a városfalon kívül helyezkedett el) – ahogy tették azt a vulkánkitörés előtti évszázadok során is. Számukra még ez adta meg a látogatás alaphangját. Ma modern látogatóközpontban vásárolhatjuk meg a jegyünket, térképünket és palackozott vizünket, akárcsak egy forgalmas pályaudvaron.

Mary Beard könyve méltó emléket állít ennek a kulturálisan és történelmileg is oly gazdag, tragikus sorsú településnek (Böröczki Tamás fordítása), ugyanakkor könyvéből nem csak Pompeji, hanem a római kori élet szokásait, művészetét, társadalmát is megismerhetjük. Olvasmányos stílusa remekül egészíti ki és teszi a laikus számára is izgalmas könyvvé a fehalmozott tárgyi tudást. A felhasznált és ajánlott szakirodalom mellett név- és tárgymutató is segíti az olvasót, a szerző pedig figyelmünkbe ajánlja az ő kedvenc tíz épületét is. Az igazi időutazás Beard könyvével kezdődik: amikor már nem csak nézzük, de tudjuk is, hogy mit látunk.

MARY BEARD legutóbbi műve: S.P.Q.R.

Nem azt mondom, hogy most már rajongok értük, de az angol történelemprofesszor könyve után sokkal pontosabban látom, hogy mit is köszönhetünk Európa egyik leghatalmasabb dinasztiájának. És annak az eszmének, amelyet hol jól, hol rosszul képviseltek. Az elmúlt éveket tekintve pedig akár némi nosztalgia is megpendülhet bennünk.

Helikon, 398 oldal, 6499 Ft

Nálam nem kis hátránnyal indultak. Őket láttam ez ellenséges és kissé ostoba labancok képében A Tenkes kapitányában, aztán jött Petőfi és március idusa, legfőképpen pedig Haynau, a bresciai hiéna, majd A walesi bárdok. Hogyan is lett volna esélyük ilyen előzmények után a Habsburgoknak kitörniük a rossz fiúk szerepköréből? Persze tudtam, hogy Európa egyik legpatinásabb és legnagyobb hatalmú dinasztiája az övék, hogy bármerre nézek a Kárpát-medence jelentősebb városaiban, ott látom a kéznyomukat az épületeken és a tereken, illetve, hogy a kiegyezés után már úgy-ahogy szót tudtunk velük érteni, ez mind nem segített. Egy kuruc nem alkuszik.

Egy ideje már Bécsben élünk, és itt bizony nehéz, ha nem lehetetlen kivonni magunkat a hatásuk alól. De csak a londoni professzor, Martyn Rady könyve, A Habsburgok nyomán jöttem rá, hogy közép-európai polgárként nem is szabad, hiszen ezzel olyan örökségről mondanék le, ami egyrészt a kultúra különböző hatásai révén már réges-rég beépült az identitásomba. A Habsburgok ugyanis – hol jól, hol rosszul – olyan egyetemes eszmét képviseltek, amely nélkül szinte lehetetlen elképzelni magunkat sem a szűk régió, sem az egész kontinens keretei között. Hiszen „kiálltak a nemzetközi barokk ékesszóló díszítményei mellett, elhozták a felvilágosodást az alattvalóiknak, megerősítették az állam intézményét, megóvták Európát a forradalomtól, univerzális kifejezőeszközzé tettek egy építészeti stílust, valamint civilizációs küldetést hajtottak végre területeiken és azon is túl.”

Területből pedig nem volt kevés, hiszen övék volt az első birodalom, amelyben soha nem nyugodott le a nap.

S bár a University College London egyetemének közép-európai történelemmel foglalkozó professzorán érződik némi elfogultság a tárgya iránt, mégis képes igen objektív tablót festeni a 10. századig visszanyúló dinasztiáról. Ő maga is készséggel elismeri, hogy a majd ezeréves históriában szerepelnek csalók, tökfilkók, véres kezű zsarnokok és álmodozók is, de ugyanígy ott vannak a „népeik jóléte iránt érdeklődő uralkodók”, a művészetek patronálói és a tudományok támogatói, nagy kastélyok és templomok építői.

Az első Habsburg-vár Aargauban

Egy olyan szellemi konglomerátum, amely hosszú századokon át meghatározta és formálta a kontinens szellemi, politikai és társadalmi viszonyait. Ahhoz, hogy mindezt ne csak értsük, de lássuk is, a szerző azt javasolja, hogy keressük fel Bécsben a VI. Károly idején, az 1720-as években megépült könyvtárat, amely ma többé-kevésbé ma is ugyanúgy fest, mint annak idején. Itt nem csupán azt érhetjük tetten, hogy miként gondolkodtak a Habsburgok önmagukról, a világban betöltött szerepükről, hanem arról is, hogy mi mindent hagytak az utókorra (lásd még, mit köszönhetünk a rómaiaknak – Brian élete).

Sokan talán el is buknának azon a kérdésen, hogy honnan ered a dinasztia. Bevallom, én magam is valamilyen osztrák tartományt jelöltem volna be, holott minden a mai Svájc területén, Dél-Svábföldön kezdődött, amely terület akkoriban a Német-római Birodalomhoz tartozott.

Itt, Aargauban állt az első Habsurg-vár, amelynek egy része (a 12. században épült torony, a hozzá csatolt nagyterem és egyéb lakrészek) ma vonzó turistalátványosság. A dinasztia őse egy bizonyos Kanzelin (vagy Lanzelin) volt a 10. században, de pár századot még kellett várni, hogy az 1218-ban született Rudolf, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, a Német-római Birodalom királya és egyben a dinasztia első uralkodója legyen.

Jól sáfárkodtak a hamis múlttal

Jó tudni, hogy a Habsburg név igazából csak a 18. században került előtérbe és vált divatossá Schiller népszerű történelmi balladája révén (Habsburg grófja). Addig az egyetlen család, amely következetesen használta a nevet, Angliában élt, és igazi parvenünek számítottak, bár mindent megtettek, hogy a nevet hamisított címekkel és „ambiciózus családfával” igazán fényessé tegyék. A csalás egyébként a Habsburgoktól sem állt távol. Az 1339-ben született, s mindössze huszonöt évet élt Rudolf – akit amúgy „Alapítóként” is hívnak – volt az, aki némi bosszúvágyból nem csupán osztrák főhercegi címet, de a rómaiakig, egész pontosan Julius Caesarig visszanyúló múltat hamisított a dicső dinasztia mögé. A csel bejött, olyannyira, hogy csak a 19. század közepén sikerült bebizonyítani az utolsó, mindezt alátámásztó oklevélről, hogy puszta hamisítvány. Ám ekkora már a tartomány első uralkodóit, a Babenbergeket is beolvasztotta a saját múltjába a teljesen más vidékről érkezett, idegen Habsburg-ház.

Martyn Rady könyve nevektől és adatoktól sűrű szöveg, ám így is lehengerlő olvasmány (Illés Róbert fordítása). Hiszen a dinasztia történetében ott van a kontinens, a tudományok és a művészetek története – és ott van a miénk is. Mire a könyv, vagyis a dinasztia hatalmának és a monarachia felbomlásának végére érünk, mi magunk is igazat adunk Kosáry Domokosnak.

Jobban jártunk volna? – Mária Terézia és családja

Ehhez elég végignéznünk az elmúlt száz éven, a Hitler és Sztálin befolyása alatt nyögő országot, vagy akár csak az utóbbi időket, amelyekről Martyn így ír: „Alig egy évtized leforgása alatt a magyar közélet a politika szemétdombjává vált, ahol a milliomos politikusok új nemzedéke fosztogatta az állami vállalatokat és a nemzetközi segélyeket, a lopott pénzzel saját családjukat és barátaikat tömték ki, nem ritkán a szervezett bűnözéssel is összejátszva.” És nagyjából ez jellemző a régió más országaira is, ahol „visszatért a cenzúra, a bíróságok befolyásolása, az államilag szponzorált antiszemitizmus és a politikai erőszak”. Szóval igaza lehet a magyar történésznek: egy Habsburggal sem jártunk volna rosszabbul.

Egy újabb könyv az orosz elnökről? Semmiképp ne legyintsen az olvasó, mert a brit újságírónő tényfeltáró munkája az egyik legfontosabb kulcs ahhoz, hogy jobban értsük Putyint és napjaink Oroszországát. Olyan szereplőket és bennfenteseket is megszólaltat, akik adott időben az események kulcsfigurái voltak. És leleplezi, hogy a pénz és a hatalom összefonódásával milyen messzire lehet jutni a világpolitikában.

Libri, 584 oldal, 6499 Ft

Egy ilyen átfogó és feltételezhetően bonyolult oknyomozást igénylő téma esetében a szerző személye legalább ugyanolyan fontos, mint a kötetben szereplő adatok hitelessége. Catherine Belton igazi nagyágyú, tényfeltáró újságíró és Oroszország-szakértő, aki a legnagyobb nemzetközi fórumok (mint például a Reuters vagy a Financial Times) számára tudósított Moszkvából az orosz befolyásolási és pénzáramoltatási hálózatok működéséről. Ráadásul mint az a köszönetnyilvánításból kiderül, a Novaja Gazeta, a Bloomberg, az Insider, a New York Times és a Washington Post oknyomozó újságíróinak krémje éveken át segítette őt információkkal és dokumentumokkal, hogy ez a könyv megszülethessen.

Az alcím (Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot) ugyanis nem kevesebbet ígér, minthogy bepillantást kapunk egy olyan nemzetközi háttérgépezetbe, amely a mai napig meghatározza a világpolitika jelentős részét. Az orosz elnök, Vlagyimir Putyin titkosszolgálati múltjáról nemrég egy igen alapos könyvből (KGB. A szovjet titkosszolgálatok története) már szintén tájékozódhattunk, Belton azonban jóval tovább megy. Állítása szerint (amelyet száz oldalnyi jegyzetanyagban tesz ellenőrizhetővé) Putyin egyik alapvető ideológiai célja, hogy Oroszország révén ismét egy kétpólusú világrend alakuljon ki.

A történet persze ennél sokrétűbb, és a hatalmának meggyökereztetéséhez, illetve fenntartásához szükséges pénzügyi alapok megteremtésével kezdődik.

Belton részletesen utánajárt annak is, hogy már tíz évvel korábban milyen – többek között – tőzsdei manőverekkel pumpáltak át nem kevés pénzt, ipari- és médiavagyont a Gazpromból a Bank Rosszijába, vagyis Putyin egyik legközelebbi, korábban KGB-szövetségesének kezébe. Mindez egy új oligarchaosztály, gúnynevén a „Kreml gazdasági társaság” születését is jelentette egyúttal. Ez volt az a pillanat, amikor a kilencvenes évek legbefolyásosabb pénzemberei egyszerű üzletemberré léptek vissza, és berobbantak a csekista oligarchák.

Az ő emberük került a Fehér Házba?

A szerző forrásmegjelöléssel hivatkozik azokra az információkra, melyek bizonyítják, hogy még mielőtt Donald Trumpot elnöknek választották volna, grúz és azeri üzletembereken keresztül – Putyin tudtával (utasítására?) – nem egyszer mentették meg őt az oroszok a pénzügyi csődtől. Ráadásul több, az orosz elnökhöz közel álló oligarcha a választások után is meglepően közel maradt gazdasági szempontból az amerikai elnök érdekeltségeihez. „Vajon Oroszország egy óriási hadműveletet hajtott végre annak érdekében, hogy az ő emberük kerüljön a Fehér Házba?”, teszi fel az addigra már az olvasó fejében is megfogalmazódott kérdést a szerző. A tények feltárásával és a válasz összetettségével egy egész fejezet foglalkozik.

Az ún. nyugati rendszer, lényegét tekintve a demokráciát preferáló társadalmak meggyengítésének egyik legeredményesebb módja az értékválság generálása.

Ezt különböző módszerekkel lehet elérni. Egyik legismertebb, egyúttal legnehezebben bizonyítható ilyen eszköz a trollfarmok üzemeltetése, amelyek az online térben, jellemzően a közösségi platformokon bizonytalanítják el, fordítják önmaga ellen, vagy épp radikalizálják az arra fogékony szavazókat és polgárokat – a világ bármely pontján. Az internetes trollok részletes működéséről Jessikka Aro újságírónak köszönhetően tudunk többet, vele készült interjúnkat itt olvashatják.

Ma már a trollfarmokról is többet tudunk

A 2022-es kiadáshoz külön utószót írt Belton, mivel a könyv eredetileg két évvel korábban, a pandémia, valamint az Ukrajna elleni háború kirobbantása előtt jelent meg. Putyin hatalma, úgy tűnik, jelenleg megingathatatlan. És hogy miképp lehetséges mindez? Masha Gessen Jövőnk a múlt című érdekfeszítő kötete kapcsán mi is írtunk már arról a társadalmi háttérről, amely ezt a hatalomgyakorlást legitimizálja.

Belton a német Zeitnek adott interjújában arra hívja fel a figyelmet, hogy „a régi szép idők iránti nosztalgia minden bukott birodalomban létezik” (a Brexit is ennek következménye, mondja), és fontosságának hirtelen elvesztését nehéz feldolgozni még az olyan, óriási hatalommal bíró embernek is, mint Putyin.

Pozíciójának megszilárdulásához azonban az őt megelőző Jelcin-éra zűrzavara is kellett, amely után az általa bevezetett központosítás és kontroll kiszámíthatóságot és stabilitást hozott a gazdaságban.

Ennek köszönhetően „a fogyasztás az egekbe szökött. Oroszországban egyik pillanatról a másikra megjelent a középosztály”.

Catherine Belton

Bár ezt alapvetően az olajár világpiaci emelkedése tette lehetővé, mégis Putyin lett az, aki ennek babérjait learatta az orosz társadalomban. Ugyanis amíg a fizetések nőttek, senki nem firtatta a sajtószabadság felszámolását, a bebörtönzéseket, a jogállamiság felszámolását. Ezt hívta már 2011-ben Masha Lipman politikai újságíró, a Carnegie Moscow Center elemzője az oroszok Tartózkodási Egyezményének (Russia’s Non-Participation Pactum), amelynek értelmében „a lakosság elfogadja, hogy a Kreml a végletekig kisajátítja magának a politikai és gazdasági döntéshozatalt, amíg ez nem érinti hátrányosan a mindennapi életüket”.

A Putyin emberei egy alapos, jegyzetanyaggal alátámasztott, ugyanakkor olvasmányosan megírt felemelkedéstörténet, amely a politikához vagy a tőzsdéhez nem értők számára is közérthetően vázolja fel a tényeket, és a kulcsfigurák megszólaltatásával pedig ezek értelmezéséhez is hozzásegít. Elolvasása után sokkal pontosabban fogjuk érteni a mai világpolitikai helyzetet, az Ukrajna elleni háborúhoz vezető okokat, illetve a pénz és hatalom látványos összefonódását napjaink Oroszországában.

William Dalrymple skót történész és művészettörténész íróként több díjnyertes kötetet jegyez. A sah visszatér méltó tagja tudományos ismeretterjesztő munkáinak, a kötet azért is kapta meg többek között a jelentős Riszard Kapuściński-díjat, mert irodalmi minőségben mutat be egy nagyon is valós témát, nevezetesen az 1839 és 1842 közötti első angol-afgán háborút. De miért is lehet érdekes ez a téma a mai olvasónak?

Park, 621 oldal, 5999 Ft

Elsőre úgy tűnhet, hogy a tárgyalt időszak a világpolitika csak egy periférikus eseményét fedi le, és azon belül is egy nem túl jelentős eseményt tárgyal. Azonban a könyv jóval többről szól, mint egy másfél évszázaddal ezelőtti, akkoriban épp a saját szabadságharcaival elfoglalt Európa szempontjából érdektelennek tűnő háborúról. Egyrészt megtudhatjuk, hogy a 19. századi angol és a 2001-ben kezdődő amerikai megszállás között – 162 év ide vagy oda – bizony lényegi párhuzamokat lehet vonni. Ez már csak azért is érdekes, mert a katonai, politikai vagy gazdasági kérdések mellett erkölcsi tekintetben is ugyanazok a dilemmák köszönnek vissza. Nevezetesen, hogy a megszállóknak vajon kötelességük-e „előmozdítani az emberiség érdekeit”, azaz síkra szállni a társadalmi reformok és az egyenjogúság kérdése mellett, vagy inkább ne avatkozzanak bele a helyi rendszer(ek)be? A kérdés sok újabb kérdést vonz maga után, amelyeket Dalrymple módszeresen végigelemez.

Másrészt a könyvet olvasva semmi kétségünk nem marad afelől, amit 2010-ben Anvar Khán Dzsagdalak afgán törzsi vezető mondott a szerzőnek:

„Afganisztán a keresztútja minden népnek, ami hatalomra emelkedik”. Az ország nem csak földrajzi, hanem kulturális szempontból is találkozási pont Kelet és Nyugat között, és mint ilyen, állandó konfliktusforrás – még önmaga számára is.

Vegyük csak a kommunikációt: napjainkban a két fő nyelv (dari és pastu) mellett az itt élő törzsi csoportok még közel harminc különböző kisebb nyelvet használnak, a lakosság etnikai térképe pedig folyamatosan változik az állandó belharcok miatt.

Be kell avatkozni? (FOTÓ: Dreamstime.com)

Egy igazi darázsfészek tehát, és mint ilyen, könnyen beleesik az elbizakodott hódító abba a tévhitbe, hogy a maga szervezettségével majd könnyedén rendet rak. Az elmúlt kétszáz évben azonban minden megszállónak a torkán akadt Afganisztán. Ahogy G. R. Gleig angol tiszteletes írta 1843-ban: „E háborúval nem jutottunk politikai vagy katonai előnyhöz, s amikor végül kiürítettük az országot, az egy vert sereg megfutamodására emlékeztetett.” E szavakat akár a 2021-ben kivonult amerikai hadsereg is mondhatta volna húsz év megszállás után. Mi teszi megkerülhetetlenné, egyúttal bevehetetlenné is ezt az Ázsia szívében fekvő országot? Hiszen, ahogy olvashatjuk, „Kabul a világ egyik legszegényebb és leglepusztultabb fővárosa”, ahol nincs közvilágítás, szemétszállítás se nagyon, és ha valahol találunk is egy közhivatalt, áram már egyáltalán nem biztos, hogy lesz benne, ráadásul a hivatalnokok döntő többsége iskolázatlan. És ezek csak a jelenkori állapotok.

Dalrymple sorain keresztül mégis képesek vagyunk kilépni az elmaradott és bigott állam narratívájából, és tágabb nézőpontból szemlélni ezt a különös országot. Sőt, a szerző alaposságának köszönhetően – dacára minden ideológiai különbözőségnek – értékelni is megtanulhatjuk.

Ismét a tálibok kormányoznak bigott elvek alapján

Ami eddig csak távoli, poros hadszíntér volt elrettentő vallási dogmákkal, most maharadzsák birodalmává változik európai szemmel nézve különös, ám nem ijesztő kulturális és vallási hagyományokkal. A lábjegyzetek mellett Felhasznált irodalom, valamint Név- és tárgymutató segíti az olvasót, a Személyek fejezet pedig külön is bemutatja röviden a fontosabb szereplőket. A szerző jegyzetéből megtudhatjuk, hogy a forrásgyűjtés igen kalandos volt (ottlétekor nem egyszer lett majdnem merénylet áldozata): a saját tapasztalataiból, kutatásaiból és riportjaiból állt össze.

Az ország stratégiai jelentőségének dacára ugyanis az afgán történetírás nem bővelkedik hiteles krónikákban. Így a személyes tapasztalatai mellett Dalrymple a négy évig tartó kutatómunkája során minden lehetséges forrást felkutatott angliai, indiai, pakisztáni, orosz és afgán múzeumokban, levéltárakban és magánházak padlásain annak érdekében, hogy valós képet adjon Afganisztán elmúlt kétszáz évéről. (Ezek közül több is jelen könyvben kerül először feldolgozásra.) Hitelesen és kifejezetten izgalmasan mutatja be az azokat a szereplőket, akikről egy-egy angol feljegyzés csak mint véreskezű nomádokról ír, míg az indiai vagy pakisztáni levéltárakban fellelt dokumentumokból egy érző szívű nemzeti hős képe bontakozik ki.

William Dalrymple

A sah visszatér egy hiteles és rendkívül olvasmányos kötet azok számára, akiket érdekelnek a történelem és a politika lezártnak tűnő, ám annál jelentőségteljesebb összefüggései, és minderről szeretnek koherensen, társadalmi és kulturális kontextusban is tájékozódni. Bár a kötet Afganisztánra fókuszál, a megszállók elemzése révén pontos és elgondolkodtató leírást kapunk nyugati világunkról is. A könyv 2014-ben jelent meg először angol nyelven, tehát az amerikai megszállás vége előtt hét évvel. A tálib hatalomátvételt így értelemszerűen nem említi, ám a kapott információk alapján könnyen el lehet képzelni az újabb rendszerváltás drámai hatásait. Jelen világpolitikai események fényében pedig különösen vészterhes olvasni egy gandamaki öregnek a szerzőhöz ottjártakor intézett szavait: „Az amerikaiaknak lassan bealkonyul. Most Kína napja virrad fel.”

WILLIAM DALRYMPLE legutóbbi műve: A Szent Hegytől keletre.

Kristálygömb híján maradnak a tények. Az egykori külpolitikai tudósító, ma neves elemző az ismert tényeket és földrajzi adottságokat elemezve tárja elénk tíz térkép segítségével mai világunk forró pontjait. Azokat a helyeket, amelyek így vagy úgy, de meghatározhatják a jövőnket. A világűrtől a Száhel-övezetig, Görögországtól Iránig.

Park, 424 oldal, 4999 Ft

Sok évtized után tapasztaltuk meg, hogy mennyire törékeny az, amit a világunknak gondolunk. A koronavírus, majd az orosz-ukrán háború következményei (nem beszélve az éghajlatváltozás nap mint nap észlelhető problémáival) újra és újra ostrom alá veszik a biztonságérzetünket. Ráadásul a bennük rejlő fenyegetést sem lehet félvállról venni: a konfliktus bármikor eszkalálódhat, és akkor már nem csak az élelmiszer- és energiaválsággal, a vágtató inflációval kell majd szembenéznünk. Ilyenkor nő meg az ázsiója az olyan könyveknek, amelyek világunk jövőjét, a lehetséges konfliktuszónákat és -gócokat próbálják kitapintani, és megsaccolni, hogy ezek fényében milyen jövőre számíthatunk.

Tim Marshall már nem ismeretlen magyar olvasók előtt, hiszen A földrajz fogságában pár éve elég nagy figyelmet keltett, tavaly pedig a Falak című könyve adott sokoldalú látletet arról, miként írtuk kritikánkban, hogy milyen az életünk a kerítések árnyékában. Akkoriban az épülő vagy nemrég felhúzott fizikai választóvonalak adtak aktuális témát az épp bezárkózó világban, most pedig azok a pontok, ahol akár fegyveres összecsapásig is fajulhat a helyzet. Az átfogó elemzés nagy hátránya, hogy tavaly jelent meg, így nem kalkulálhatott az Ukrajnában zajló „rendkívüli katonai hadművelettel” és annak szerteágazó hatásaival. Vélhetően ennek függvényében néhány állítását másképpen fogalmazta volna meg, és itt-ott máshova helyezte volna a hangsúlyokat. (Hiszen kiderült, hogy a francia elnök, Macron által előszeretettel agyhalottnak nevezett NATO nagyon is vitális, sőt, az eddig ódzkodó svédek és finnek is viharos sebességgel kerestek menedéket a katonai szövetségben.) Ám a háború ténye mit sem von le a világűrrel, a Száheli-övezettel vagy Ausztráliával kapcsolatos fejtegetéseinek értékéből.

A világban ugyanis „számtalan erő feszül egymásnak”, és minden igen képlékeny. A rend és az egyensúly, amely az utóbbi éveket jellemezte, felbomlóban van, és még nem látni, hogy mi kerül a helyébe.

„Most még forog a kaleidoszkóp, darabkái nem állapodtak”, írja a Bevezetőben. Bizonyos dolgok viszont nem változnak, mert nem változhatnak: a földrajzi adottságok, amelyek hol gátolták, hol elősegítették a kulcsfontosságú események lefolyását. Vagyis, ahogy az első könyvében itt is „a hegyekből, folyókból, tengerekből és a betonból indul ki a geopolitikai realitások megértéséhez”. Mert bizony sokszor a hegyvonulatok és a tengerek döntöttek arról, hogy melyik ország kivel kereskedhet, honnan érkezhet a potenciális ellenség és kire lehet támaszkodni hosszú távon szövetségesként. Persze – mondják a bírálók – nem szabad túlhajtani a geopolitikát, és a geográfia determinisztikus csapdájába esni. Erre a szerző is reagál: „A földrajz nem egyenlő a sorssal – hiszen az ember beleszólhat az események alakulásába –, de igenis számít”.

Hol találja meg új szerepét?

A földrajz hatalma tíz térkép kapcsán hívja tehát együttgondolkodásra az olvasót, és próbál elsuhanni azon a vékony mezsgyén, ami a jóslatok, a tények átfogó elemzése és a véletlen között húzódik. Tíz olyan forró pontra pillanthatunk rá, amely rossz esetben döntő módon befolyásolhatja a jövőnket – már ha egy újabb vírus vagy az éghajlat nem lesz gyorsabb és kíméletlenebb. A tízből négy Európában található, a többi jóval messzebb van tőlünk – Etiópia vagy Szaúd-Arábia –, ám azt ma már mindenki megtapasztalhatta, hogy bármilyen konfliktus pillanat alatt megpöckölheti a globális dominót, ahogy az ukrajnai háború is viharos gyorsasággal okozott élelmezési válságot a világon.

A fejezetek nagyjából egyazon sémát követnek: előbb a régió vagy az adott ország történelmét tekinti át, mert így képes megvilágítani, hogy a jelenkori konfliktusok milyen múltbéli gyökerekkel rendelkeznek.

Már itt világossá válik, hogy a földrajzi adottságok miként alakították a históriát: a görög városállamok miért nem terjeszthették ki a hatalmukat észak felé; miért volt és maradt regionálisan tagolt Spanyolország, miért hozott óriási fejlődési lehetőséget Angliának az, hogy egyesült Skóciával. Majd ezek függvényében kezd el velünk együtt spekulálni azon, hogy az elmúlt évek fejleményében mi várható a térségben.

Nagy-Britannia kapcsán például a Brexit utáni helyzetet elemzi: hol és miként találhatja meg új szerepét a világban az egykori világbirodalom ma kissé elszigeteltnek tűnő utóda? Hogyan alakul a viszonya az örök szövetségessel, az Egyesült Államokkal, és miként képes együttműködni a nemrég hátrahagyott EU-val? De legfőképpen mi lesz akkor a szigetországgal, ha az EU-tagság után áhítozó Skócia beváltja fenyegetését, és függetleníti magát? Könnyen lehet, hogy amilyen felfoghatatlan előnyöket hozott az 1707-es egyesülés, olyan hátrányokat hoz majd a szakadás?

Hatalmas gázmező élezi a görög-török konfliktust

Görögország kapcsán az éleződő török-görög ellentét kerül fókuszba, a már ismert ciprusi konfliktus fenyeget eszkalációval, hiszen gázmezőket találtak a sziget partjai mentén ígéretes gázmezőket találtak, amelyből Törökország is szeretne profitálni. Az éhségét csak növeli, hogy a saját vizein nem talált energiahordozót, így kénytelen erővel vagy furfanggal (a törökök Líbiával kötöttek megállapodást, hogy így vessenek akadályt – elméletileg – az épülő csővezetéknek) beszállni az üzletbe. Arról nem is beszélve, hogy a görögök boldogan átvennék a törökök szerepét a NATO-ban, és lennének az amerikaiak hűségesebb szövetségesei. És akkor még nem is említettük a Törökország felől érkező migránshullámot, amely szintén konfliktussal fenyeget.

Marshall Spanyolország kapcsán főként a baszk és katalán függetlenségi mozgalmakkal foglalkozik, és kimutatja, hogy a földrajzi adottságok miért akadályozták meg az országot abban, hogy homogénebb nemzetállammá váljon, és miért maradt fenn olyan erősen a különállás a különféle régiókban.

Ám az is lehet, hogy Európára messzebbről leselkedik veszély: az al-Káida és az Iszlám Állam uralta Száhel-övezetben épp óriási humanitárius katasztrófa van kibontakozóban, ami újabb menekülthullámmal riogat.

Ám még ennél is érdekesebb kérdés, hogy milyen konfliktusok várhatók Kína, Oroszország és az Egyesült Államok között az űrben. A Holdon. Vagy még messzebb. Már messze nem a sci-fi szerzők fantáziájában létezik, hogy nyersanyagokat szállítsunk a Holdról. A nemrég aláírt Artemis-egyezmény megágyazott annak, hogy belátható időn belül, 2028-ban bányászat céljából állandó bázisokat hozzanak létre a Holdon.

Számos konfliktust tartogat

Sokatmondó, hogy Kína és Oroszország nincs az aláírók között, s bár utóbbi gazdasági ereje csökken, hogy a jövőbeli versengésben beleszóljon, Kína cseppet sem jelentéktelen tényező. De mi lesz, hogy ha a bányászást elindító országok vagy magánvállalatok biztonsági zónával akarják védeni majd az érdekeltségeiket? Netán fegyverrel is. És ki fogja uralni a stratégiailag oly fontos földközeli űrt, amely nem csupán a műholdak, hanem a Mars-expedíció szempontjából is kulcsfontosságú? Miért épp az űrrel kapcsolatban sikerülni úgy megegyezni, ahogy a Földön sosem? Így lesz egyre fontosabb a most még gyerekcipőben járó asztropolitika és a földrajz helyett az „űrrajz”.

Bár a neves angol külpolitikai elemző olykor elengedi a fantáziáját, nem sokszor vádolhatjuk túlzott eredetiséggel vagy szokatlan nézőponttal. Ő az ismert tényeket és fejleményeket illeszti össze lehetséges forgatókönyvekké, a többi máshol és másképpen dől el. Olykor elég egy banánhéj is vagy egy túl ambiciózus politikus, hogy a legrosszabb bekövetkezzen. Így Tim Marshall könyve azoknak is kiváló olvasmány lehet, akik szeretik borzongva elképzelni a leendő háborúkat, és a félelmeikhez keresnek muníciót, de azoknak is, akik megnyugtató távlatokra vágynak. A higgadt elemzés (Máté Frigyes fordítása) ugyanis mindig ad némi reményt arra, hogy most az egyszer a racionalitás kerekedik felül a mohóság, a szükség és versengés szempontjain.

TIM MARSHALL korábbi művei: A földrajz fogáságában; Falak.

Megint egy újabb bizonyíték, hogy másként (értsd: szórakoztatóan) is lehet tanítani a történelmet. A 25 szelfi… című sorozat zárókötetében az Árpádok kora, a török hódítások ideje, a felvilágosodás időszaka után a reformkor öltött testet a közösségi oldalak bevált műfajaiban. Lájkvadászok és trollok, reformerek és sohamozdyak csapnak össze a posztok alatt.

Kolibri, 159 oldal, 3499 Ft

Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket. Ismerős? Néha az az érzésem, hogy Churchill találó megjegyzése 1940 májusában, a miniszterelnökké választásának idején és az angliai csata küszöbén, igazából az egész magyar történelemre igaz. Még a legdicsőbb pillanatainkat is átitatja a vér, a verejték és a könnyek. Így aztán nem is nagyon illik erről csak megrendülten beszélni, talpig pátoszban, szépen rezegtetve a hangszálakat.

Tavaly, amikor megjelent Benedek Szabolcsnak a fenti narrációtól eltérő könyve (Király!), amely egy frivol portrégyűjtemény („a magyar uralkodók véresen komoly históriája”) a humorra és a görbe tükörre fogékony kamaszoknak és felnőtteknek (itt olvashat róla bővebben, itt pedig interjút a szerzővel), szinte a pokol szabadult el a közösségi oldalunkon a kommentszekcióban. Igen sokan és igen hevesen kérték ki maguknak a viccelődést a könnyek és verejték nevében, éltetve a szent humortalanságot. Szerencsére az efféle hisztériák nem vették el a kedvét Lőrinc László történelem- és drámatanárnak, és igazi kihívást intézett a Facebook savanyú népének: írjuk meg a magyar történelem fontosabb időszakait a lájkok és posztok nyelvén!

Magamat nem számolom a minden áron való aktualizálás hívei közé, nem gondolom azt, hogy minden régi szöveg poros és unalmas. Úgy vagyok vele, mint a „csúnya beszéddel”, ha indokolt egy-egy ábrázolás esetén, akkor élvezettel merülök el a „szennyben”.

A 25 szelfi… című sorozat esetén pont erről van szó: az aktualizálás messze nem erőltetett, hanem olyan üdítően és szellemesen hat, hogy végre egészen más okból csordul ki a könnyünk.

Előbb az Árpádok korát, majd a török hódítások idejét, végül a felvilágosodás időszakát igazította a szelfi időszakának kissé roncsolt, kissé szabálytalan, ám olykor igen találó kifejezésmódjához. A sorozat negyedik, egyben zárókötete a reformkort dolgozza fel ebben a stílusban, és diák legyen a talpán, aki így sem képes megjegyezni belőle valamit.

Rátkai Kornél rajzai

A kötet 1830-tól, a Hitel megjelenésétől 1900-ig, addig a pillanatig ível, amikor Ady Endre új idők új dalaival megérkezik Nagyváradra. A kötet sajátos „fotói” ezt az időszakot fogják össze 25 fontos pillanatban. Ezek leginkább szelfik, mert „a mobil kamerája előtti pózolás olyan szokás, aminek a régiek is nehezen álltak volna ellen”, ahogy azt Lőrinc találóan jegyzi meg az előszóban. A szerkezet könnyen áttekinthető: a fotót helyettesítő rajz (Rátkai Kornél remek illusztrációi) után jönnek a hozzá fűzött kommentek olykor pont olyan bűnrossz helyesírással, mint amilyet manapság tapasztalunk a közösségi oldalon. Ezt követően a történész teszi helyre a ténybeli pontatlanságokat és turpisságokat, moderálja az elszabadult kommentelőket, illetve megvilágítja a történelmi hátteret, amely így már sokkal érthetőbbé válik.

Lőrinc szinte lubickol a könyvben, és felvonultatja a Facebook és a közösségi oldalak valamennyi műfaját: olykor kisebb-nagyobb csoportba kukkantunk be, megadott eseményt kommentelünk (például az első május elsejét), rajongói oldalt böngészünk (Kossuth) vagy Clark Ádám révén az Instagram-live közvetít az épülő Lánchíd körgátjáról. És természetesen vannak lájkvadászok és trollok, hozzáértők és dilettánsok, reformerek és sohamozdyak (megfejtés a könyvben), miközben mi meg pompásan mulatunk a kibontakozó szócsatákon és beszólásokon.

A kötet olyan témákat is felölel, amelyeket nem mindig emelnek ki a történelem tankönyvek.

Például az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma lediplomázását 1879 februárjában (a korabeli viszonyokat és az ellenállást jól mutatja, hogy a végzettségét csak 1897-től fogadták el, addig csak szülésznőként dolgozhatott). A mai maradiak szívét is megbizsergetné Madách és Trefort kommentje a jeles esemény posztja alatt. Előbbi így ír: „A legnagyobb tragédia mégis az lenne, ha befigyelne a női orvoslás. Broáf!” Utóbbi pedig ekként: „Maradjunk a normalitás pártján, a nő gyereket nevel, a férfi pedig gyógyít”. Persze a megfelelő emojikkal körítve.

Hugonnai Vilma nagy pillanata

Hasonlóan érdekes, amikor a magyar-zsidó testvéresülési ünnepség (1860. december 20.) kapcsán tekinti át a keresztények és izraeliták közötti kapcsolatot. Az efféle közeledés, amit az ünnepség is kifejezett, igen kivételesnek számított a térségben, ám – mint látjuk – arra is jó alkalmat teremtett, hogy összecsapjanak ortodox zsidók, antiszemiták, illetve a közeledést pártoló reformerek/liberálisok. Az örömöt és a lelkesedést, amelyet Bíró Lajos kommentje is kifejez Ady szelfije alatt („A 20. században már az antiszemitizmusnak nem lesz helye!”), csak az árnyékolja be, hogy mi tudjuk, nemhogy nem tűnt el a gyűlölet, hanem szinte teljesen felzabálta az ígéretes új század második felét.

Parádés könyv a 25 szelfi a reformok korából. Minden másnál jobban aláhúzza, hogy a történelem nem egy poros és homályos fiók a múlt szekrényében, hanem kis leleménnyel nagyon is élővé, maivá tehető. A felvetett kérdésekben így sokkal jobban rá lehet ismerni mindazon problémákra, amelyek máig kihatóan meghatározzák az életünket. Mindezt pedig teszi cseppet sem visszafogott humorral, számos nyelvi leleménnyel, hogy még véletlenül se unatkozzunk. Forradalmi, mondanánk, csak hát nem akarjuk ellopni a dicsőséget Petőfiék elől.

Tizenkét év telt el az első tisztázó könyve óta, ám az azóta eltelt időszak számos újabb (igazából régebbi) legendát erősített fel Trianon kapcsán. Ismét előkerültek a szabadkőművesek, a kirúzsozott román katonák, a sosemvolt székely költőnő, a száz év múlva lejáró szerződés vagy hogy Mackensen tábornok valójában megvédhette volna Erdélyt. Ablonczy Balázs ismét mítoszromboló szerepben.

Jaffa, 215 oldal, 4999 Ft

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy csecsemőkorom óta érintett vagyok Trianon kérdésében. Szatmárnémetiben születtem, amely bár sokáig magyar többségű városnak számított, mégis Romániához tartozott, így kénytelen voltam őt felnőni. Talán még fájdalmasabb volt, amikor megtudtam, hogy a magyar határ csupán pár kilométerre van tőlünk (ahova horgászni jártunk, onnan szinte át lehetett látni a túloldalra, így aztán különleges engedély kellett a tó megközelítéséhez is). Az iskolában – mi sem természetesebb ez egy diktatúrában – szinte semmit nem tanultunk a békekötésről, amit pedig tanítani akartak róla, arra nem figyeltünk oda.

Nem csoda hát, hogy felnőttként igencsak fogékony voltam mindenre, ami Trianonnal kapcsolatos volt, és az sem, hogy a kevés használható könyv mellett a legendák és mítoszok is hamar megtaláltak. Jó néhányat Erdélyben úgy kezeltek, mintha a titkos és soha le nem írható történelem része lenne – néhány elmélet egészen hihető is volt (mint például George Clemenceau magyar menye), hiszen az emberi gyarlóság sokszor a történelem rejtett motorja. Ezért is voltam (és vagyok) annyira hálás Ablonczy Balázsnak, aki lassan már a harmadik könyvet szenteli a témának, és annak, hogy minél tisztábban láthassunk ebben a traumatikus és még mindig fájdalmas kérdésben.

Ahogyan a tizenkét évvel ezelőtt kiadott Trianon-legendákban fogalmazott, a mítoszok, vagyis a „traumára adott, téves és egyszerűsített válaszok a kibeszéletlenség és a túlbeszélés együttes jelei”, illetve az e tájon oly jól ismert „felfelé/másra mutogatás tipikus esetei”.

Talán könnyebb úgy megemészteni valamit, ha magunkat kivonjuk a felelősség alól, s mindent árnyékhatalmakra, titkos csoportokra és még rejtélyesebb összeesküvésekre fogunk.

A legendavadászat és az Ismeretlen Trianon című könyve után, amely az összeomlás és a békeszerződés történetét mondja el, úgy tűnt, hogy lassan nem marad muníció, minden nagyobb félreértést sikerült tisztázni.

Ám a legendák makacs lények, újratermelődnek vagy más bőrben bukkannak elő, netán a korábbiak kapnak „új tények” fényében különös felhajtóerőt. Így egyáltalán nem tűnik lerágott csontnak a Száz év múlva lejár? újabb legendáinak kibeszélése, még ha ezek közül néhány nagyon is régi. A kötet legnagyobb fejezetét a szabadkőműveseknek szenteli (Vakolók), holott az összeesküvés-elmélettel, miszerint a már messze nem annyira titkos társaságnak jelentős szerepe lett volna Magyarország feldarabolásában, már foglalkozott. Csakhogy az elmúlt tizenkét évben megint felerősödtek azok a hangok, amelyek kellő vehemenciával táplálják ezt a mítoszt. (Somogyi István ebben a könyvben is szétszedett munkájáról mi is közöltünk kritikát.)

Most leginkább azt vizsgálta meg, hogy a nyugat-európai (leginkább a párizsi Grand Orient) és tengerentúli páholyok milyen szerepet játszottak az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásában, illetve a magyar páholyok milyen tevékenységet folytattak a háború alatt, illetve hogyan működtek az utódállamokban. Természetesen az újabb kutatások sem hoznak szenzációt: a sokszínű és olykor megosztott hazai szabadkőművesek a „nemzeti és liberális szellem terjesztésében” sokkal nagyobb összhangot képviselt, mint a politikai vagy adminisztratív kérdésekben. Tevékenységük hangsúlya a jótékonykodáson és a háború kártételeinek enyhítésére helyeződött, és a román páholytagok párizsi „aknamunkája” is kimerült abban, hogy a Bánságért próbáltak meg lobbizni a szerbek ellenében. Vajmi kevés sikerrel…

Hasonlóan érdekes a mostanában leginkább a közösségi médiában felmelegített mítosz, miszerint a Bukarestből hazatérő Mackensen tábornok és serege megvédhette volna Erdélyt a román betöréstől (A tábrnagy hazaindul). Sőt állítólag maga a főparancsnok fel is ajánlotta ezt, ám ahelyett, hogy a Károlyi-kormány élt volna a pompás lehetőséggel, internálta az önkéntes megmentőt. Ablonczy pompás elemzésben szedi szét a legendát: a felajánlásnak egyrészt nincs nyoma a fontosabb szereplők emlékirataiban, másrészt mire az ajánlat megfogalmazódott volna, addigra az amúgy már szinte teljesen széthullott német sereg java része nemhogy Erdélyt, de Magyarországot is elhagyta. A radikális olvasóknak meg kell elégedniük annyival, hogy a tábornok nem szívelte különösebben a románokat…

A viccesebb történetek közé tartozik, amikor az egyik pesti kertvárosi kerület civil szervezete, a Déli Harangszó Baráti Kör Egyesület közteret szeretett volna elnevezni Kárpáti Piroskáról, az Üzenet Erdélyből című vers szerzőjéről. A költőnő megérdemelné az utókor tiszteletét, hiszen a költeménye miatt a székely tanítónőt a román hatóságok Aradon kivégezték. Megérdemelné, ha létezett volna, de Kárpáti Piroska és főként a tragédiája merő kitaláció. A szerző valójában a Budapesten született Tábori Piroska, aki az évek során további irredenta és hazafias verset írt, és 1947-ben vetett véget az életének. A „székelységből” annyi igaz, hogy 1906 és 1910 között a sepsiszentgyörgyi tanítóképző diákja volt.

Hasonlóan tréfás részletnek tűnik, hogy a kortárs szemtanúk – például az akkor épp errefelé utazgató Hemingway és Hrabovszky Júlia, Márai nagynénje – kifestett (rúzst és szemfestéket használó), beparfümözött katonáknak írták le a román tiszteket.

Utóbbi a megszálló román sereget nézte „elcsudálkozó” szemmel. Kozmetikumot persze nyugati országokban is alkalmaztak a háborús sérülések, varratok elfedésére, és úgy tűnik a férfismink a román seregben sem volt szokatlan, bár időről időre megpróbálták betiltani. A megszállókat leíró szemtanúk a kifestett katonákban jobbára metaforát láttak: olyan mélyre süllyedt az ország, hogy még a „feminin” vezetés alatt álló sereg is le tudta győzni. És úgy tűnik, az is igaz, hogy bocskor került a Parlamentre, a magyar zászló fölé…

Ablonczy Balázs új könyve egyszerre igen szórakoztató olvasmány és elmélyült történettudományi munka. És megint és újra: hiánypótló. Megkerülhetetlen azok számára, akik tisztán szeretnének látni ezekben a kényes kérdésekben, hiszen hosszú távon csak ez hozhat el egy indulatmentesebb, elemzőbb, valódi vitára alkalmas hozzáállást. Remek példatára az elszabadult képzeletnek, amely színesebbnél színesebb mesékbe menekül, hogy valamiképp feldolgozza a kellőképpen mindmáig ki nem beszélt traumát. Hiszen – ahogy ezt a szerző meg is jegyzi – a román megszállás történetének, a román-magyar háborúságnak az alapos feldolgozása is mindmáig várat magára.

A legendavadászat ugyanakkor cseppet sem mellékes az önismeret, a szilárdabb lábakon álló nemzeti identitás vagy az „európai illeszkedés” – ahogy azt Kemény Zsigmond írta – szempontjából. Ablonczy munkája azonban messze nem kioktató, hanem roppant tárgyszerű, azt már az olvasóra bízza, hogy az ismertetett tények után is kíván-e még hinni a legendának. Vagy keres magának újat.  

ABLONCZY BALÁZS korábbi munkái: Ismeretlen Trianon; A miniszterelnök élete és halála; Keletre, magyar!

Németország leggazdagabb dinasztiáinak, legnagyobb cégbirodalmainak sötét történetét meséli el a holland újságíró tényfeltáró könyve. Azon mágnások történetét, akik az első pillanatban ott voltak Hitler támogatói között, és a háború során is növelni tudták vagyonukat. Az örökösök közül sokan még ma is a konok hallgatás mögé burkolóznak, csak kevesen néznek szembe sötét múltjukkal.

HVG, 336 oldal, 5490 Ft

Először Éric Vuillard pompás, Goncourt-díjjal is jutalmazott esszéregényében (Napirend – itt olvashat róla kritikát) olvastam a német mágnások és a nácizmus korai randevújáról. 1933. február 20-án az ország leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró üzletemberei közül huszonnégy találkozott Hermann Göring hivatali rezidenciáján az új, három hónappal korábban kinevezett kancellárral, Adolf Hitlerrel. Ahogy a francia író nem kevés iróniával és keserűséggel fogalmaz, ez a mágnások részéről alig volt több egy adománygyűjtésnél, érdekeik bölcs belátásánál, „az üzleti élet unalmas epizódjánál”.  

Pedig a leendő Führer egy pillanatig sem rejti véka alá, hogy a választások előtt mire kell a legatyásodott pártnak a kampánypénz. Nem csupán a hatalmat kívánják megszerezni, de le akarják bontani Németország demokratikus berendezkedését is, hogy ez választás legyen az utolsó a következő tíz, de inkább száz évben. A mogulok hamar átlátják a helyzetet, azt is, hogy erős államra van szükség, és azt is, amit Hitler így foglal össze: „Magánvállalkozást nem lehet a demokrácia korában fenntartani”. És ahogy Vuillard fogalmaz kegyetlen éleslátással: „közömbösen állnak előttünk: huszonnégy számológép a pokol kapujában”.

Az üzlet megtérült. És nem csak azok jártak jól, akik a kérdéses napon megjelentek, de ők mindenképpen: a háború alatt még tovább tudták növelni vagyonukat zsidó cégek és tulajdonok árjásításával, kényszer- és rabszolgamunkásokat felfoghatatlan körülmények között és csekély bérezéssel foglalkoztatva, illetve másféleképpen is kihasználva a háborús konjunktúrát.

Az érintettek hol hithű náciként, hol a párt és/vagy az SS tagjaiként, hol csak puszta haszonlesőként szolgálták a Harmadik Birodalmat, és váltak a rezsim fontos oszlopává.

A folyamatot, Németország leggazdagabb dinasztiáinak sötét történetét, a híres vállalatok és cégbirodalmak rejtegetett titkait a holland születésű újságíró, David de Jong tárja fel oknyomozó cikkein alapuló könyvében.

Növekvő szimpátia és mesés vagyonok

 A Náci milliárdosok öt család történetét dolgozza fel: a BMW mögött álló Quandt; a Daimler-Benz korábbi tulajdonosai, a Flick; az Allianz társalapítójának számító von Fick; a Volkswagen és Porsche gazdájaként regnáló Porsche-Piech és a nemzetközi cégbirodalom előnyeit élvező Oetker família kollaborációját. Emellett betekintést kapunk a Reimannok hátteréről is, 2019-ben épp ők előzték meg a legazdagabb németek sorában a Quandt dinasztiát. De nem csupán a „német ipar titánjainak” kapzsi és erkölcstelen kollaborációja miatt fontos munka ez, hanem az utókor, a mai generáció szempontjából is. Hiszen az érintett vállalatok termékei és szolgáltatásai átszövik az egész bolygót, a mindennapjaink részévé váltak, ezért nagyon nem mindegy, hogy miként viszonyulnak saját felelősségükhöz és szennyezett vagyonukhoz. Ezért is lesz a legérdekfeszítőbb fejezet az, amely az elszámolásról szól.

A kép e felelősségvállalás és a múlttal való szembenézés tekintetében igen vegyes. Abban, hogy a csontvázak ilyen sokáig maradhattak a szekrényben, hogy egyáltalán bekerülhettek oda, abban a szövetségeseknek is megvan a maguk szerepe.

August von Finck – a szélsőjobbal kokettált

A náci nyerészkedőket, a német ipar krémjét „politikai opportunizmusból, valamint a derengő kommunista fenyegetéstől tartva” nem számoltatták el, futni hagyták, a többit pedig maguk az érintettek ügyeskedése oldotta meg. „Patyolatcédulákkal” igazolták a rendszerrel szembeni ellenállásukat, machináltak a megszállási zónákkal, átsiklottak a nácitlanítási tárgyalásokon, hogy végül a prosperáló NSZK vagyonos és befolyásos tagjai között bukkanjanak fel újra.

A kollaboráció ténye és mértéke igazából a német egyesülés után, és az utóbbi évek, évtizedek leleplező cikkei, dokumentumfilmjei, illetve a nyomukban feltámadó elemi felháborodás hatására derült ki igazán. Ez kényszerítette ki jól-rosszul a családokból, hogy elkezdjenek végre foglalkozni a kérdéssel. Ma már, a botrány után, a protokoll része, hogy megbíznak egy-két történészt a család és a cég történetének feltárásával, majd a terjedelmes jelentést nyilvánosságra hozzák.

Olykor azonban még a családok által fizetett szakemberek sem képesek nevén nevezni a tényeket, ahogy az a Porsche família estén történt. Tán túl sok volt a honor.

Viszont maroknyian valóban szembe tudnak nézni családjuk múltbéli tetteinek következményeivel. Sőt, lépni is képesek: lecserélni a kollaboráns náci előd nevét a jótékonykodó alapítvány megnevezésében, a cég honlapján is feltüntetni a történészi jelentések következtetéseit, megkeresni és kárpótolni a kizsákmányolt kényszermunkásokat. Olyan súlyos és megkerülhetetlen kérdés a múlttal való szembenézés, hogy olykor a cégbirodalom és a család szakadásához is vezethet, ahogy ez az Oetker dinasztiával megesett, amelyben a fiatalabb örökösök zárkóztak el mereven a bűnök beismerésétől és feldolgozásától.

David de Jong

A hallgatás még mindig kifizetődő (a holland újságíróval is csupán egyetlen örökös állt szóba), ráadásul a Náci milliárdosok azt is megmutatja, hogy a náci múlt eszméi hogyan élnek tovább a szélsőjobboldali pártok támogatásában, ahogy azt ifj. August von Fick és az AfD botrányos esete is jól példázza. Kijózanító könyv, hiszen világossá válik, hogy a lelkiismeretes Németországban is maradtak még elszámolni való ügyek. Ráadásul mi is sokan tesszük a kosarunkba az adott cégek termékeit, ülünk be az autójukba, foglalunk szobát a szállodaláncuk valamelyik hoteljében, és közben nem is nagyon tudjuk, hogy a vásárlásunkkal mi mellé tesszük le a voksot, mit támogatunk akaratlanul is.

A HVG kiadó a Jó németek után (itt olvashat róla bővebben), amely a rendszerrel szembehelyezkedő civilek, átlagpolgárok életét mutatta be, most egy újabb fontos művet tesz le az asztalunkra, amely a náci milliárdok ma is sokak sorsát meghatározó útját követi nyomon. Mert igenis a pénznek olykor van szaga. Mindent átható, letagadhatatlan szaga.

Emlékeznek még, hogy mennyi volt a Kapcsoltam fődíja? És miben állt az élő adás varázsa? Hogyan tűnt fel az amerikai elnök egy magyar gyerekműsorban? Húsz legendás tévés eleveníti fel a Magyar Televízió aranykorát ebben a beszélgetős könyvben, amely nem csupán a nosztalgia, hanem a történelmünk szempontjából is számos tanulsággal bír.

Athenaeum, 293 oldal, 5699 Ft

Csak az utolsó monopoléveit csíptem el a Magyar Televíziónak, így kevés élményem van a királyi tévé hatalmáról. Már túl volt az aranykoron, ráadásul megjelent a saját maga növesztette konkurencia is, a kettes csatorna, amit eleinte még nem is lehetett fogni mindenhol. De még mindig a tévé tematizálta a másnapi közbeszédet. A Szomszédok adott részeit, a szombati esti amerikai filmet illett megbeszélni a munkahelyen, a fodrásznál, a megállóban. Mint ahogy azt is, ha valamelyik bemondó (egy ma már megszűnt szakma) frizurát váltott, vagy izgalmasabb ruhában jelent meg a képernyőn.

Ez a kor ma már jobbára el- és megmagyarázhatatlan a mai generációk számára, amely szinte nem is tévézik, hanem tartalmat fogyaszt minden lehető csatornán: a streaming szolgáltatóktól kezdve a kalóz feltöltéseken át a videómegosztók aktuális klikkmágneséig. Már a tévé maga is sokszor öreges műfajnak tűnik, bár azért még képes egy-egy nagyobb eseménnyel (valamelyik valóság- vagy tehetségkutató show) leültetni a képernyő elé a ma már egészen más szempontok szerint „tévéző” nemzedéket.

Ettől eltekintve messze nem tanulságoktól mentes felidézni, hogy milyen szinten képes befolyásolni egy puhább diktatúra első számú médiája a nézők ízlését, gondolkodását, tudását.

És mekkora felelőssége van azoknak, akik a tartalomgyártásban a maguk ethosza szerint részt vesznek – ahogy azt Feledy Péter igen találóan mondja: „egyértelműen beszéltünk kétértelműen”. Radnai Péter (szintén zenész, hiszen ő maga is az MTV-ben kezdte tizenkilenc évesen a tévés pályafutását) húsz beszélgetést tartalmazó könyve nem csupán erre az időszakra világít rá, hanem arra is, hogy a tévé a nyolcvanas évek derekától milyen szerepet vállalt a kulturált rendszerváltásban. Majd hogyan kezdett minden repedezni és széttöredezni a médiaháború idején, a kilencvenes évek legelején, hogyan vált megosztottá a korábban egységesnek tűnő társaság, és végül hogyan vesztette el az MTV korábbi jelentőségét, amikor megjelentek a kereskedelmi csatornák.

Radnai Péter

Vagyis történelmünk legérdekesebb korszakát elevenítik fel a sokáig szinte mindenhatóknak számító tévések szemszögéből. Bár elsőre kissé erőltetettnek hat Radnai meghatározása, miszerint a magyar tévé legendás alakjai voltak az első influenszerek, vagy legalábbis azok előképei. Néhány beszélgetőtárs tiltakozik is ellene, joggal, hiszen az influenszereket ritkán társítjuk komolyan vehető értékekhez, míg ők – ha egy mesterséges, versenymentes közegben is – csak letettek valamit az asztalra. Ám abban is van igazság, hogy valóban ők voltak számunkra azok a minták, amelyek akarva, akaratlanul meghatározták a magunk civil életét, amelyeket így vagy úgy, de utánoztunk, beépítettünk.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy naponta lájkoltuk és követtük őket, csak még nem tudtunk róla.

Szinte mindegyik beszélgetés érdekes valamiért. A bemondók (Endrei Judit, Kertész Zsuzsa, Kovács P. József) révén bepillantunk ebbe az egykori szakmába, annak fortélyaiba, a frontvonal mögé, hiszen ők voltak a tévé hangjai és arcai. Rózsa György, Vágó István és Egri János kapcsán felidézzük a kor legnépszerűbb vetélkedőit, és elmerenghetünk azon, hogy vajon miként lehetett egy olyan műsor hallatlanul népszerű a maga idején, mint a minimál díszletre és elképesztő lexikális tudásra építő, mai szemmel szinte nézhetetlenül unalmas Elmebajnokság. Természetesen felidézzük minden tehetségkutató tévés ősét, a Ki mit tud?-ot is, amely pillanatok alatt emelt ki valakit a névtelenségből, és tett mindenki ismerősévé.

Páratlan érdeklődés övezte

Bánó András, Feledy Péter, Kaplár F. József a riporterek és híradósok felelősségéről beszél, illetve arról, hogy miként találták meg a rést a valóság és a pártdirektívák között, amelyet a cenzúra sem bántott, mégsem volt bántóan vonalas vagy propagandízű. A cenzúra abszurditására remek példát hoz Juhász Előd: azt a tilalmat, miszerint karácsonykor tilos karácsonyi zenét leadni a rádióban, úgy szegték meg, hogy Honegger Kantátáját csempészték be a műsortervbe. „A főnökök honnan tudták volna, hogy semmi köze a híres NDK-s politikushoz, Honeckerhez?”. De tiltva volt Karády is (a legabszurdabb, hogy igazából nem is tudták, hogy miért), valamint Koncz Zsuzsa egyik dala, mert abba az öntudatos szocializmus szempontjából belekerül egy felháborító sor is: „Bárhogy lesz, úgy lesz”.

Megszólal Gálvölgyi János, aki a paródiái révén még híresebbé tette azokat, akiket kifigurázott, Gát György a Linda és a Família Kft. diadalútjáról mesél, az „eddig-eddig-eddig” születéséről, amelyet aztán minden epizódba bele kellett írni. Dévényi Tibor révén kiderül, hogy a pöttyös labda miért pontos labda, és hogyan lehetett beszervezni egy magyar gyerekműsorba az amerikai elnököt. Szinetár, Horvát János és Vitray beszélgetései pedig kontextusba helyezik az arany- és hőskort, megvilágítják, hogy olykor egy thonet szék is képes volt történelmet írni a megfelelő pillanatban. A mai olvasó számára egy-egy fogalmat, műsort vagy személyt (bár talán Kodályt nem kellett volna idesorolni) remekül világítják meg a keretesként funkcionáló „memóriafrissítők”, de olykor még az idősebbeknek sem árt átismételni a „fekete-fehér korszak” egy-egy mára feledésbe merült jelenségét a számok, adatok tükrében.

Bár sokszor volt olyan érzésünk, hogy még tarthatott volna a beszélgetés, sok eseményre, műsorra, pályarészre nem kérdezett rá Radnai, a könyv révén mégis összeáll bennünk a televízió nem hivatalos, sztorikban elmondott története.

Ha maradnak is rések, azokat kipótolja a nosztalgia, a műsorokra újra rákereső kíváncsiság. Így viszont az életútinterjúk hosszát, terjengősségét megspórolva, olykor csak fel-felvillantva egy-egy jellegzetes képet, kapjuk meg az egész illúzióját. Múltunk jelentős, fotogén szeletét.